2009. szeptember 28 - október 4: Az első betegség

Az előző hetünk jól alakult, így volt kedvem sokat írni róla, de a függvény sajnos a másik irányba is működik, így most igyekszem gyorsan túllenni a nem túl sikeres hét beszámolóján. Igaz, volt már sárgaságunk, voltunk kórházban is, de mégis most ért el minket az első igazi betegség kézzelfogható tünetekkel, és ez bármennyire enyhe, bizony nagyon megviseli a kezdő szülőt.

Hétfőn még nem volt semmi gond, szinte egész nap a kapott ruhahalmon próbáltuk átverekedni magunkat, méricskéltem, szelektáltam, és az újabb és újabb ruhák nagyszerű alkalmat kínáltak a kukucs-játékra, amin Lica hangosan kacagott. Este pedig végre szárazföldön is bemutatta a csörgőt egyik kézből másikba áttevő tudományát. A bajok kedden kezdődtek, mikor Lici már délelőtt a Marcival és Benivel való séta közben a nátha kezdődő jeleit mutatta, ami igen gyorsan elhatalmasodott rajta, kora délutánra már csak a sírás és az alvás üzemmódja működött, az evés és a játék nem igazán. 

Újabb elvünket kellett feladnunk, miszerint az orrszívó porszívó egy brutális eszköz, ugyanis a sima pumpás semmit sem ért, ezért mégis ellátogattunk a félelmetes változatért a közeli bababoltba (Lici rámkötözve, ugyanis vízszintesen feküdve nem kapott levegőt, tehát a babakocsi kiesett). A szerkezet nem csak a felnőtteknél nem aratott elismerést...
Az éjszakát ennek ellenére egész könnyen átvészeltük, mindössze egy hajnali keléssel és szopival. Másnap persze a Ringatóról, meglevő jegyünk és a múltheti „Négy a magyar igazság” kijelentés ellenére szó sem lehetett, úgyhogy ez a projekt beláthatatlan időre elnapolva (ugyanis jövő héttől szerdánként masszázsra járunk majd, ha minden igaz). Mivel a szopizás a légzési nehézségek miatt nem igazán ment, buzgón próbálkoztunk az egyéb módszerekkel. 

(A kép sajnos nem azt illusztrálja, hogy milyen hipp-hopp megtanultunk pohárból inni, mert csak tejpép volt benne, és maximum segített Lici tartani, amíg én kanalaztam.)

Estére Lica egész jól összeszedte magát Nagypapi névnapi ünneplésére, így már azt hittük, túl vagyunk a nehezén...

A bizakodás egész addig tartott, míg a család ki nem tette a lábát az ajtón, aztán az esti evés megint kudarcba fulladt, éjszaka megint keltünk, és reggelre sem javult a helyzet, az egyetlen valamirevaló evést hányás követte, úgyhogy irány az orvos. Sok okosat nem mondott, izgulni nem kell, próbáljam a folyadékot teával pótolni (hiába mondtam, hogy nem hajlandó inni semmiből), kaptunk orrcseppet, és szedjek C vitamint, az átmegy a tejjel (ha enne). A dolog kezdett egy rémálomba átmenni, mert az evések (evési kísérletek) úgy néztek ki, hogy próbáltam szopiztatni, aztán kiskanálból gyümölcsöt, tejpépet vagy a kettő keverékét, teát cumisüvegből, tejet pohárból, mindezt kb. egy órán át kitartó üvöltés közepette (mármint nem a részemről), és mindennek eredményeképp betuszkoltam kb. 40 grammot (ennél több kalória égett el a sírástól valószínűleg). Mikor a felháborodásnak vége lett, jött a beájult alvás. Kati nagymami ezért két délután is eljött kicsit felszabadítani a lelki nyomás alól. Pénteken meg Jutka nagymami volt szolgálatban, addig én vásárolni mentem, többek között párologtatót nem kis pénzért (bár ezért hétféle színben váltakozó beépített és kikapcsolhatatlan éjszakai fényt is nyertünk :)), hiába, az ember mindent megtesz, ha van 1% esély, hogy segítsen vele, de ezzel minimalista, csak a legszükségesebb dolgokat megvevő szülői mivoltom utolsó foszlányai is semmivé lettek. Hazaérve egy lelkes nagymamát találtam, aki közölte, hogy végig milyen jókedvű volt a lány, valamint ötször átfordult hasról hátra (nekem egyszer is csak segítséggel csinálja meg). Némi mosolyt még én is elcsíptem, ami kicsit hitelesítette a történetet :), de rögtön átfordult hisztibe, így innentől lelki kínjaimat súlyosbította a meggyőződés, hogy velem van Licinek baja.

Szombatra megint javult egy kicsit a helyzet, Lica a reggeli Forma-1 közvetítést lelkesen nézte az apjával, ennek érdekében képes volt fél óráig felemelve tartani hason a fejét, én meg megállapítottam, hogy TV-tiltó szülői mivoltomnak is annyi. (Annyi előnnyel járt amúgy a dolog, hogy a járókából kilógó mancsokról észrevétlen, minden tiltakozás nélkül tudtam levágni a körmöket :)) 

Tehát mivel úgy tűnt, nátha már nincs, mégis el tudtunk látogatni Peti welcome party-jára, pedig, főleg, mivel más babák is hivatalosak voltak, azt hittük, ki kell hagynunk az eseményt, pedig kár lett volna.

(A képen épp Nóra tart komolyzenei képzést Licának, míg a többi vendégre várunk.) 

Aztán a nátha persze a helyszínen előjött, úgyhogy süllyedtünk szégyenünkben Böbe baba szülei előtt, és reméljük, nem fertőztünk.

A vasárnap felemásra sikerült, egyrészt a napi kacajmennyiség talán soha nem volt ilyen sok (végre a rázúdított pusziáradat ismét kacajt vált ki, nem sírást, mint az utóbbi napokban), másrészt az aluszékonyság és az evési undor megmaradt, a hozzátáplálási, itatni tanítási kísérletek minimumra estek vissza, pedig a levegővétellel már nincs gond (azért az orrszívás még maradt). A súlya stagnál, vagy inkább csökken. A nyűgösség is megvan még, az esti altatás több mint egy órás sírás után sikerült, bár aztán egy hete először átaludtuk az éjszakát. Az elmúlt egy hétben több sírásban volt részünk, mint előtte négy és fél hónapig, mintha kicserélték volna a kisangyalunkat. Mérgében még hű ágybéli társa fülét is letépte :) :

2009. szeptember 27: Carcassonne-verseny

Hosszas hezitálás után úgy döntöttünk, megoldható, hogy én is részt vegyek a Carcassonne-versenyen (tájékozatlanok számára: egy társasjátékról van szó), így hármasban felkerekedtünk. Útközben az alábbi érdekes látványban volt részünk:

Azt a rengeteg lufit mind abból a Ladából húzták elő, sőt, volt még bent több is :)

Noha Emó Licit magával egy csapatban nevezte, bebizonyosodott, hogy nem csak az apja túrateljesítményére, hanem játékára is rossz hatással van, ugyanis Emó VB 4. helyezetthez méltatlanul végzett, de én, hogy megóvjam a család becsületét, a döntőbe verekedtem magam, amit majd egy későbbi alkalommal lejátszunk, ugyanis elszaladt az idő, és etetni kellett, no meg rohanni a következő programunkra. De hát még ha győznék is, idén igazán nem tudunk Essenbe utazni a VB-re, úgyhogy jelentősége nincs is. Viszont a verseny ismét nosztalgiát ébresztett bennem, mikor tavaly ilyenkor totális rosszulléttel küszködve kellett jó képet vágnom a sok edzéshez, amivel az esseni négyjátékos versenyre készültünk... 

Verseny után Apát kitettük otthon, mi pedig Licivel ellátogattunk Zsófihoz, hogy ott megörököljük Hanna és Rózsa kinőtt ruháit. Mivel a kevésbé lányos darabokat Gyöngyiék már rég megkapták Márk részére, nekünk egy totálisan rózsaszín kontingens jutott. Ennyit arról, hogy én nem vagyok egy rózsaszínbe öltöztető anyuka. Viszont vagy 2-3 évig nem nagyon kell most ruhát vennünk :)

Estére hazaérve jól elfáradtunk, de nekem minden kimerültségemet elfújta Lica ötperces kacajelőadása. Jobb feltöltődés, mint egy napi alvás! Aztán fürdinél is megmutatta, milyen ügyes, a vízben a kézhasználat is jobban megy, profin pakolta át a kacsát egyikből a másikba. 

2009. szeptember 26: Nemzetközi Babahordozó Hét

Mivel ma egész napra egyedül maradtunk mi, lányok, Emó ugyanis teljesítménytúrázni ment (ezért kaptuk cserébe a tegnapi szabit), kénytelenek voltunk valami program után nézni, mert bármennyire imádok  a kiscsajjal lenni, nem volt még olyan nap, hogy ne lett volna valami felnőtt társaságom, és most sem volt kedvem egy ilyenhez. Így hát úgy döntöttünk, ellátogatunk egy előadásra a Nemzetközi Babahordozó Hét keretében. Stílszerűen nem mehettünk babakocsival, tehát Licát felkötöttem a meitai-ba (tájékozatlanok kedvéért: textilkenguru, kötős kenguru), és úgy sétáltunk a helyszínre. Odaérve próbáltam elvegyülni a nemlétező tömegben, de nem sikerült: egy szervező rögtön kedvesen üdvözölt, és felajánlotta, hogy bemutat egy meitai szakértőnek, aki megmutatja, hogy is kell igazán profin megkötni. A hölgy bár nagyon kedves volt, de kissé nyers stílusú, rögtön a „Ugye nem így megkötve hoztad a babát?” kérdéssel köszöntött. Mutatni kezdte, hogy is kéne, majd megállapította, hogy nem is bennem van a hiba, hanem a meitai-omban, ami szerinte ócska mind anyagát, mind szabását tekintve, nem is lehet jól megkötni, és különben is, internetes aukciós oldalakon nem veszünk meitai-t. Kissé elkeseredtem... Majd ránk próbált egy szerinte jó fajtát, és körbevezetett a helyszínen, hogy hol is tudom ezt most azonnal megvenni... Valljuk be, tényleg ég és föld volt a különbség, de azért hazafelé induláskor a mienket is sikerült jobban megkötni az instrukciók alapján, és hát egy itthoni gyors internetes kutatás alapján megállapítottam, hogy az említett típust használtan árulják húszezerért, ami kicsit túlzás. Ja, az is kiderült, hogy az a lány, aki a mienket varrta, szintén árult kint a helyszínen és benne van a brancsban, gagyi internetes oldalas meitai ide vagy oda.
Az előadás maga jó volt, bár nem minden nézetét tettem magamévá, nem vagyok elég megszállott hozzá. Pláne mikor kiderült, hogy a „hordozott baba” kategória nem csak arra utal, hogy nem babakocsiban visszük sétálni, hanem arra is, hogy otthon sem járókában tartjuk, hanem magunkon. Ugyanakkor a rendezvény elnevezése ellenére ostorozták azokat is, akik a „baba” szót használják, mert az előadó szerint ez a magyar nyelvben csak a játékbabát jelenti, tehát azt fejezzük ki vele, hogy a gyerek a mi játékszerünk.
Este, mivel én az apás fürdetést nem tudom reprodukálni, nem is próbálkoztam a kiskáddal, inkább együtt beültünk Licával a nagyba, és kockázatmentes körülmények között gyakoroltuk a pohárból ivást, ezúttal anyatejjel. Már csak a vaj hiányzott a tejben-vajban fürdéshez. Mire azon kezdtem volna gondolkodni, hogy is szállunk ki a kádból (bár egyszer már eljátszottam ezt a mutatványt, hogy csupaszon és csuromvizesen intéztem a gyermek kényelembe helyezését), befutott Emó, aki sajnos feladta a teljesítménytúrát, de nekünk felvidította az esténket. 

2009. szeptember 25: Évforduló

Ma egy éve annak, hogy megtudtuk, ez a kis huncut lány a világon van.

Hej, a régi „munkahelyi-mosdóban-terhességi-tesztelős-mert-az-elsőt-el-nem-hivős” szép napok... Egy napra rá pedig Marci létezéséről is tudomást szereztünk :) (Na, ha egy idegen idetéved, azt hiszi az előző mondat láttán, hogy ikreink vannak :))

Ezt a jeles napot ismét egy meglepetésszerű Apa-szabival ünnepeltük. Úgy látszik, komolyan vette a múltkori halasztgatás után, hogy én csak aznap akarom hallani, hogy szabin lesz, mert korábban úgysem hiszem el. Úgyhogy ezúttal azt magyarázta tegnap lelkesen, hol találom a Praktikerben a WC-ülőkét, és latolgatta velem, hogy haza tudom-e babakocsival hozni, miközben rég tudta, hogy nem én fogom cipelni... 

2009. szeptember 24: Vacsi Boldiékkal

Délelőtt bölcsibe irattam Cilát, pontosabban kitöltöttem a felvételi kérelmet jövő szeptemberi kezdéssel (júniust írtam be, de úgyis csak szeptemberben van esély), tavasszal még meg kell erősíteni szándékainkat.
Ezután Jutka nagymamit láttuk vendégül, ha már hétvégén úgysem fogunk találkozni. Ismét segítségül hívtam szakértelmét a pohárral való itatásban, mert most ez a tervezett nagy projektem, a hozzátápinál már nem árt, ha tudunk inni is, de egyelőre nem halad túl jól a dolog. Úgy látszik, ez nem örökletes, mert én állítólag már öt hónaposan egyedül és tisztán ittam pohárból. De lehet, hogy nem is szomjas a lány, pláne nem vízre. Mondjuk most a kísérlet is eléggé gyengére sikerült, túlzottan nevettünk szegény lány csuklásán, pedig pont annak az elmulasztása céljából kezdtünk volna inni.

Este pedig realizáltuk a rég tervbe vett vacsit Boldival és családjával, egyrészt ha már egy házban lakunk, igazán illendő találkoznunk néha, na meg hálából a lakásfeltörésért a múltkori vészhelyzetben... Megkérdezték korábban, hogy biztos fel vagyunk-e arra készülve, hogy két rosszcsont fiút beengedjünk a lakásba, de merészen vállaltuk, ők pedig lelkesen próbáltak bemászni a járókába, illetve fedezték fel és rámolták át Lici összes játékát (örömmel nyugtáztuk, hogy úgy látszik, ezek még jóval idősebb gyerekeknek is érdekesek), majd nemsokára viszont gyermeki őszinteséggel kérdezgették félpercenként, hogy mikor mehetnek már haza. A helyzeten még a tejbegríztorta sem segített, pedig Emó előtte ravasz keresztkérdésekkel kimondatta Olival, hogy a tejbegríz a kedvenc étele, azazhogy a jó tejbegríz. Úgy látszik, ez nem volt az.. 

A látottak megerősítették korábbi titkos gondolatomat, miszerint picit örülök, hogy egy édes-bájos lánykám van. Remélem, nem bántok meg ezzel senkit, és ha majd esetleg Licinek érkezik egy kisöccse, akkor gondosan átszerkesztjük majd ezt a bejegyzést :)

2009. szeptember 23: Kóstolgatunk

Sajnos mivel az új ízeket a nap első felében ajánlják adni, hogy még nappal kiderüljön a hatásuk, ezért Apát és egyben fotósunkat kénytelenek voltunk nélkülözni az első kísérletnél, pedig mindenki figyelmeztetett, hogy ez egy megörökítésre érdemes esemény. Azért én is próbálkoztam egyik kezemben kanállal, másikban fényképezőgéppel, de kár volt a nagy felhajtásért: a kiscsaj ugyan kicsit csodálkozva nézett, de amúgy simán nyelte a barackot, semmi édibédi kis fintor:

Az már szinte nem is hírértékű, hogy a Ringatóra harmadszor sem sikerült eljutnunk. Ezúttal helyileg már ott voltunk, de kiderült, hogy ez nem úgy megy ám, hogy besétálunk, mert a jegyeket jó előre felvásárolják, így már nem volt hely. Sebaj, most már van jegyünk jövő hétre, úgyhogy négy a magyar igazság (remélhetőleg)!

Lica pedig nagyon szószátyár hangulatában van mostanság, tegnap kezdte a parkban produkálni magát Sára baba anyukájának, Eszternek, és azóta be sem áll a szája. Nem volt nehéz hát megörökíteni, most kandikamera sem kellett: 

2009. szeptember 22: Zöld út a gyümölcsöknek (zöldségekkel jobban hangzana, de ez van)

A mai orvosi látogatás szentesítette a hozzátáplálást, amit én a tejpéppel már múlt héten elkezdtem, most már jöhetnek a gyümölcsök is. A doki láthatóan csak arra várt, hogy négy hónapos elmúljon a lány, mert akkor már senki sem szólja meg, ha ilyet javasol (bár szerintem azért még sokan megbotránkoznak, de hát nekem sem ilyen elveim voltak a kezdet kezdetén. Hiába, a cél szentesíti az eszközt). A súly egyébként most szépen alakul, két hét alatt 200 gramm növekedést mértek, a banántól pedig husis combikat ígért a doktornéni. De egyelőre barackkal indítunk holnap!

Hazafelé még betértünk a parkba, ahol hittérítők szálltak ránk a kedvenc „Ugye kisfiú?” szöveggel, a nemleges válasz után pedig a „Kislánynak is, kisfiúnak is szép” megállapítást tették. Nem tudom, ez bóknak számít-e... Kiadványukat persze elutasítottam, mire azzal mentegettek maguk között, hogy persze, nem érek rá olvasni a kisbaba mellett. Kicsit szégyenkezve próbáltam elrejteni az ölemben ezeroldalas könyvemet, amit épp a padon ülve olvasgattam, mikor felbukkantak...

Utolsó mai hírként kénytelenek vagyunk bevallani magunknak, hogy a leányzó néha bizony hisztis, és ilyenkor bármit bevet, csak hogy teljesüljön az akarata (ami legtöbbször az, hogy ne kelljen enni). Fő és legsunyibb eszköze a köhögés, amit láthatóan zsarolási céllal alkalmaz... 

2009. szeptember 21: Ismerkedünk

Ma újabb anyukával és babájával barátkoztunk össze a parkban, ezúttal ráadásul korban hozzánk illőkkel (mármint ez Fruzsi babára vonatkozik, anyuka-fronton nem annyira méricskéljük a kort). Rögtön volt közös téma, mert kiderült, ők is ugyanúgy menekülnek korábbi gyerekorvosunktól, mint mi tettük nemrég. Furcsa, hogy eddig sosem találkoztunk, de a jövőre nézve kilátásba helyeztük a közös Babakoncert-látogatást.
Este pedig a lányzó új mutatványt hajtott végre: kidobta a csörgőt a járókából! Szerencsére még rutinszerűen nem gyakorolja a dolgot, de lesz ez még rosszabb! 

2009. szeptember 20: Tatabánya

Ma rokonlátogatóba mentünk Tatabányára. Az eseményről a Takács család jóvoltából olyan rengeteg fénykép készült, hogy mikor gyorsan kattintgatva végigmentünk rajtuk, olyan volt, mint ha filmet néznénk :) Úgyhogy itt csak egy szűk válogatást tudunk bemutatni.

Jaj, de érdekeset mesél valaki:

    
Nem, tévedtem, mégis uncsi:

 Cuki fejet vágok:

Hiába volt jelen egy gyógytornász is, Apát nem tudta lebeszélni, hogy ültessen meg állítgasson:

Unom a fényképezkedést:

  
Marcis tekintet (vagy csak szerintem?)... 

...és már alszom is:

 Szende és ártatlan...

...de ilyet is tud ám:

Kis hercegnő (A jelenlegi kedvenc képem, mintha egy plakátról lépett volna le... és a mienk! :))

2009. szeptember 19: Így táncol a család...

...azaz táncolt egy héttel ezelőtt a szepezdi szüreti mulatságon, de csak most lett meg a kép:

2009. szeptember 18: Vesztettünk!

Tegnap a meccsen is, de ez most az újabb társasjátékpartira vonatkozik, ahol (ősidők óta nem fordult elő ilyen) veszített az Apa vezetésével felálló családi csapat. Na nem baj, legalább jobban lesz kedvük velünk játszani másoknak.
Ilonának most is nagyon tetszett Licus (ezzel sikerült rábeszélni a csapatot, hogy nálunk legyen a buli :)), és a kiscsaj megismerkedhetett Tibivel és Gabival is, Petivel meg már találkozott, de most közös kép is készült:

2009. szeptember 17: Újabb torna

Ma végre sikerült eljutnunk valahová, az utóbbi időben csak megvalósulatlan programjaink voltak. De most kipróbáltunk egy fejlesztő babatornát. Reggel, mikor már épp felkerekedtünk, Apa megkérdezte, nincs-e szükségünk sofőrre. Csodálkozva néztünk, mire kiderült, hogy mára is meglepi-szabit tervezett. Pedig tegnap még nagyban magyarázta nekem, merre kell majd mennem :) Ennek köszönhetően most képekkel is tudunk szolgálni a tornáról. Íme a szereplők: 

(A fölöttük levő nagy lepelben egyébként később ide-oda hengergettük a babákat. A többség sírt, de Lica ment még egy kört :))

Így fogjuk a labda bibéjét:

És a végére még egy kép, amit biztos senki nem fog tudni értelmezni :) 

2009. szeptember 16: Ma sem ringatóztunk

A mai terv ismét az volt, hogy kipróbáljuk a Ringatót a Művészetek Palotájában. Múlt héten a könnycsatorna-átmosás hiúsította ezt meg, ma viszont a kiscsaj elhatározta, hogy ő bizony nem eszik, így aztán nem mertem vele üres hassal elindulni. Helyette kétségbeesésemben felkerekedtünk tejpépet venni, úgy döntöttem, nem várok a jövő heti orvoslátogatásig, hanem már most adok neki, elvégre már olyan rég mondogatja a doki, hogy majd legközelebb már elkezdhetjük. És csodák csodája, boldogan ette! Bár az alábbi képen még a kezdeti csodálkozás tükröződik: 

2009. szeptember 14: Le a kettes pelenkával!

Vannak kézzelfogható bizonyítékai annak, hogy mégiscsak növekszik valamicskét ez a lány: ma szopi közben olyan adag kakit helyezett el a pelusba, hogy a kettőnk összesen három réteg ruháján áthatolt (kevésbé visszafogottan fogalmazva: bugyiig olyan lettem. Sőt, utóbb a mosásnál kiderült, hogy ki sem jön :( ). Úgyhogy itt az ideje, hogy hármas pelenkára váltsunk.

Ma nincs kép, mert erről azért mégsem kéne :) Különben sem voltam abban a helyzetben, hogy fényképezzek :) 

2009. szeptember 12-13: Újabb nyaralás: Balatonszepezd

A hétvégét a túraszakosztállyal Szepezden töltöttük. Az érkezést kicsit beárnyékolta az utazóágy felállítása, az egyórás szenvedés során a család mindhárom tagjában felment a pumpa. Mikor újra autóba ültünk, és a rádióban azt hallottuk, hogy arról következnek jótanácsok, mi a hosszú, boldog házasság titka, rögtön arra gondoltunk első számú bölcsességként, hogy az ember ne vegyen utazóágyat...

De a továbbiakban beszéljenek a képek:

Kezdődjék a túra: 

Bibibí, csak azért sem a hordozóban utazom:

Az első kéktúrapecsét:

 Pelenkázás kocsmaasztalon és a természet lágy ölén:

Távolban egy fehér vitorla:

Bulizni megy a lány a szüreti mulatságba:

Barátlakások:

Szieszta:

Szüreti felvonulást nézünk, ezúttal Tihanyban (a szalagot egy felvonuló kislánytól kapta a szép kisbaba):

Végül egy kép nem Liciről, aminek a következő a története: Noha azt a listát már nem vezetjük, hogy mi mindenféle állatnevet ragasztunk a lányra, mivel az egész Brehm lexikont felsorolhatnánk lassan, de a legújabbról érdemes megemlékezni, ez pedig a babirussza, ami persze a babából alakult ki, de csak halványan rémlett az állatkerti emlékekből, hogy van ilyen állat (a pesti állatkertben tett legutóbbi látogatásunkkor elterelte a figyelmemet valami lánykérés, így nem tudtam jobban megfigyelni :)), úgyhogy végre megnéztük a neten, hogy is néz ki. Hát így:

Lehet, hogy Lici ennek nem fog örülni, ha megtudja :)) 

2009. szeptember 7-11: Licitől megvonjuk a szót

A cím arra utal, hogy ezentúl nem írjuk ki, ki írja a bejegyzést, mostantól nagyjából mindig Anya fog beszélni. Ez valószínű Zí nagy örömére szolgál, aki mindig kifogásolta a gyermek nevében beszélést, de a világra való rácsodálkozást szerintem jobban vissza tudtuk úgy adni. De most már olyan önálló személyiség a kis hölgy, hogy valóban nem találhatom ki, mire gondol :) Azért ha majd arról kell beszámolni, a szülők milyen bénák/viccesek/hülyék voltak, akkor lehet, hogy még visszaadom majd a szót :)

Na de vissza a történetíráshoz, lássuk, mi történt a héten:

Hétfőn végre ismét tornázni voltunk, de az új időpont és tanár nem nyerte el annyira a tetszésünket, úgyhogy meglátjuk, milyen gyakran megyünk ezentúl. Torna után még benéztünk Marci nagymamájához, ott készült ez a közös kép, amin Licinek szokás szerint Marci játékára fáj a foga: 

Kedden megkaptuk a 3 hónapos szurit, a kiscsaj szokás szerint hősien viselte, és itthon sem volt semmi utóhatás. Viszont a dokinéni súlyilag teljesen megnyugodott, mivel 160 grammos heti súlynövekedést mértek odabent. Mikor mondtam, hogy én otthon csak 60-at mértem, azt válaszolták, hogy ne mérjem otthon... Viszont a vasat végre lecserélhettük multivitaminra, hát cseberből vederbe: ezentúl nem narancssárga, hanem citromsárga foltos ruhákat mosok, napi 2 helyett napi 5-öt, mert ebből sokkal többet kell adni.

A szerdai program könnycsatorna-átmosás volt: én már attól sírtam, hogy azt mondták, menni kell, de hála a kis angyallánynak, sokkal kevésbé volt vészes, mint amiket olvastam róla. A hatás pedig nagyon meggyőző, úgyhogy jobb lett volna túlesni rajta hetekkel ezelőtt, mint a szemcseppekkel kínlódni.

Megérkezett a kicsilány személyi igazolványa is, mókás a neki szóló komoly és magázó levéllel együtt: 

És a komoly témák után egy kép az új kedvenc tevékenységről, a lábfogdosásról (én már meggyanúsítottam, hogy azért nőtt meg radikálisan a kakis pelusok száma, hogy többet legyünk a pelenkázón, lábat fogdosni ugyanis pucér popsival az igazi), 

és végezetül egy kis kacaj (kép azért nincs, mert csak kandikamerával lehet ilyesmit felvenni, mert rögtön kiszúrja, hogy videózunk, így a videón ő nem nagyon látszik :)): 

2009. szeptember 5-6: Apa a hegyen, lányok Gyálon

- by Anya

Szombat hajnalban Emó felkerekedett egy kis alpesi önkínzásra, így mi Licával összepakoltuk a fél házat, és másfél napra Gyálra költöztünk. A kis hölgy ezalatt természetesen 100%-os kényeztetésben részesült, de én sem panaszkodhattam, volt időm elmenni futni, amit aztán bőven ellensúlyozhattam a belémtömött rengeteg kajával („Sok szénhidrátot kell ennem, hogy bőséges legyen a tejecske!” jelszóval). Lica bemutatta legújabb tudományait, az oldalra fordulgatást, na meg a csörgő-zörgő lánc huzigatását,

de újat is kellett tanulnia, mégpedig a pohárból ivás tudományát. Azért a nyakában lévő boci is kapott:

Sőt, a hasonfekvéssel is kezd barátkozni, több mint fél órát megmaradt úgy. Mivel ezt arra fogtuk, hogy jobban szeret magasan lenni, hogy többet lásson, ezért az emelhető aljú járóka egy időre Gyálról hozzánk költözött.

Vasárnapra Emó is hazabicegett a hegyekből, így levezetésképp megejtettük Lici életének első metrózását (nem aratott osztatlan sikert), hogy elmenjünk Tomi búcsúbulijára. Persze itt is Lica volt a középpontban:

2009. szeptember 4: Best of Lici

- by Anya

Hallottam egy szépséges számot, ezért gyorsan összedobtam kedvenc Licis képeimből egy válogatást rá, alább megtekinthető. Mikor először hallgattam a számot, úgy meghatódtam, hogy bizony majdnem (?) el is pityeredtem. Lica ezt látva persze szintén rázendített :)

Ha valaki lusta végignézni a videót, beteszek ide két szívemnek kedves képet, amik még nem szerepeltek itt a blogban. Az első a nemrég érkezett hintában készült:

A második pedig egy elalvós (a betakarózás nem az én művem):

2009. szeptember 3: Tátikazene

- by Anya

Délelőtt Budafokra látogattunk, hogy Marciékkal együtt részt vegyünk a Tátikazene foglalkozáson. Lica lányunk továbbra sem tűnik muzikális alkatnak, a furulyaszóra látványos szájbiggyesztéssel reagált. A foglalkozás lehet, hogy jobb lett volna, ha nem hoztak volna a 0-1 éves korhatár ellenére nagyobb gyerekeket, akik a ricsajozással eléggé ellehetetlenítették a dalolást. (Hű, egy év múlva már Licire mondják, hogy a rossz nagy gyerek...) Azt hiszem, ide nem megyünk többet.

Hazafelé dugóba keveredtünk, ami erősen elmozdított a négyórás napirend felé, de Lici szerencsére bírta, aludt hátul a kocsiban.

2009. szeptember 1: Úszás halasztva

- by Anya

Noha azt hittük, legkésőbb szombaton már babaúszó-beszámolót tartunk itt a blogon, a mai orvosi látogatás derékba törte a reményeinket: egyelőre még a három hónapos oltást sem kaptuk meg, de a kis súlyra való tekintettel a négy hónapos szuriig semmiképp nem szabad mennünk :(

Szomorúságunkat este egy társasjáték-partiba fojtottuk, bepótolva a múltkorit, ami babazsúrba torkollott. A megszokott csapatból Dávid ezúttal sem volt jelen, úgy tűnik, még mindig fél Licitől :)

Amíg mi nem figyeltünk oda, Lici hirtelen oldalra fordult, hogy ott is megvizsgálja a játékokat: