2010. október 26: Apja lánya

Lici eddig is Emóra hasonlított szinte mindenben, de most bebizonyosodott, hogy a túrórudi iránti szenvedélyben is osztoznak: az alábbi videón Lici éppen azt követeli „Tújó, tújó!” felkiáltással (aznap 3 darabot evett meg):

Egyébként nem ez az egyetlen új szó mostanában, viharos beszédfejlődési időszakot élünk meg, most kell igazán vigyázni, mit mond az ember a társaságában, mert mindent azonnal megtanul. A kedvenc szó manapság az „Elbújt”, mindig és minden elbújik, pl. príma játék a nadrágszárának fel-le húzogatása, miközben minden lehúzásánál közölni lehet, hogy a térdei elbújtak :)

A másik slágerszó, a koszos (vagy inkább „toszos”). Ez főleg evés közben szerepel, mivel manapság sokszor elunja a villát, kanalat, és áttér a kézzel evésre. Igenám, de a poharat viszont csak tiszta kézzel hajlandó megfogni, úgyhogy ilyenkor felháborodva nyújtogatja a tenyerét, hogy „toszos”, és töröljem le.

És ha mát kosz: új hobbi a bútorok alá leskelődés: kiveszi az íróasztal-fiókból az elemlámpát, és benéz vele a kanapé alá, aztán hozza a hangyit, hogy a rúdjával be tudjon oda piszkálni. Ha megkérdezzük, mi van ott, a válasz: „kosz” meg „szösz”.

2010. október 17: Fórumtalálkozó

Kb. 20 egykorú gyerkőc randizott ma Csepelen: a 2009. májusi babák fórumának találkozóján vettünk részt!

Érdekes volt látni, milyenek a kortársak, mindenféle fejlődési fázist megfigyelhettünk, volt, aki még épp csak megtanult járni, de olyan is, aki már kerek mondatokban beszélt. Egy biztos: szépségben Licának nem akadt párja :) És ezt nem csak az elfogult anyai szív mondatja velem: egyrészt bizonyítja számos ilyen visszajelzés a fórumtársaktól, de ha ez nem elég, a gyerekek biztosan őszinték: márpedig egy jelen levő három és fél éves nagytesó egyenesen kishuginak akarta volna hazavinni Licát: egész idő alatt csak vele foglalkozott, etette, játszott vele.

Azért kevésbé idilli jeleneteknek is tanúi lehettünk, íme egy:

Az egyik kisfiút kikiáltottuk a fórum ördögfiókájának, olyan agresszíven bánt a többiekkel. Az anyukája a bölcsibe járással mentegette a dolgot (mivel hogy ott meg kell tanulni az érdekérvényesítést), de én ezt nem igazán éreztem nyomós érvnek, mondván, hogy Lica nem lett ilyen a bölcsitől. Na, nem telt bele egy hét, és mit hallok: Licáról a játszótéren megkérdezték, hogy ugye bölcsibe jár, azért viselkedik ilyen csúnyán a többi gyerekkel... Azóta a bölcsisnénik is elismerték, hogy nem mindig az etikett szerint jár el (de csak a lányokat bántja, a fiúkat nagyon szereti). Nem túl jó érzés ilyesmit hallani, fel van adva a nevelési lecke!

2010. október 15: 17 hónapos státusz

Súly: 8650 gramm

Hossz: nincs adat

Ruhaméret: 74

Fogak száma: 16

Ételek: A farkasétvágy elmúlt, de azért nem panaszkodunk. A hónap kedvence az almás sütire szórt cukorgolyó, sajnos amint meglátta, a sütiből egy morzsát sem volt hajlandó megenni, viszont a golyókból vadul követelte a ráadást is

Fejlődés: A mutatószavak összes ragozott változata is megy már, főnevek közül kedvencem a „hajó”, olyan szépen mondja! A „ta” is továbbfejlődött „hintává”, tudja a „csúszdát” is, meg még sok mindent, ami most már nehéz mind számon tartani.

Kedvenc játékok: az egyik legújabb sláger a szülői ágyban az olvasólámpák kapcsolgatása. Most ért el továbbá bennünket a minden fiókot és szekrényt kipakolós korszak.

A falak például valószínű nem sokáig lesznek biztonságban, mivel az írószeres fiók az egyik kedvenc. Rajzolni egyébként minden nap rengeteget kell neki, folyton jön az állandó kívánságműsor: először cicust, aztán nyihahát, azután pedig autót kér. Esetleg cicust negyvenszer... (Múltkor például darabjaira szedett egy megkaparintott post-it tömböt, és mindegyik cetlire kellett egy cicust rajzolnom.) És ami múlt hónapban még az aranyos fejlődési fokozatok között szerepelt, hogy milyen ügyesen használja a szemetest, mára kicsit nehezen kontrollálható szokássá vált: Lica imád kidobni dolgokat, és nem mindig értünk egyet abban, mi minősül szemétnek (bár a fontos papírjainkat előbb összegyűri, hogy annak látsszanak, és végül is a plüss csirke plüss tojáshéja sem sokban különbözik az igazi tojáshéjtól, ami ugye tényleg szemét)

2010. október 14: Bennünket is elért a munka vs beteg gyerek problematika

Azért több mint egy hónapig bírtuk, az elég szép eredmény. Ennyi telt el a bölcsiben úgy, hogy Lici nem kapott el semmit. Sőt szerintem most sem ott kapta el, elvégre mi is betegek vagyunk már több hete, és valahogy reménytelennek tűnik, hogy mindenki kilábaljon a körbe-körbe adogatott bacikból. Az utóbbi két hétből Lica mindössze két napot töltött bölcsiben, a maradék nyolcat pedig körülbelül nyolc különböző variációban oldottuk meg, hogy a munkahelyeink ne omoljanak össze hiányunktól. Igen jelentős szerephez jutottak az áldozatkész nagymamák (ezúton is köszönjük!), nyakára hágtunk maradék szabadságaim jelentős részének (a táppénz nem számít bele a két szülés között szűkösen kitelő fél évembe, ami anyagilag fontos lenne, ráadásul úgy tudtuk, gyes alatt nem is mehetek táppénzre. De miután kiderült, hogy Emó sem mehet, kicsit elbizonytalanodtunk, hogy is van ez...), Emó pedig, amikor ő volt a soros, délelőtt gyerekfelügyelt, majd késő estig + vasárnap dolgozott, hogy behozza... Hát nem volt egy mókás időszak! És eközben volt itthon egy teljesen vidám és életerős gyerekünk, az orrfolyás és köhögés őt egyáltalán nem ütötte ki, épp csak nem volt tőle szalon- (vagy bölcsi-) képes. De ha minden igaz, hétfőn már visszatérhetünk a rendes kerékvágásba, ki tudja, mennyi időre...

2010. október 7: Háztulajdonosok lettünk!

Hosszas küzdelmek árán, mikor már feladtuk, hogy ebből kistesó érkezése előtt költözés lesz, hirtelen mégis sikerült megvásárolnunk az Álomházat! December 1-jén vehetjük birtokba, így ha nagyon szorgosan nekiállunk berendezni, karácsonyig költözhetünk, és ha a kistesó nem lép valami váratlant, akkor már az új házba, a saját szobájába érkezhet. Úgyhogy az ő érdeke is, hogy ne siesse el a dolgokat! :) Abból persze így nem lesz semmi, hogy Lica még a nagytesóvá válás előtt megszokja az új helyet, új ágyat (merthogy az övét tovább kell adnia), ne gondolja, hogy ez az egész az új betolakodó miatt történik, de majdcsak lesz valahogy. Azért ahogy elképzelem az eljövendő éjszakákat minimum háromszori felkeléssel kistesó miatt, és hozzá egy ágyából kivándorló Licát, ha már nem lesz rácsok közé szorítva... akkor azt hiszem, most kell kipihennem magam, de nincs rá sok lehetőségem. De a lényeg, hogy szépséges kertes családi fészkünk lesz!

A képen még az adásvételi szerződés aláírása előtt Lica gondolkodik, hogy lelépjen-e a foglalóval:

16 hónapos státusz

Súly: nincs adat (de általános vélekedés szerint hízott!)

Hossz: nincs adat

Ruhaméret: 74

Fogak száma: 13 + egy pici csücsök

Ételek: Minden (kivéve még mindig a barack), csak sok legyen! :) Nem túl kiemelkedő főzőtudományom meglepően hálás közönségre lelt :)

Fejlődés: Beszéd: Kedvenc szó a „Jó!” (ami egyben az igen-t is helyettesíti, pedig szerintem nem teljesen felcserélhetőek... De még mindig jobb, mint amikor a „nem” volt a sláger) És a másik kedvenc: „cicus” (Gondolom, a bölcsiben lett cicus a cicából) Az „ott”-nak már van folytatása is: „Ott is!” Egyre több állat hangja megy, de néhány alapvető megtanulásának (maci, bari) konokul ellenáll. Megértés: tényleg mindent megért, és elsőre megjegyez. Néhány példa, amin mi meglepődtünk: Emóval beszélgettem, és elhangzott Kati neve, mire Lica rögtön rávágta, hogy „Mama”, pedig hát neki ritkán emlegetjük a keresztnevén. Vagy mikor mondtam, hogy menjünk gyurmázni, rögtön húzta be az etetőszéket a szoba közepére, merthogy azt szedjük szét kisasztallá és kisszékké a gyurmázáshoz, pedig előtte csak egyszer gyurmáztunk még itthon. Nagyon tudja azt is, mire való a szemetes: pelenkázás után most már nem szalad el rögtön, hanem vadul mutogat a kukára, hogy dobjam bele a koszos pelust. Ma pedig, mikor barackot ettem a nappaliban, elvette tőlem a magot, kivitte a konyhába, kinyitotta a mosogató alatti szekrényt, ahol a szemetes van, kidobta, majd becsukta a szekrényt :)

Kedvenc játékok: még mindig a hangyi az egyik éllovas, bölcsiből hazaérve ő az első, akit üdvözölni kell. Menő még a dupló legó, amivel óriási kupit lehet csinálni a szobában, persze a kedvenc elem belőle a cicus, különösen ha eldugjuk a nyitható legóajtó mögé, ahová aztán be lehet kukucsolni kb. ezerszer egymásután. Kapott továbbá Marekéktől egy 4 éven felülieknek szóló társasjátékot, ami meglepő sikernek bizonyult, ugyanis kis egereket és macskákat ábrázoló lapkákból áll, amiket kiválóan lehet a dobozba be- és kipakolgatni. Emó tanítása nyomán egész jól megy a macskák és egerek külön kupacba rakosgatása is, ha épp van türelme megfordítgatni a képes felére, hogy megnézze, mit is ábrázol. És szeret még plüssállatokat pörgetni Apa forgó főnökszékében. Ma például vadul mutogatott a földre „Apa!” kiáltások közepette, amit úgy értelmeztünk, hogy Apa üljön le oda hozzá játszani, de mikor ez megtörtént, kiderült, hogy csak a széket akarta felszabadítani a kis zsarnok :)

Legidegesítőbb szokás: Ha már a kis zsarnoknál tartunk: Amit nagyon nem szeretünk, hogy Lica mostanában nem viseli el, ha Emó hozzám ér, olyankor fel van háborodva, verekszik. Ha az esti búcsúzkodásnál én is kapok mellette jóéjt-puszit, akkor kitör a balhé, de ennél sokkal kisebb dolgokért is: Ma épp csak Emó hátához ért a lábam (szerinte rugdostam :)), mire rögtön kikapott, mert ráadásul mindig szegény Apa a hibás, most valahogy ilyen anyás korszak van. Úgyhogy Emó megállapította, hogy neki már rugdosva lenni sem szabad :)

Bölcsi: Két hét idill után a helyzet annyiban romlott, hogy reggel rendszerint kitör a sírás, ha elindulok. Mikor először előfordult, bizony én is sírni kezdtem, mire egy anyuka-sorstárs, aki vigasztalt, közölte, hogy náluk is három hétig nem volt semmi gond, azóta meg minden reggel sír a gyerek. Hát mondhatom, nagyon vigasztaló... Azért nem túl vészes, egy nap hallgatóztam az ajtón kívül, meddig tart, és egy perc alatt abbamaradt, de így is elég szörnyű. Most már csak azért nem sírok, mert nagyon rövidre fogom a búcsúzkodást, mert a még egy ölelés, lelkére beszélés, stb semmit sem segít, csak meghosszabbítja mindkettőnk szenvedéseit. De elég pocsék anyának tudja magát érezni az ember, ha otthagyja a síró gyerekét, vagy szinte kioson, hogy ne törjön el a mécses... Ettől eltekintve minden nagyon jól megy, Lici a reggeli sokkot követően jól érzi magát, és már szerelme is van :) Áronnak hívják, és nagyon helyes fiú, de azért Emónak csak visszafogottan szabad beszámolni róla, miket mesélnek a kis puszilkodó párosról a bölcsis nénik, mert még hozza a puskáját :)

2010. augusztus 31-szeptember 7: Indul a bölcsi!

Nem sok időnk volt magunkhoz térni az utazás után, a hazaérés másnapján kezdtük ugyanis a bölcsi beszoktatást.

Első nap egy órát voltunk bent együtt, és én azt hittem, rögtön feladjuk az egészet. Azóta kiderült, hogy csak valami mélypont sikerült kifogni aznap, és általában egyáltalán nem olyan a hangulat, de akkor én majdnem sírtam... Az idő nagy részében ránk sem bagózott senki, de nagyon a többi gyerkőcre sem, amikor viszont igen, akkor eléggé veszekedősek voltak velük, sőt még büntibe is tették őket (valóban nem voltak angyalok, de akkor is). Lica tízórait is kapott, jól meg is dicsérték, milyen ügyesen eszik egyedül, viszont ezzel szemben ott szidtak egy másik, nála nagyobb gyerkőcöt, hogy őt etetni kell. Mint ha az a gyerek ott sem lenne, és nem érzékelné pontosan, hogy őt szidják... Szóval el voltam keseredve, de azért adtam még egy esélyt (nem mintha lenne más lehetőségem).

Második nap egy órát együtt, egyet pedig egyedül volt ott Lica. A hangulat most jobb volt (kiderült, hogy a fő ricsajozó és bajkeverő fiú, aki tegnap büntibe került, aznap volt utoljára, mert ment oviba, és érezhetően más lett a légkör nélküle), de tízóraira barackot kaptak, amit ugye Lica nem hajlandó megenni. Így aztán irtó éhes volt, mikor érte mentem, és mivel akkor már látta, hogy a többieknek készítik az ebédet, nagy bömbölés közepette hagytuk el a helyszínt. A villamoson jól belakmározott a vész-sajtból, és úgy tűnt, meg is nyugodott, de ahogy leszálltunk, kitört a cirkusz. Amit mi eddig hisztinek hívtunk, az egy ártatlan angyal szelíd megnyilatkozása volt, most kiderült, mi az a nagybetűs HISZTI. Elég sokat kell gyalogolnunk a villamostól hazáig, egyébként is ez a bölcsibe járás legnehezebb része: babakocsi nem jön szóba, mert a villamosra nem fér fel a tömegben, és napközben nem tudnám hová tenni, a csatos hordozó nekem irtó kényelmes, de Lica már túl önálló ehhez, szeretne sétálni is, a ki- meg berakása pedig nem olyan egyszerű, így elvetettük, marad a felváltva kézben hurcolás (ami pocakkal már nem könnyű, plusz a munkába járós ruhámon szép kis cipőnyomok virítanak utána) és a sétálás, ami pedig idegileg megterhelő, mert az ember azt érzi, sosem érünk oda. Bár már elég sok trükköt kifejlesztettem a helyes irányba tereléshez, a sláger a „sétáljunk végig a csíkon” (csak sajnos nincs mindenhol csík, vagy rajta parkolnak az autók) és a „kapjuk el a következő oszlopot” (ez korábban galambbal/kutyával működött, de ezek a fránya állatok képesek irányt változtatni és rossz irányba menni, így fix célpontokat kellett találni).

A hosszú kitérő után vissza a hisztire: szóval ezúttal Lica nem volt hajlandó kézben maradni, tekergett, üvöltött, rugdosott, ha viszont letettem a lábára, a földhöz/falhoz csapkodta magát. Azt hittem, sosem érünk haza! Aztán itthon sem volt jobb, végül a bömbölés közepette már Jutka nagymamit is felhívtam, hogy mit csinál az ember, ha megbolondult a gyermeke. Végül lenyugtatni és megebédeltetni is csak a szuszékmaci hathatós közreműködésével tudtam (kár volt előző nap kimosni, mert most ő is jócskán kapott a borsófőzelékből), úgyhogy arra jutottam, hogy csak rettenetesen fáradt lehetett.

Harmadik nap már ebédet is kapott, ami a lelkiállapotán is segített. Na meg az is, hogy kértem, adjanak neki más tízórait, ha barack a menü. Ebédre állítólag mindent megevett, de a villamoson persze azért jól jött még egy kis sajt-nasi, hazaérve pedig jött a pót-ebéd: nagyjából másfél adagnyi! Negyedik nap már azért kellett szólnom, hogy több ebédet adjanak neki...

Jött a hétvége, így hétfőn még mindig nem volt ottalvás, merthogy az túl sok lenne a hétvégi elszokás után (pedig Lica igazán otthon érzi magát, szerintem semmi gond nem lett volna), így kedden, a hatodik napon aludt ott először. Állítólag ezzel sem volt gond, picit azért pityergett elalváskor és ébredéskor, de hamar álomba merült a szuszékmaci segítségével (csak azon aggódom, mikor fogom vagy otthon, vagy a bölcsiben felejteni a nagy utazóvá váló szuszékmacit. Pótpéldány kerestetik, ha valaki esetleg lát valahol ugyanolyat!)

Szerdától pedig teljes jogú tagként vesz rész a bölcsiben Lica, csak épp annyit eszik, mint két másik :) Már azt is megkérdezték, otthon milyen gyakran szokott enni, mert tízórai után egy órával nem tudnak lemenni az udvarra, míg nem adnak neki még valamit. Kicsit ciki :) Másnap vittünk is egy adag süteményt kompenzációként :)

Szóval a beszoktatás nagyon könnyen ment, lelki bajok és összeszedett betegségek nélkül, szerintem jól érzi ott magát a lányka, ha kérdezem reggel, menjünk-e a bölcsibe, mindig lelkesen bólogat, vagy mondja, hogy „Jó!” (De azért elég frusztráló, hogy semmi kontrollom nincs afölött, mi történik vele napközben, sőt még információm sincs róla.)

Ügyesen veszi bent az akadályokat, eszik egyedül (bár valahogy sokkal jobban koszosodnak a bölcsiben a ruhák, mint itthon...), ha beérünk, hozza a papucsát a saját polcáról (amit a jele  - természetesen cica – mutat), hogy vegyük át, délután pedig ugyanígy a cipőjét, rajzol, dumál, integet, mosolyog... De azért hogy az én anyai lelkemet se érje sérelem, ha délután érte megyek, rohan hozzám, és dörömböl az ajtón, hogy menjünk. Úgyhogy én is rohanok érte minden délután (rendszeresen ellógva a munkaidő végét, mert bár maradhatna bent tovább, de megkérdeztem, mindenkit el szoktak vinni hamarabb, így nincs szívem otthagyni egyedül még fél-háromnegyed órát), hogy gyorsan kihasználhassuk a szűkös közös időt.

Végül egy kép, ahogy Lica épp dolgozni indul:

2010. augusztus 27-29: Ultra Trail Mont Blanc

Bár ez nem igazán Lici-, hanem Apa-téma, de mivel ez volt a mostani nyaralás fő apropója, és különben is, a végén Lici is szerepelt :), ezért megérdemel egy bejegyzést.

Szóval aki nem tudná, miről is van szó: 166 km-es futóverseny (de viszonylag kevés futással, sok gyaloglással is teljesíthető, a hegyen felfelé a profik sem futnak) 9500 méteres szintemelkedéssel, 46 órás szintidővel.

Emó erre készült már vagy egy éve, eköré szerveztük a nyarat, tulajdonképpen az olaszországi kiruccanás csak annak apropóján született, hogy nem kéne egyvégtében autózni Franciaországig. Ahhoz képest elég sokat maradtunk :)

A rajt péntek este volt, így csütörtökön kiszállítottam Emót Courmayeur-be, hogy legyen egy nap családmentes pihenőideje. A start után az interneten követtük az eseményeket, ugyanis ott rögzítették, ha a versenyzők áthaladtak egy-egy ellenőrzőponton. Aztán éjjel telefonált Emó, hogy 21 km után vége a versenynek az időjárás és a sárlavinák miatt. Ennyit egy év felkészülésről... Úgy volt tehát, hogy másnap megyek begyűjteni csalódott családfőnket, de addigra változott a terv: szombat délelőtt újraindították a versenyt egy rövidebb távon, 88 km-en. Így aztán megint az internetre tapadtunk, és mivel nagyon úgy tűnt, hogy Emó ezt a könnyített akadályt könnyedén veszi, és biztosan célba fog érni, így vasárnap hajnalban Licával együtt kerekedtünk fel Chamonix felé, hiszen így családi fogadtatás járt a célban.

Abban egyeztünk meg, hogy a célvonalnál találkozunk, de mi Licával trükkösebbek voltunk, és elindultunk szembe Emóval, így jó pár száz méterrel a cél előtt találkoztunk, így hát az elcsigázott Apának ennyit kellett Licával a karjában a forma kedvéért természetesen futva megtenni, miközben ő csak néhány lépésre számított :)

Az ünneplő tömegnek persze nagyon tetszett a kislányával befutó versenyző, bőszen integettek tehát, Lica pedig, mint ha ő lenne az ünnepelt sztár, learatta az Apának járó dicsőséget, és lelkesen integetett vissza. Útközben pár honfitárs szurkoló meghallotta, hogy magyarul beszélünk, így elénk kerültek, és a cél előtt a kezünkbe nyomtak egy hatalmas magyar zászlót, így azzal futottunk be a kamerák kereszttüzében a célba.

2010. augusztus 19-30: Olaszország

Csütörtök este felkerekedtünk, és elindultunk a nyár leghosszabb (és sajnos utolsó) kiruccanására. Lica már öltözködés közben elaludt, és fel sem ébredt Olaszországig. A család másik felével egy strandon találkoztunk, addigra mi már kibekkeltük a zuhogó esőt, illetve a fáradtabb családtagok aludtak is egy kicsit. Megállapítottuk, hogy Lica a tengerrel továbbra sincs nagy barátságban, bezzeg Marci! Minden fáradtság ellenére nagy sokára kerültünk csak ágyba (mint egyébként majdnem minden nap).

Másnap nekivágtunk felfedezni a híres Cinque Terrét. Emó mindig emlegette, hogy szégyen, hogy Lici még nem vonatozott, hát erre végül itt, Olaszországban kerített először sort, a képen nem igazán süt róla a lelkesedés :)

Ahogy leszálltunk, japán turisták kezdtek Licivel fotózkodni, majd nekivágtunk az öt falut összekötő tengerparti ösvénynek a rekkenő hőségben. Hát nem mondhatni, hogy rekordtempóban tettük meg, de a gyerkőcök hősiesen tűrtek a hordozókban, de persze szabadlábon sokkal jobban érezték magukat.

Vasárnapra már „csak” egy hegyi falu megtekintése és a vízkedvelőknek egy újabb strand maradt, na meg három óra autóút Travedonáig, ahol megszálltuk Marciék házát, és kezdetét vette a nyaralás nyugalmasabb része.

Ez alatt az egy hét alatt játszótereztünk,

farmokra jártunk,

rengeteget hintáztunk (amit Lica hangos „Ta!” kiáltásokkal követelt ki), a szomszédos Felix cicával játszottunk (aki megdöbbentően strapabírónak és türelmesnek mutatkozott), a nyugalmasabb percekben pedig olvasóklubbá alakult a nappali:

A gyerkőcök sokszor tündérien játszottak egymással:

De azért nem volt ritka az irigykedés és a tettlegesség sem. Természetesen mindig a másik játéka kellett, és ha az egyik unokatesó evett, a másik rögtön az etetőszékébe csimpaszkodott, hogy ő sem maradhat ki. De gyakran egymást is etették. Lica mindenesetre kapott egy alapos kiképzést a kistesó érkezése előtt :)

15 hónapos státusz

(Most vettem észre, hogy annyira elhanyagoltuk a blogot, hogy 14 hónapos státusz nem is volt. Bocsánat minden olvasótól!)

Súly: 8250 gramm

Hossz: 76 cm

Ruhaméret: 74

Fogak száma: 12

Alvás: Napi egy, éspedig ebéd után, ahogy a nagykönyvben meg van írva, Apa áldásos tevékenységének köszönhetően

Ételek: Immár megeszi a görögdinnyét is, a barack darabos formájával áll továbbra is érthetetlen módon hadilábon. Na meg a hús is átkerült a nagy kedvencből a kiköpnivalók közé, kivéve a virsli: Ha a kanálon van egy kis virslidarab, minden bemegy mellette. Lehet, hogy meg kellene próbálni a barackos virslit?

Fejlődés: Szaladás, mindenre felmászás. Beszédben a nagy kedvenc a „Nem”, és újabban az „ott” és az „o-ó” (ez lassan átveszi a „hoppá” helyét). Ha nincs épp megszeppenve, elég sokat beszél, és némely részét érteni is lehet :) Állathang repertoárunk is bővült, de nem mondható éppen tipikusnak: a hétköznapi kutya, cica, kacsa, csacsi, boci (és a hal) mellé ott az oroszlán, a delfin és a bálna (kíváncsi vagyok, a kedves olvasó az utóbbi kettőt be tudná-e mutatni :))

Kedvenc játékok: korongfelfűzős torony, hangyi (=rúddal rendelkező tologatható fa hangya, amely kerekein a gyöngyök tologatás közben hangosan zörögnek). Az alábbi videón pedig az 1,25. szülinapra kapott formabedugdosós-egérbújócskás játék közben látható, miközben az apja által ördögi kacajnak titulált hangot hallatja:

2010. augusztus 12: Két videó

Lica bekapcsolta magának a zenét Apa telefonján, és táncol:

És egy csendesebb, elmélyültebb jelenet a bogyóhúzogatóval:

2010. július 31-augusztus 2: Hosszú hétvége a szülők nélkül

Kissé félve vártam ezt a hétvégét, mert eddig példátlanul hosszú időre, 3 napra és 3 éjszakára hagytuk Licót a nagyszülőkre. A Dolomitokba utaztunk, még mielőtt a kistesóról tudomást szereztünk volna, elterveztük ezt a túrát, ami várandósan már nem biztos, hogy olyan jó ötlet, biztos mindenki sült bolondnak nézne bennünket miatta, de már nem volt szívünk megváltoztatni a terveket. De jelentjük, épségben hazaértünk, a kistesónak a félelmetesebb helyeken igyekeztem pozitív gondolatokat sugallni, nehogy azt érezze, hogy az anyja egy gyáva nyúl, szóval a mi oldalunkról sikeres volt a hétvége. De térjünk vissza Licához!

Péntek késő délután adtuk át a nagyszülőknek, és hétfőig tartott a gyáli kiküldetés, aznap én már komoly idegfeszültségben sürgettem a társaságot, hogy altatásra hazaérjünk (utólag is elnézést minden résztvevőtől, aki ezt megszenvedte, de hát az elvonási tünetek…)

Ahogy a beszámolókból megtudtuk, Lica jól érezte magát, bár többször mondogatta, hogy „Apa, Anya el”, de csak ébredések után volt kicsit nyűgös, egyébként rengeteget evett

és vidáman játszott, na meg elvarázsolta a nagyszüleiket, akik, mint rendesen, most is néhol túlzónak tűnő áradozással számoltak be az eseményekről.

Kapott a csajszi új hintát,

megtanulta, mit jelent a nehéz (az Anna-Peti-Gergő könyvön és a patisszonokon),

profin és hiba nélkül kiválogatta az építőkockák közül a hengereket, pincérkedett,

rájött az almába fűzőcskés kukac-játék lényegére,

járt a Tropicariumban, de amit mi leginkább a bőrünkön tapasztaltunk, hogy kiválóan elsajátította a „nem” szót. A fejrázás eddig is működött, de azóta mást sem hallunk, mint „Nem!”, „Nem!”, „Nem!”, hol szelíden elrebegve, hol öntudatosan felháborodva… Állítólag az igent is tudja (legalábbis addig, hogy „Ig”), de ezt valahogy még nem hallottuk…

Mikor végre újraegyesült a család, nem robbant ki Licából az öröm, vagy meg volt sértődve, vagy tényleg csak az az oka, hogy kómás volt, mert elaludt az autóban hazafelé, de aztán visszatért a normális kerékvágásba, mint ha mi sem történt volna. 

Ui (egy héttel később): Azért valami hatás csak volt, mert mikor következő hétvégén, mikor Apa csavargott, és mi ismét Gyálra készültünk, megjelent értünk a Nagymami, Lica ijedten csimpaszkodott a lábamba, de ez hamar elmúlt (gondolom, főleg mert most én is mentem), remélem, nem is lesz ilyen jelenet többet.

2010. július 23: Milyen kétlányos szülőnek lenni?

Emó és Lica meglátogatták Andiékat Vácon, hogy szokják a légkört: milyen ha két leánygyermek van a családban. Azt hiszem, Emó kicsit elbátortalanodott :) A lánybuli közben ilyen jeleneteknek lehetett tanúja:

Voltak azért nyugodtabb és meghittebb pillanatok is, például amikor Berni hintáztatta Licit, de azért tartunk egy kicsit a dologtól... :)

2010. július 20: Szadista Apa

Ha már Emó nem írja meg a hétköznapok történéseit saját kezűleg, pedig ő a legilletékesebb, akkor kénytelen leszek saját szemszögből beszámolni. Szerintem tehát szadista az az apa, aki az evés közben elalvó lányát videózza, ahelyett, hogy lefektetné :)

2010. július 17-18: Jelzésfestő hétvége

Kis családunk mint a „szervező brigád” vett részt a festésben, fizikai munkát nem vállaltunk. Ez annyit tett, hogy míg mások a szúnyogokkal és a hőséggel küzdve fáradoztak a világ jobbá tételén, mi így múlattuk az időt:

Legalábbis szombaton, mert az éjszakai és reggeli esőzés miatt a talaj vasárnap nem volt alkalmas a földön heverészésre, így kirándultunk egy kicsit, és meglepetésszerűen rajtaütöttünk a festőbrigádokon.

Mikor Flórit és Lacit látogattuk meg, rajtuk kívül egy regimentnyi macskára is találtunk, Lica nagy gyönyörűségére. Akinek jó füle van, a videón az újkeletű halandzsázást is meghallhatja, köztük a manapság kedvenc szót, ami valahogy így hangzik: „Tepty!” Dekódolnunk sajnos még nem sikerült...

Azért a cicákkal is huncutkodott egy kicsit a lányka, adtunk neki ételt, hogy etesse őket, mire odatartotta az egyik orra elé, majd mire az rákapott volna, bekapta előle:

2010. július 15: Fogas kérdés

Az a fogas kérdés, hogy Lica fogait (amelyek immár 11-en vannak) hogy tudnánk megmosni, mert minden egyes alkalommal vadul tiltakozik. Szívesen mossa ő a mi fogainkat, a bárki más fogait (pl. fürdés közben az összes pancsolós játékét, még arról sem sikerült meggyőznöm, hogy a szivacsházikónak nincs foga, pedig az állatoknak rendesen a szájukhoz tartotta a kefét, úgyhogy tudja, miről van szó), a saját nyelvét, sőt, azt mi is megmoshatjuk, de ha a fogairól van szó, kitör a bömbi. És a hátsó fogak elérésére már a szelíd erőszak sem kivitelezhető, mindenképp szükséges lenne az együttműködés. De ebben is, mint sok minden másban, reménykedünk a bölcsiben, hátha ott tudnak valamit, és ránevelik. (Az evéssel kapcsolatban is ebben bíztunk, aztán lám, megoldódott hamarabb, hátha most is így lesz!)

2010. július 14: Hajvágás

Ahhoz képest, hogy eddig szigorú apai tilalom alá esett a lányka hajának levágása, hirtelen pálfordulás következett be: a hőség miatt Lica háta tele lett melegkiütéssel a hosszú tincsek alatt, elöl meg nem tűrt meg sem csatot, sem hajgumit mostanában, így folyton a szemébe lógott a haja, így hát végül fájó szívvel, de elővettük az ollót.

Előtte:

A levágott hajmennyiség:

Utána:

2010. július 12-13: Hirtelen jött babazsúrok

Mint megtudtuk, Beni és Marci itthon tartózkodnak pár napra, így hirtelenjében megszerveztük a találkozást – mindjárt kettőt is! Hétfőn Kati nagymaminál gyűltünk össze, és hogy igazi babatalálkozó legyen, Roli is tiszteletét tette az eseményen!

Volt nagy dínomdánom, éhenkórász Lica most is kitett magáért!

Roli még inkább megfigyelő volt (csendes megfigyelőnek nem nevezhetem, mert gyakran hangos sikkantásokra ragadtatta magát), de Marci és Lici már játszottak is együtt egy kicsit:

Kedd este pedig Budafokra mentünk, ahol a kertben pacsálás volt a fő program, vagy inkább a huzakodás azon, hogy kinél legyen a kanna, és ki lépjen bele a lavórba. Lici egy kis simogatással próbált békét kötni (reméljük, a kistesóhoz is így áll majd hozzá), de Marci tudtára adta, hogy egy vagány nagyfiúhoz nem méltó az ilyen babusgatás:

2010. július 8: Az első munkahét tapasztalatai

Természetesen nem a munkáról fogok beszámolni (amúgy egyelőre élvezem), hanem Lici és Emó boldogulásáról otthon. Már amennyi információ hozzám eljutott erről, mert az első napokban még percről percre végigkérdeztem a napjukat, mit csináltak, de már próbálom visszafogni magam, biztos idegesítő lehet :)

Sajnos a hétre rányomta a bélyegét, hogy Emó megbetegedett, így a betervezett babalátogató programokat le kellett mondani, és gyakran hívták át Kati nagymamit is segíteni, aki hosszú játszótéri kiruccanásokat tett Licával, Emó ezalatt tudott dolgozni és regenerálódni. Hétfőn kicsit meglepő is volt arra hazajönni, hogy Emó nyugodtan számítógépezik, Lici meg sehol, elsőre ijesztő volt, hogy hová lett a gyermek.

A játszóterezésből egyébként Emó is kivette a részét, pedig a homokban turkálás és az ebből fakadó kisdisznószerű gyermek nem a kedvencei. Lici viszont annál inkább szereti a dolgot, úgyhogy be kellett adnia a derekát. Amikor Zíhez mentek, akkor is felháborodott a kiscsajszi, hogy hogyhogy nem a jól ismert játszótérre fordulnak be, hanem továbbmennek (stratégiailag rossz helyen van Zí lakása, túl nagy a játszótéri kísértés mellette), amikor pedig a Duna-partra igyekeztek, csak azért is meg kellett állni egy útbaeső játszótérnél, pedig nem volt betervezve. De mint az alábbi képek mutatják, nem lehetett mit tenni:

Apa, nézd micsoda jó kis játszótér!

(8 perccel később) De miért nem mehetek be?

Csakazértis bemegyek!

Az irdatlan mennyiségeket evés már alábbhagyott, de továbbra is sokszor magától kér enni, és nincs olyan, hogy sírva tiltakozna, ha enni kell. Arra nagyon jó volt a múlt hét, hogy most már nem aggódunk, eszik, amennyi jólesik neki. Amúgy ki is kerekedett egy kicsit az arca. Az önálló enni kérés viszont odáig fajult, hogy nem nézünk oda egy pillanatra, és hipp-hopp fenn trónol az etetőszékben. De be még sajnos nem köti magát, így elég veszélyes a mutatvány...

2010. július 2: Az első munkanap

Tegnap még nem kellett bemennem, mert senki sem volt bent, így csak egynaposra sikeredett ez a munkahét. Így csütörtökön együtt lehetett itthon a család, de kaptam kimenőt egy kis bevásárlókörút céljára, már ez mennyei volt babakocsi nélkül. Pénteken meg igazán furcsa volt dolgozni menni, de élveztem: mintha visszanyertem volna a kontrollt a tetteim (meg a ruhám tisztasága :)) fölött... Ez persze nem jelenti azt, hogy nem hiányzott kis családom, el voltam olvadva, amikor felhívtak, és hallottam Lica „Anya, Anya!” kiáltásait a háttérben...

Az itthon maradottak nagyszerűen megállták a helyüket, érdekeseket játszottak és tanultak, sokat ettek, és a nagy küldetést, hogy Lica alvását ebéd előttről utánra próbáljuk áttolni, Emó úgy tűnik, egy nap alatt megvalósította, úgyhogy nagyon büszke vagyok rájuk!