2011. január 14.

Flóri látogatott meg bennünket, és egy keresztapai kinevezéssel távozott :) Valamint azzal, aminek kevésbé örült, hogy Lica szerint büdös... A „Flóji büdös” mondás azóta szállóige lett, Lica napokkal később is emlegette, erősen rombolva Flóri önbecsülését. De ezúton is üzenjük, hogy nem igaz! (A téma egyébként úgy jött, hogy Flóri a többi vendéghez hasonlóan lelkendezett az egyébként abszolút nem praktikus sarokkádunk iránt, Emó meg kijelentette, hogy ő még sosem fürdött benne – hogy őt is tisztázzam, van zuhanyzónk is :) -, így jutottunk oda, hogy ki büdös)

Flórinak és minden más látogatónak egyébként úgy tűnhet, mintha mi folyamatosan csak nevetéssel töltenénk a napot, de nem is baj, ha még gyerekvállalás előtt álló fiatalemberek ebben a hitben élnek, bár halkan megsúgom, nem teljesen igaz :)

2011. január 13.

Ma itt járt a gyerekorvos, hát nem leszünk puszipajtások...

Eleve nem tetszett, hogy nekem kellett telefonálgatnom, hogy jöjjön már ki, pedig hát az újszülötthöz muszáj neki, aztán jóval később jött, mint mondta, Robin szülinapi ünneplésének kellős közepébe, de amiket mondott, az még rosszabb volt. Egyrészt láthatóan méréshívő ő is, aminek én nagyon az ellentéte vagyok a Licivel való rossz tapasztalatok után. De most muszáj mérnünk egy napi evési mennyiséget, meg súlyt rendszeresen, és riportálni. Aztán mindenféle ijesztőt mondott Mimiről: minden reflexét gyengének találta, azt mondta, a feje nincs annyira összenőve, mint kéne, és még a csípőjét is kicsit kötöttnek találta, pedig a kórházban kb. Mimi volt az egyetlen, akinek nem kifogásolták a csípőjét. De egyik sem látszott aggasztani a doktornőt, csak akkor engem miért ijesztget? (Később a védőnő megnyugtatott, hogy mindenkit ilyenekkel szokott frusztrálni) Aztán rákérdeztünk Lica köhögésére is, meg sajnos az enyémet is meghallotta, ezek után több tucat gyógyszert sorolt fel, hogy mi mindent kéne szednünk. De ha egy kis esze van, kitalálhatta, hogy még véletlenül sem fogjuk kifosztani a gyógyszertárat, mert nem jegyzeteltem, ennyit meg képtelenség lenne megjegyezni...

2011. január 11.

Fő hír: ma már fürdött Mimi is! (Ellenben ma a mosogatógép csövéből ömlött a víz, és a fűtés is elromlott. Öröm saját házban lakni! De ezermester Emó mindent megszerelt) Hogy mekkora a vércselány hasa fürdés közben, arról az elborzasztó képet a picasa-n meg lehet tekinteni. Én már aggódom, hogy kóros :)

És mivel Mimi a napok nagy részét még alvással tölti, essen pár szó Licáról:

Mint írtam, hihetetlen tempóban elkezdett beszélni olyantájt, amikor az ő blogját abbahagytuk. Karácsonykor felmerült a kérdés, hány szavas lehet az aktív szókincse, így nekiálltunk megszámolni (nem Emó lenne, ha nem rögzítette volna Excel-táblában is). Kb 500-ig jutottunk (ez úgy ment, hogy ahogy Lica kinyitotta a száját, Emó rohant a géphez feljegyezni az új szót), aztán feladtuk, mert percről percre gyarapodott. Kis internetes kutatás után azt találtam, hogy egy kétévesé nagyjából 300, akárcsak egy átlagos new yorki taxisofőré :) De azóta ott tartunk, hogy már tényleg mindent mond, hosszú mondatokban beszél (karácsonyi kedvencem: „Apa díszítette karácsonyfát, szép lett!”), többnyire helyesen ragoz, több mondókát, éneket betéve tud, és minden napra tartogat pár imádnivaló beszólást, amiket majd igyekszünk itt is megörökíteni (most a mondásaival van úgy, mint a szókincs-számolással: ahogy kinyitja a száját, rohanhatok jegyzetelni az újabb aranyköpést :))

2011. január 7-10.

A történelem nem csak a bloggal kapcsolatban ismétli önmagát: Lici is egy vasárnapi napra volt kiírva, és két nappal korábban, pénteken érkezett, Mimi pedig máris utánozza a nagytesót. De annyival rendesebb volt, hogy nem előző éjszaka kezdte meg a manővereket, hanem csak péntek reggel, így kialudhattuk magunkat előtte (igaz, én szombat délutánt irányoztam elő neki, bízva még egy kiadós délelőtti szunyában). Bár az is felmerült bennem, hogy az elejét átaludtam, mert olyan hihetetlennek tűnt, hogy ahogy felkeltem, rögtön beindultak az események, de azért csak nem! De mivel én másodszorra sem vettem biztosra, hogy szülni megyünk, még egy darabig elfilozofálgattunk rajta, hogy Emó bemenjen-e dolgozni, de aztán hamar kiderült, hogy ennek fele sem tréfa! Úgyhogy gyors telefon Katinak, hogy jöjjön Licát felvigyázni, de miután megérkezett, még utána is jó darabig húztam az időt. (Kati utólag bevallotta, hogy nem akart beleszólni, de már magában végiggondolta, hogy is kell egy szülést levezetni :)) Mikor végre beszálltunk az autóba, egy kedves szomszéd (én még sosem láttam, úgyhogy jó a pletykahálózat az utcában...) még leállította Emót csevegni, hogy megszületett-e már a baba, de én nem voltam nagyon csevegős kedvemben. Mivel a szülésznőnk pont szabadságon volt, viszont közel lakik hozzánk, felszedtük őt is, és robogtunk befelé. Sikerült még egy kicsit előrehaladottabb állapotban beérnünk, mint Licivel, úgyhogy hasonlóan gyorsan zajlottak az események, sőt, még egy kicsit gyorsabban. Bár ott persze nem volt időérzékem, de utólag a kórházi parkolócetliből megállapítottuk: a kapun való behajtástól nem telt el háromnegyed óra, amíg 2011. JANUÁR 7-ÉN 11:25-KOR VILÁGRA JÖTT KISS MIETT! Súlya 2820 gramm, „magassága” 52 cm (elveszett az 56-os ruhákban, de legalább akadt vásárolnivaló bizonyos mániákus családtagoknak, akik erősen a fogyasztói társadalom rabjai :))

Bár persze a szülés most sem volt egy nagy élmény, de azt hiszem, a fentiek alapján sokan irigyelnék a dolgot, és amikor a szülésznő még a szülőszobában megkérdezte, hogy „Na, lesz-e harmadik?” (a kérdésért Lici születésekor alighanem öltem volna, legalább egy hétig nem akartam semmiféle kistesóra gondolni), igent mondtam, már ha bárki hallotta az elhaló hangomat :) Azóta azért az éjszakai műszakok közben már kevésbé vagyok határozott...

Emó ezúttal majdnem hozta az elájulós apa sztereotípiát. Én eléggé magammal voltam elfoglalva, úgyhogy fel sem tűnt, csak nem értettem, mikor kivitték Mimit mérni, miért üldögél ő közben kint a fotelben :) De hát erről csak a kevés levegő tehet, amúgy nagyon hősies volt most is!

Aztán lekerültünk a kórterembe, ezúttal hatágyas helyett csak háromágyasba, de szerintem kevesebb volt a hely, plusz a saját fürdőszobában nekem folyamatosan olyan érzésem volt, mintha egy repülőgép mosdójában lennénk, de azért jó, hogy volt. A szobatársakkal mértani sorozatot alkottunk, egy első, második és egy negyedik baba volt, úgyhogy a papírforma szerint mi voltunk az átlag, ennek ellenére már szinte szégyelltem magam, hogy nekünk minden mindenkinél jobban ment, semmi problémánk nem volt, Mimi úgy evett, mint egy vércse (ez is ismerős valahonnan, úgyhogy nem vonok le a jövőre vonatkozó hosszútávú következtetéseket belőle...), nem sírt (bár az éjjelente fél óránként kajálni akarás legalább annyira fárasztó), és én is egészen jól voltam, pláne a 20 hónappal ezelőtthöz képest.

Délután a nagyszülők behozták Licit, úgyhogy az addigra már az ajtó előtt sorban álló családot beelőzve ő nézhette meg először a kistesót. Mondta is szépen, hogy „kistesó”, meg kereste a lábát a rugiban, de ettől eltekintve nem nyűgözte le nagyon a dolog (és Emó elmondása szerint a látogatás után egy darabig még azt válaszolta arra a kérdésre, hogy „hol van a kistesó?”, hogy „Anya pocakjában” – biztos reménykedett, mint én, hogy Zít visszaviszik a mózeskosárral együtt a kölcsönzőbe :))

A kórházból a papírformának megfelelően hétfőn mehettünk haza, Mimi 2780 grammos súllyal távozott, tehát nem ismételte meg azt a bravúrt, mint a nővére, hogy három nap alatt visszanyerte a születési súlyát, de azért nem reménytelen a gyermek :) Én hazaérkezve nekiálltam rendet rakni, takarítani, Emó nem tudott nyugalomra parancsolni, de úgy örültem, hogy meg tudok mozdulni, nem úgy, mint Licinél. De a második gyerek mellett eleve lehetetlenség szerintem az úgynevezett gyermekágyas időszak, az ággyal elég ritkán találkozom :) Az első otthoni nap kevéssé idillikusan zárult: az első kísérletünk két gyermek fürdetésére abba torkollott, hogy a kád csapjából kontrollálhatatlanul ömlött a víz, nem lehetett sehogy sem elzárni. A telefonos tipp a csap rángatásáról elsőre bevált, így Lica meg tudott fürdeni, de másodszorra a csap letöréséhez vezetett a dolog, így Mimi pancsi nélkül maradt (mit gondolhat, hová keveredett...), mi pedig ágyba zuhanás helyett éjjel fél 11-kor még vízszerelőt vártunk. Hát ezt nem egészen így képzeltük, de valószínű ez még csak a kezdet :)

Blogindító

Szeretettel köszöntünk minden régi és új olvasót!

Na csak nem bírtam ki most sem :) Licinél is úgy kezdtem, hogy úgysem lesz blog, nem érek én rá ilyesmire, különben is hülyeség, aztán csak beadtam a derekam. Most is megfogadtam, elvégre a „nem érek rá” érv duplázódott, erre tessék... Ennek több oka is van: igazságtalannak tűnt, hogy csak Licinek legyen blogja (már így is borzasztó, hogy kb tízszer annyi fénykép készült róla naponta, mint most Mimiről), meg ha úgy alakul, hogy lesz harmadik gyerkőc, jó lesz emlékezni, mi hogyan is volt a többieknél (félelmetes, de a blog, a fotók és a papíralapú feljegyzések ellenére mindössze 20 hónap távlatából is gyakran úgy vagyok vele, hogy fogalmam sincs, Licivel hogy is volt ennyi idős korában), és Lici blogját is pont akkor hagytuk abba, amikor kezdett a legtöbb mesélnivaló keletkezni, mert szédületes iramban elkezdett beszélni, úgyhogy bennem maradt egy csomó mondanivaló. És akkor ebből ki is derül, hogy szegény Miminek önálló blog azért nem jut (pedig milyen frappáns lenne a PiciLici után a MiniMimi :)), mert úgysem lehet szétválasztani, mi történik a két gyerkőccel, meg egyelőre Licó produkálja a látványosabb kunsztokat :) De azért persze megörökítjük majd azt is, Mimi milyen okosan néz :)

Van még pár dolog, amire előre felhívnám a kedves olvasók figyelmét: Mivel duplán nem érek rá, nem ígérek semmi rendszerességet, ezúttal senki ne merészeljen azzal frusztrálni, hogy „rég frissült a blog”! (korábban voltak ilyen elvetemültek) Alighanem nem nagyon lesznek képek és videók sem, azokat mindenki figyelemmel követheti a jól ismert helyen: http://picasaweb.google.com/kissemo (itt is fel lehet iratkozni a frissítésekre, úgyhogy nagyon kényelmes). Lehet, hogy nem lesz továbbá irodalmi stílus és szép kerek történetek sem (bár szerintem Licié sem volt olyan nagy szám, de mivel sokan dicsérték, amit ezúton is köszönök, fontosnak látom ezt a figyelmeztetést), inkább amolyan „hírfolyam” és emlékeztető az utókor számára.

Most pedig nekilátok utolérni magunkat (Licinél is kb pont három hetet kellett ledolgozni, mikor végre megszületett az elhatározás, de akkor a napsütötte teraszon üldögélve tettem ezt, miközben a ded angyalian aludt mellettem, mostanában viszont nincsenek ilyen idilli és csendes pillanatok...)

Blogzárás

Mint ahogy azt előre jeleztük, úgy határoztunk, hogy csak Lica másfél éves koráig vezetjük ezt a blogot. Az utóbbi időben úgyis megritkultak a bejegyzések, részben azért, mert a dolgozó (+költöző +várandós) anyuka státusz nem sok energiát és szabadidőt enged, de azért is, mert Lica már „nagylány”: nem az a furcsa új jövevény a családban, akiről napról napra van valami különös feljegyeznivaló. A rajongóknak ajánljuk, hogy kövessék figyelemmel a fényképeinket, a képfeliratokban igyekszünk szövegesen is megörökíteni az eseményeket. Aztán meglátjuk, a kistesó mellett mire és mennyi energiánk lesz, úgy lenne igazságos, ha ő is kapna blogot, és biztos Lica is kapna ott szerepet, de nem ígérünk semmit (Lica blogja előtt is kategorikusan kijelentettem, hogy kizárt, hogy nekem ilyesmire időm legyen).

Zárásként íme egy kép, Lica hogy várja a kistesót (a szívhangját hallgatja éppen):

18 hónapos státusz

Súly: 8860 gramm (bodyban és pelenkában)

Hossz: Nincs adat, kb 80 cm

Ruhaméret: 74

Fogak száma: 16 (vagy akár lehet több is, de hátra nem látunk be)

Kedvenc étel: túrórudi

Fejlődés: Lica beszéde felfoghatatlan ütemben fejlődik, most már nem arról van szó, hogy azt jegyezgetjük, melyik szavakat tudja, mert gyakorlatilag minden tud, és nagyon szépen is mondja, egyedül a k betűvel áll hadilábon („tutucs”, „tatas”). Főnevekből tényleg mindent ismer, vagy amit nem, elsőre megtanulja. Megy már sok melléknév is, legfontosabb a „toszos”, ugyanis ha étkezés közben inni akar, annak külön szertartása van: először is eltávolít a tálcájáról minden más tányért, evőeszközt, csak a pohár lehet ott, és aztán felháborodottan elkezdi a kezét nyújtogatni, hogy „toszos!”. Csak ha megtöröltem, akkor hajlandó megfogni a poharat. De azért megtanulta már a tisztát is, megy a vizes-száraz, üres, kicsi-nagy, és az új tudomány a színek: a kedvence a lila (nehogy egy fontos színt tanuljon meg elsőként), de a többi színt is nagyon jó arányban eltalálja, csak a sárgát nem sikerült még megtanulni. A közlekedési lámpáknál mindig elmondom, hogy megvárjuk, míg zöld lesz, pirosnál nem szabad átmenni, mire legutóbb, mikor villogó zöldnél indultunk el, és bizony piros lett, mire átértünk, felháborodottan szólt rám, hogy „pijos!” És van pár ige is, amit tud: eszik, iszik, alszik, úszik, eldőlt, na és persze az örök sláger: elbújt! A mondatai még csak kétszavasak (pl. Apa alszik), de volt egy kivétel: „Boci, boci tarka” :)

A hiszti nem tudom, fejlődési lépcsőfoknak számít-e, de néha az is van :) Íme egy igazi földön fetrengős változat a lépcsőház kellős közepén:

És ide kapcsolódik a fő visszafejlődés is: ha megyünk valahová, egyre többet viteti magát karban. Ez alighanem az én hibám, mivel a nap két legnehezebb része számomra a bölcsibe menés és bölcsiből jövés, a munka ehhez képest laza kikapcsolódás, és a cipelésnél sokszor nehezebbnek találom azt, hogy hajolgassak hozzá, ha a lábán megy, és persze háromszor annyi ideig is tart az egész, amire reggel nem érünk rá, délután holtfáradtan meg már erőm nincs hozzá. Így hát gyakran vittem az elején saját elhatározásból, és mostanra rákapott. És hogy miért kapcsolódik ez a hisztihez? Mert a mélypont az volt, amikor botor módon hazafelé beugrottunk pelenkát venni, ami feltételezte, hogy az onnan hátralevő 5-10 percnyi utat Lica hajlandó a saját lábán megtenni, amíg én az óriási pelenkás dobozt cipelem. Hát nem volt hajlandó. Leült a földre és üvöltött. Így aztán az eredmény: háton hátizsák, bal karban majd’ kilenckilós hisztiző gyermek, elöl a pocakban másfél kilós leendő gyermek, jobb kézben hatalmas és természetesen félpercenként újabb helyeken (az összes megfogható helyen) elszakadó kartondoboz, középen pedig egy síró anyuka. Elképzelésem sincs, más hogyan és mikor végzi a bevásárlást (mert ha az apuka csinálja, akkor az a csekély együtt tölthető időből megy el, autós családi programnak pedig számomra nem túl vonzó), de aki tudja a titkot, ossza meg velünk, mert nálunk gyakran a hűtő is üresen tátong hasonló logisztikai problémák miatt...

Kedvenc játékok: Mióta a költözésre való előkészületként lomtalanításkor kitettük a régi ágyunkat, és átmenetileg csak egy matracon alszunk, ez Lica kedvenc helye. Korábban is folyton felmászott az ágyra, de most azt élvezi, hogy nekifutásból bele lehet vetődni, és ez sokkal vonzóbbá teszi a benne rejlő egyéb lehetőségeket is, úgymint bukfencezés, olvasólámpa-kapcsolgatás, paplan alá elrejtőzés vagy különböző állatok elbújtatása, stb. Itteni program továbbá az, hogy „torna” felkiáltással hátára fekszik, és nyitja-csukja a lábait, amit kommentál is: „szét-össze”. 

A mókák másik nagy forrása a xilofon két ütője: vagy többé-kevésbé funkció szerint használja őket, és mindenen kipróbálja, hogy szól, ha dobol velük (kivéve a xilofonon),

vagy pedig kiskutyává változik: ekkor az ütő a szájában a csont, a popsiján a nadrágba tűrve egy zokni a farok, és így kell keresztbe-kasul négykézlábazni a lakáson (a kiskutyázás ugyanis társas tevékenység, elvégre két ütő van – szerencsére csak kettő, így nekem sokszor sikerül megúsznom :))

2010. október 26: Apja lánya

Lici eddig is Emóra hasonlított szinte mindenben, de most bebizonyosodott, hogy a túrórudi iránti szenvedélyben is osztoznak: az alábbi videón Lici éppen azt követeli „Tújó, tújó!” felkiáltással (aznap 3 darabot evett meg):

Egyébként nem ez az egyetlen új szó mostanában, viharos beszédfejlődési időszakot élünk meg, most kell igazán vigyázni, mit mond az ember a társaságában, mert mindent azonnal megtanul. A kedvenc szó manapság az „Elbújt”, mindig és minden elbújik, pl. príma játék a nadrágszárának fel-le húzogatása, miközben minden lehúzásánál közölni lehet, hogy a térdei elbújtak :)

A másik slágerszó, a koszos (vagy inkább „toszos”). Ez főleg evés közben szerepel, mivel manapság sokszor elunja a villát, kanalat, és áttér a kézzel evésre. Igenám, de a poharat viszont csak tiszta kézzel hajlandó megfogni, úgyhogy ilyenkor felháborodva nyújtogatja a tenyerét, hogy „toszos”, és töröljem le.

És ha mát kosz: új hobbi a bútorok alá leskelődés: kiveszi az íróasztal-fiókból az elemlámpát, és benéz vele a kanapé alá, aztán hozza a hangyit, hogy a rúdjával be tudjon oda piszkálni. Ha megkérdezzük, mi van ott, a válasz: „kosz” meg „szösz”.

2010. október 17: Fórumtalálkozó

Kb. 20 egykorú gyerkőc randizott ma Csepelen: a 2009. májusi babák fórumának találkozóján vettünk részt!

Érdekes volt látni, milyenek a kortársak, mindenféle fejlődési fázist megfigyelhettünk, volt, aki még épp csak megtanult járni, de olyan is, aki már kerek mondatokban beszélt. Egy biztos: szépségben Licának nem akadt párja :) És ezt nem csak az elfogult anyai szív mondatja velem: egyrészt bizonyítja számos ilyen visszajelzés a fórumtársaktól, de ha ez nem elég, a gyerekek biztosan őszinték: márpedig egy jelen levő három és fél éves nagytesó egyenesen kishuginak akarta volna hazavinni Licát: egész idő alatt csak vele foglalkozott, etette, játszott vele.

Azért kevésbé idilli jeleneteknek is tanúi lehettünk, íme egy:

Az egyik kisfiút kikiáltottuk a fórum ördögfiókájának, olyan agresszíven bánt a többiekkel. Az anyukája a bölcsibe járással mentegette a dolgot (mivel hogy ott meg kell tanulni az érdekérvényesítést), de én ezt nem igazán éreztem nyomós érvnek, mondván, hogy Lica nem lett ilyen a bölcsitől. Na, nem telt bele egy hét, és mit hallok: Licáról a játszótéren megkérdezték, hogy ugye bölcsibe jár, azért viselkedik ilyen csúnyán a többi gyerekkel... Azóta a bölcsisnénik is elismerték, hogy nem mindig az etikett szerint jár el (de csak a lányokat bántja, a fiúkat nagyon szereti). Nem túl jó érzés ilyesmit hallani, fel van adva a nevelési lecke!

2010. október 15: 17 hónapos státusz

Súly: 8650 gramm

Hossz: nincs adat

Ruhaméret: 74

Fogak száma: 16

Ételek: A farkasétvágy elmúlt, de azért nem panaszkodunk. A hónap kedvence az almás sütire szórt cukorgolyó, sajnos amint meglátta, a sütiből egy morzsát sem volt hajlandó megenni, viszont a golyókból vadul követelte a ráadást is

Fejlődés: A mutatószavak összes ragozott változata is megy már, főnevek közül kedvencem a „hajó”, olyan szépen mondja! A „ta” is továbbfejlődött „hintává”, tudja a „csúszdát” is, meg még sok mindent, ami most már nehéz mind számon tartani.

Kedvenc játékok: az egyik legújabb sláger a szülői ágyban az olvasólámpák kapcsolgatása. Most ért el továbbá bennünket a minden fiókot és szekrényt kipakolós korszak.

A falak például valószínű nem sokáig lesznek biztonságban, mivel az írószeres fiók az egyik kedvenc. Rajzolni egyébként minden nap rengeteget kell neki, folyton jön az állandó kívánságműsor: először cicust, aztán nyihahát, azután pedig autót kér. Esetleg cicust negyvenszer... (Múltkor például darabjaira szedett egy megkaparintott post-it tömböt, és mindegyik cetlire kellett egy cicust rajzolnom.) És ami múlt hónapban még az aranyos fejlődési fokozatok között szerepelt, hogy milyen ügyesen használja a szemetest, mára kicsit nehezen kontrollálható szokássá vált: Lica imád kidobni dolgokat, és nem mindig értünk egyet abban, mi minősül szemétnek (bár a fontos papírjainkat előbb összegyűri, hogy annak látsszanak, és végül is a plüss csirke plüss tojáshéja sem sokban különbözik az igazi tojáshéjtól, ami ugye tényleg szemét)

2010. október 14: Bennünket is elért a munka vs beteg gyerek problematika

Azért több mint egy hónapig bírtuk, az elég szép eredmény. Ennyi telt el a bölcsiben úgy, hogy Lici nem kapott el semmit. Sőt szerintem most sem ott kapta el, elvégre mi is betegek vagyunk már több hete, és valahogy reménytelennek tűnik, hogy mindenki kilábaljon a körbe-körbe adogatott bacikból. Az utóbbi két hétből Lica mindössze két napot töltött bölcsiben, a maradék nyolcat pedig körülbelül nyolc különböző variációban oldottuk meg, hogy a munkahelyeink ne omoljanak össze hiányunktól. Igen jelentős szerephez jutottak az áldozatkész nagymamák (ezúton is köszönjük!), nyakára hágtunk maradék szabadságaim jelentős részének (a táppénz nem számít bele a két szülés között szűkösen kitelő fél évembe, ami anyagilag fontos lenne, ráadásul úgy tudtuk, gyes alatt nem is mehetek táppénzre. De miután kiderült, hogy Emó sem mehet, kicsit elbizonytalanodtunk, hogy is van ez...), Emó pedig, amikor ő volt a soros, délelőtt gyerekfelügyelt, majd késő estig + vasárnap dolgozott, hogy behozza... Hát nem volt egy mókás időszak! És eközben volt itthon egy teljesen vidám és életerős gyerekünk, az orrfolyás és köhögés őt egyáltalán nem ütötte ki, épp csak nem volt tőle szalon- (vagy bölcsi-) képes. De ha minden igaz, hétfőn már visszatérhetünk a rendes kerékvágásba, ki tudja, mennyi időre...

2010. október 7: Háztulajdonosok lettünk!

Hosszas küzdelmek árán, mikor már feladtuk, hogy ebből kistesó érkezése előtt költözés lesz, hirtelen mégis sikerült megvásárolnunk az Álomházat! December 1-jén vehetjük birtokba, így ha nagyon szorgosan nekiállunk berendezni, karácsonyig költözhetünk, és ha a kistesó nem lép valami váratlant, akkor már az új házba, a saját szobájába érkezhet. Úgyhogy az ő érdeke is, hogy ne siesse el a dolgokat! :) Abból persze így nem lesz semmi, hogy Lica még a nagytesóvá válás előtt megszokja az új helyet, új ágyat (merthogy az övét tovább kell adnia), ne gondolja, hogy ez az egész az új betolakodó miatt történik, de majdcsak lesz valahogy. Azért ahogy elképzelem az eljövendő éjszakákat minimum háromszori felkeléssel kistesó miatt, és hozzá egy ágyából kivándorló Licát, ha már nem lesz rácsok közé szorítva... akkor azt hiszem, most kell kipihennem magam, de nincs rá sok lehetőségem. De a lényeg, hogy szépséges kertes családi fészkünk lesz!

A képen még az adásvételi szerződés aláírása előtt Lica gondolkodik, hogy lelépjen-e a foglalóval:

16 hónapos státusz

Súly: nincs adat (de általános vélekedés szerint hízott!)

Hossz: nincs adat

Ruhaméret: 74

Fogak száma: 13 + egy pici csücsök

Ételek: Minden (kivéve még mindig a barack), csak sok legyen! :) Nem túl kiemelkedő főzőtudományom meglepően hálás közönségre lelt :)

Fejlődés: Beszéd: Kedvenc szó a „Jó!” (ami egyben az igen-t is helyettesíti, pedig szerintem nem teljesen felcserélhetőek... De még mindig jobb, mint amikor a „nem” volt a sláger) És a másik kedvenc: „cicus” (Gondolom, a bölcsiben lett cicus a cicából) Az „ott”-nak már van folytatása is: „Ott is!” Egyre több állat hangja megy, de néhány alapvető megtanulásának (maci, bari) konokul ellenáll. Megértés: tényleg mindent megért, és elsőre megjegyez. Néhány példa, amin mi meglepődtünk: Emóval beszélgettem, és elhangzott Kati neve, mire Lica rögtön rávágta, hogy „Mama”, pedig hát neki ritkán emlegetjük a keresztnevén. Vagy mikor mondtam, hogy menjünk gyurmázni, rögtön húzta be az etetőszéket a szoba közepére, merthogy azt szedjük szét kisasztallá és kisszékké a gyurmázáshoz, pedig előtte csak egyszer gyurmáztunk még itthon. Nagyon tudja azt is, mire való a szemetes: pelenkázás után most már nem szalad el rögtön, hanem vadul mutogat a kukára, hogy dobjam bele a koszos pelust. Ma pedig, mikor barackot ettem a nappaliban, elvette tőlem a magot, kivitte a konyhába, kinyitotta a mosogató alatti szekrényt, ahol a szemetes van, kidobta, majd becsukta a szekrényt :)

Kedvenc játékok: még mindig a hangyi az egyik éllovas, bölcsiből hazaérve ő az első, akit üdvözölni kell. Menő még a dupló legó, amivel óriási kupit lehet csinálni a szobában, persze a kedvenc elem belőle a cicus, különösen ha eldugjuk a nyitható legóajtó mögé, ahová aztán be lehet kukucsolni kb. ezerszer egymásután. Kapott továbbá Marekéktől egy 4 éven felülieknek szóló társasjátékot, ami meglepő sikernek bizonyult, ugyanis kis egereket és macskákat ábrázoló lapkákból áll, amiket kiválóan lehet a dobozba be- és kipakolgatni. Emó tanítása nyomán egész jól megy a macskák és egerek külön kupacba rakosgatása is, ha épp van türelme megfordítgatni a képes felére, hogy megnézze, mit is ábrázol. És szeret még plüssállatokat pörgetni Apa forgó főnökszékében. Ma például vadul mutogatott a földre „Apa!” kiáltások közepette, amit úgy értelmeztünk, hogy Apa üljön le oda hozzá játszani, de mikor ez megtörtént, kiderült, hogy csak a széket akarta felszabadítani a kis zsarnok :)

Legidegesítőbb szokás: Ha már a kis zsarnoknál tartunk: Amit nagyon nem szeretünk, hogy Lica mostanában nem viseli el, ha Emó hozzám ér, olyankor fel van háborodva, verekszik. Ha az esti búcsúzkodásnál én is kapok mellette jóéjt-puszit, akkor kitör a balhé, de ennél sokkal kisebb dolgokért is: Ma épp csak Emó hátához ért a lábam (szerinte rugdostam :)), mire rögtön kikapott, mert ráadásul mindig szegény Apa a hibás, most valahogy ilyen anyás korszak van. Úgyhogy Emó megállapította, hogy neki már rugdosva lenni sem szabad :)

Bölcsi: Két hét idill után a helyzet annyiban romlott, hogy reggel rendszerint kitör a sírás, ha elindulok. Mikor először előfordult, bizony én is sírni kezdtem, mire egy anyuka-sorstárs, aki vigasztalt, közölte, hogy náluk is három hétig nem volt semmi gond, azóta meg minden reggel sír a gyerek. Hát mondhatom, nagyon vigasztaló... Azért nem túl vészes, egy nap hallgatóztam az ajtón kívül, meddig tart, és egy perc alatt abbamaradt, de így is elég szörnyű. Most már csak azért nem sírok, mert nagyon rövidre fogom a búcsúzkodást, mert a még egy ölelés, lelkére beszélés, stb semmit sem segít, csak meghosszabbítja mindkettőnk szenvedéseit. De elég pocsék anyának tudja magát érezni az ember, ha otthagyja a síró gyerekét, vagy szinte kioson, hogy ne törjön el a mécses... Ettől eltekintve minden nagyon jól megy, Lici a reggeli sokkot követően jól érzi magát, és már szerelme is van :) Áronnak hívják, és nagyon helyes fiú, de azért Emónak csak visszafogottan szabad beszámolni róla, miket mesélnek a kis puszilkodó párosról a bölcsis nénik, mert még hozza a puskáját :)

2010. augusztus 31-szeptember 7: Indul a bölcsi!

Nem sok időnk volt magunkhoz térni az utazás után, a hazaérés másnapján kezdtük ugyanis a bölcsi beszoktatást.

Első nap egy órát voltunk bent együtt, és én azt hittem, rögtön feladjuk az egészet. Azóta kiderült, hogy csak valami mélypont sikerült kifogni aznap, és általában egyáltalán nem olyan a hangulat, de akkor én majdnem sírtam... Az idő nagy részében ránk sem bagózott senki, de nagyon a többi gyerkőcre sem, amikor viszont igen, akkor eléggé veszekedősek voltak velük, sőt még büntibe is tették őket (valóban nem voltak angyalok, de akkor is). Lica tízórait is kapott, jól meg is dicsérték, milyen ügyesen eszik egyedül, viszont ezzel szemben ott szidtak egy másik, nála nagyobb gyerkőcöt, hogy őt etetni kell. Mint ha az a gyerek ott sem lenne, és nem érzékelné pontosan, hogy őt szidják... Szóval el voltam keseredve, de azért adtam még egy esélyt (nem mintha lenne más lehetőségem).

Második nap egy órát együtt, egyet pedig egyedül volt ott Lica. A hangulat most jobb volt (kiderült, hogy a fő ricsajozó és bajkeverő fiú, aki tegnap büntibe került, aznap volt utoljára, mert ment oviba, és érezhetően más lett a légkör nélküle), de tízóraira barackot kaptak, amit ugye Lica nem hajlandó megenni. Így aztán irtó éhes volt, mikor érte mentem, és mivel akkor már látta, hogy a többieknek készítik az ebédet, nagy bömbölés közepette hagytuk el a helyszínt. A villamoson jól belakmározott a vész-sajtból, és úgy tűnt, meg is nyugodott, de ahogy leszálltunk, kitört a cirkusz. Amit mi eddig hisztinek hívtunk, az egy ártatlan angyal szelíd megnyilatkozása volt, most kiderült, mi az a nagybetűs HISZTI. Elég sokat kell gyalogolnunk a villamostól hazáig, egyébként is ez a bölcsibe járás legnehezebb része: babakocsi nem jön szóba, mert a villamosra nem fér fel a tömegben, és napközben nem tudnám hová tenni, a csatos hordozó nekem irtó kényelmes, de Lica már túl önálló ehhez, szeretne sétálni is, a ki- meg berakása pedig nem olyan egyszerű, így elvetettük, marad a felváltva kézben hurcolás (ami pocakkal már nem könnyű, plusz a munkába járós ruhámon szép kis cipőnyomok virítanak utána) és a sétálás, ami pedig idegileg megterhelő, mert az ember azt érzi, sosem érünk oda. Bár már elég sok trükköt kifejlesztettem a helyes irányba tereléshez, a sláger a „sétáljunk végig a csíkon” (csak sajnos nincs mindenhol csík, vagy rajta parkolnak az autók) és a „kapjuk el a következő oszlopot” (ez korábban galambbal/kutyával működött, de ezek a fránya állatok képesek irányt változtatni és rossz irányba menni, így fix célpontokat kellett találni).

A hosszú kitérő után vissza a hisztire: szóval ezúttal Lica nem volt hajlandó kézben maradni, tekergett, üvöltött, rugdosott, ha viszont letettem a lábára, a földhöz/falhoz csapkodta magát. Azt hittem, sosem érünk haza! Aztán itthon sem volt jobb, végül a bömbölés közepette már Jutka nagymamit is felhívtam, hogy mit csinál az ember, ha megbolondult a gyermeke. Végül lenyugtatni és megebédeltetni is csak a szuszékmaci hathatós közreműködésével tudtam (kár volt előző nap kimosni, mert most ő is jócskán kapott a borsófőzelékből), úgyhogy arra jutottam, hogy csak rettenetesen fáradt lehetett.

Harmadik nap már ebédet is kapott, ami a lelkiállapotán is segített. Na meg az is, hogy kértem, adjanak neki más tízórait, ha barack a menü. Ebédre állítólag mindent megevett, de a villamoson persze azért jól jött még egy kis sajt-nasi, hazaérve pedig jött a pót-ebéd: nagyjából másfél adagnyi! Negyedik nap már azért kellett szólnom, hogy több ebédet adjanak neki...

Jött a hétvége, így hétfőn még mindig nem volt ottalvás, merthogy az túl sok lenne a hétvégi elszokás után (pedig Lica igazán otthon érzi magát, szerintem semmi gond nem lett volna), így kedden, a hatodik napon aludt ott először. Állítólag ezzel sem volt gond, picit azért pityergett elalváskor és ébredéskor, de hamar álomba merült a szuszékmaci segítségével (csak azon aggódom, mikor fogom vagy otthon, vagy a bölcsiben felejteni a nagy utazóvá váló szuszékmacit. Pótpéldány kerestetik, ha valaki esetleg lát valahol ugyanolyat!)

Szerdától pedig teljes jogú tagként vesz rész a bölcsiben Lica, csak épp annyit eszik, mint két másik :) Már azt is megkérdezték, otthon milyen gyakran szokott enni, mert tízórai után egy órával nem tudnak lemenni az udvarra, míg nem adnak neki még valamit. Kicsit ciki :) Másnap vittünk is egy adag süteményt kompenzációként :)

Szóval a beszoktatás nagyon könnyen ment, lelki bajok és összeszedett betegségek nélkül, szerintem jól érzi ott magát a lányka, ha kérdezem reggel, menjünk-e a bölcsibe, mindig lelkesen bólogat, vagy mondja, hogy „Jó!” (De azért elég frusztráló, hogy semmi kontrollom nincs afölött, mi történik vele napközben, sőt még információm sincs róla.)

Ügyesen veszi bent az akadályokat, eszik egyedül (bár valahogy sokkal jobban koszosodnak a bölcsiben a ruhák, mint itthon...), ha beérünk, hozza a papucsát a saját polcáról (amit a jele  - természetesen cica – mutat), hogy vegyük át, délután pedig ugyanígy a cipőjét, rajzol, dumál, integet, mosolyog... De azért hogy az én anyai lelkemet se érje sérelem, ha délután érte megyek, rohan hozzám, és dörömböl az ajtón, hogy menjünk. Úgyhogy én is rohanok érte minden délután (rendszeresen ellógva a munkaidő végét, mert bár maradhatna bent tovább, de megkérdeztem, mindenkit el szoktak vinni hamarabb, így nincs szívem otthagyni egyedül még fél-háromnegyed órát), hogy gyorsan kihasználhassuk a szűkös közös időt.

Végül egy kép, ahogy Lica épp dolgozni indul:

2010. augusztus 27-29: Ultra Trail Mont Blanc

Bár ez nem igazán Lici-, hanem Apa-téma, de mivel ez volt a mostani nyaralás fő apropója, és különben is, a végén Lici is szerepelt :), ezért megérdemel egy bejegyzést.

Szóval aki nem tudná, miről is van szó: 166 km-es futóverseny (de viszonylag kevés futással, sok gyaloglással is teljesíthető, a hegyen felfelé a profik sem futnak) 9500 méteres szintemelkedéssel, 46 órás szintidővel.

Emó erre készült már vagy egy éve, eköré szerveztük a nyarat, tulajdonképpen az olaszországi kiruccanás csak annak apropóján született, hogy nem kéne egyvégtében autózni Franciaországig. Ahhoz képest elég sokat maradtunk :)

A rajt péntek este volt, így csütörtökön kiszállítottam Emót Courmayeur-be, hogy legyen egy nap családmentes pihenőideje. A start után az interneten követtük az eseményeket, ugyanis ott rögzítették, ha a versenyzők áthaladtak egy-egy ellenőrzőponton. Aztán éjjel telefonált Emó, hogy 21 km után vége a versenynek az időjárás és a sárlavinák miatt. Ennyit egy év felkészülésről... Úgy volt tehát, hogy másnap megyek begyűjteni csalódott családfőnket, de addigra változott a terv: szombat délelőtt újraindították a versenyt egy rövidebb távon, 88 km-en. Így aztán megint az internetre tapadtunk, és mivel nagyon úgy tűnt, hogy Emó ezt a könnyített akadályt könnyedén veszi, és biztosan célba fog érni, így vasárnap hajnalban Licával együtt kerekedtünk fel Chamonix felé, hiszen így családi fogadtatás járt a célban.

Abban egyeztünk meg, hogy a célvonalnál találkozunk, de mi Licával trükkösebbek voltunk, és elindultunk szembe Emóval, így jó pár száz méterrel a cél előtt találkoztunk, így hát az elcsigázott Apának ennyit kellett Licával a karjában a forma kedvéért természetesen futva megtenni, miközben ő csak néhány lépésre számított :)

Az ünneplő tömegnek persze nagyon tetszett a kislányával befutó versenyző, bőszen integettek tehát, Lica pedig, mint ha ő lenne az ünnepelt sztár, learatta az Apának járó dicsőséget, és lelkesen integetett vissza. Útközben pár honfitárs szurkoló meghallotta, hogy magyarul beszélünk, így elénk kerültek, és a cél előtt a kezünkbe nyomtak egy hatalmas magyar zászlót, így azzal futottunk be a kamerák kereszttüzében a célba.

2010. augusztus 19-30: Olaszország

Csütörtök este felkerekedtünk, és elindultunk a nyár leghosszabb (és sajnos utolsó) kiruccanására. Lica már öltözködés közben elaludt, és fel sem ébredt Olaszországig. A család másik felével egy strandon találkoztunk, addigra mi már kibekkeltük a zuhogó esőt, illetve a fáradtabb családtagok aludtak is egy kicsit. Megállapítottuk, hogy Lica a tengerrel továbbra sincs nagy barátságban, bezzeg Marci! Minden fáradtság ellenére nagy sokára kerültünk csak ágyba (mint egyébként majdnem minden nap).

Másnap nekivágtunk felfedezni a híres Cinque Terrét. Emó mindig emlegette, hogy szégyen, hogy Lici még nem vonatozott, hát erre végül itt, Olaszországban kerített először sort, a képen nem igazán süt róla a lelkesedés :)

Ahogy leszálltunk, japán turisták kezdtek Licivel fotózkodni, majd nekivágtunk az öt falut összekötő tengerparti ösvénynek a rekkenő hőségben. Hát nem mondhatni, hogy rekordtempóban tettük meg, de a gyerkőcök hősiesen tűrtek a hordozókban, de persze szabadlábon sokkal jobban érezték magukat.

Vasárnapra már „csak” egy hegyi falu megtekintése és a vízkedvelőknek egy újabb strand maradt, na meg három óra autóút Travedonáig, ahol megszálltuk Marciék házát, és kezdetét vette a nyaralás nyugalmasabb része.

Ez alatt az egy hét alatt játszótereztünk,

farmokra jártunk,

rengeteget hintáztunk (amit Lica hangos „Ta!” kiáltásokkal követelt ki), a szomszédos Felix cicával játszottunk (aki megdöbbentően strapabírónak és türelmesnek mutatkozott), a nyugalmasabb percekben pedig olvasóklubbá alakult a nappali:

A gyerkőcök sokszor tündérien játszottak egymással:

De azért nem volt ritka az irigykedés és a tettlegesség sem. Természetesen mindig a másik játéka kellett, és ha az egyik unokatesó evett, a másik rögtön az etetőszékébe csimpaszkodott, hogy ő sem maradhat ki. De gyakran egymást is etették. Lica mindenesetre kapott egy alapos kiképzést a kistesó érkezése előtt :)

15 hónapos státusz

(Most vettem észre, hogy annyira elhanyagoltuk a blogot, hogy 14 hónapos státusz nem is volt. Bocsánat minden olvasótól!)

Súly: 8250 gramm

Hossz: 76 cm

Ruhaméret: 74

Fogak száma: 12

Alvás: Napi egy, éspedig ebéd után, ahogy a nagykönyvben meg van írva, Apa áldásos tevékenységének köszönhetően

Ételek: Immár megeszi a görögdinnyét is, a barack darabos formájával áll továbbra is érthetetlen módon hadilábon. Na meg a hús is átkerült a nagy kedvencből a kiköpnivalók közé, kivéve a virsli: Ha a kanálon van egy kis virslidarab, minden bemegy mellette. Lehet, hogy meg kellene próbálni a barackos virslit?

Fejlődés: Szaladás, mindenre felmászás. Beszédben a nagy kedvenc a „Nem”, és újabban az „ott” és az „o-ó” (ez lassan átveszi a „hoppá” helyét). Ha nincs épp megszeppenve, elég sokat beszél, és némely részét érteni is lehet :) Állathang repertoárunk is bővült, de nem mondható éppen tipikusnak: a hétköznapi kutya, cica, kacsa, csacsi, boci (és a hal) mellé ott az oroszlán, a delfin és a bálna (kíváncsi vagyok, a kedves olvasó az utóbbi kettőt be tudná-e mutatni :))

Kedvenc játékok: korongfelfűzős torony, hangyi (=rúddal rendelkező tologatható fa hangya, amely kerekein a gyöngyök tologatás közben hangosan zörögnek). Az alábbi videón pedig az 1,25. szülinapra kapott formabedugdosós-egérbújócskás játék közben látható, miközben az apja által ördögi kacajnak titulált hangot hallatja:

2010. augusztus 12: Két videó

Lica bekapcsolta magának a zenét Apa telefonján, és táncol:

És egy csendesebb, elmélyültebb jelenet a bogyóhúzogatóval:

2010. július 31-augusztus 2: Hosszú hétvége a szülők nélkül

Kissé félve vártam ezt a hétvégét, mert eddig példátlanul hosszú időre, 3 napra és 3 éjszakára hagytuk Licót a nagyszülőkre. A Dolomitokba utaztunk, még mielőtt a kistesóról tudomást szereztünk volna, elterveztük ezt a túrát, ami várandósan már nem biztos, hogy olyan jó ötlet, biztos mindenki sült bolondnak nézne bennünket miatta, de már nem volt szívünk megváltoztatni a terveket. De jelentjük, épségben hazaértünk, a kistesónak a félelmetesebb helyeken igyekeztem pozitív gondolatokat sugallni, nehogy azt érezze, hogy az anyja egy gyáva nyúl, szóval a mi oldalunkról sikeres volt a hétvége. De térjünk vissza Licához!

Péntek késő délután adtuk át a nagyszülőknek, és hétfőig tartott a gyáli kiküldetés, aznap én már komoly idegfeszültségben sürgettem a társaságot, hogy altatásra hazaérjünk (utólag is elnézést minden résztvevőtől, aki ezt megszenvedte, de hát az elvonási tünetek…)

Ahogy a beszámolókból megtudtuk, Lica jól érezte magát, bár többször mondogatta, hogy „Apa, Anya el”, de csak ébredések után volt kicsit nyűgös, egyébként rengeteget evett

és vidáman játszott, na meg elvarázsolta a nagyszüleiket, akik, mint rendesen, most is néhol túlzónak tűnő áradozással számoltak be az eseményekről.

Kapott a csajszi új hintát,

megtanulta, mit jelent a nehéz (az Anna-Peti-Gergő könyvön és a patisszonokon),

profin és hiba nélkül kiválogatta az építőkockák közül a hengereket, pincérkedett,

rájött az almába fűzőcskés kukac-játék lényegére,

járt a Tropicariumban, de amit mi leginkább a bőrünkön tapasztaltunk, hogy kiválóan elsajátította a „nem” szót. A fejrázás eddig is működött, de azóta mást sem hallunk, mint „Nem!”, „Nem!”, „Nem!”, hol szelíden elrebegve, hol öntudatosan felháborodva… Állítólag az igent is tudja (legalábbis addig, hogy „Ig”), de ezt valahogy még nem hallottuk…

Mikor végre újraegyesült a család, nem robbant ki Licából az öröm, vagy meg volt sértődve, vagy tényleg csak az az oka, hogy kómás volt, mert elaludt az autóban hazafelé, de aztán visszatért a normális kerékvágásba, mint ha mi sem történt volna. 

Ui (egy héttel később): Azért valami hatás csak volt, mert mikor következő hétvégén, mikor Apa csavargott, és mi ismét Gyálra készültünk, megjelent értünk a Nagymami, Lica ijedten csimpaszkodott a lábamba, de ez hamar elmúlt (gondolom, főleg mert most én is mentem), remélem, nem is lesz ilyen jelenet többet.

2010. július 23: Milyen kétlányos szülőnek lenni?

Emó és Lica meglátogatták Andiékat Vácon, hogy szokják a légkört: milyen ha két leánygyermek van a családban. Azt hiszem, Emó kicsit elbátortalanodott :) A lánybuli közben ilyen jeleneteknek lehetett tanúja:

Voltak azért nyugodtabb és meghittebb pillanatok is, például amikor Berni hintáztatta Licit, de azért tartunk egy kicsit a dologtól... :)