Rég volt grafikon

Dusát a hosszú nyári szünet után újra el tudtam vinni súlymérésre: 7,59 kilót és 70 centit mértek. Ennek örömére álljanak itt újra a megszokott grafikonok. Látszik, hogy jóval a csajok fölött van abszolút értékben is, de ez fiú révén el is várható, de percentilisben is: a csajok ilyen korukra már lementek a térképről (azaz 3% alatt voltak), Dusa meg stabilan tartja magát kicsivel 10% alatt. Harmadszorra megtanultunk gyereket növelni (úgy-ahogy)?

Hirtelen felindulásból Horvátország

Mivel a mi formánknak megfelelően zuhogott az eső és 19 fokos volt a víz a gyerekek által rég vágyott Szelidi-tavon, némi sírás-rívás után belenyugodtak, hogy helyette Horvátországba kell menniük. Szegény gyerekek...

Bár szerintem a tenger sem volt valami meleg, de azért oda csak bemerészkedtünk. Három gyerekkel pihenős nyaralás nincs, de azért azt legalább elmondhatjuk, hogy nagyjából folyamatosan strandoltunk, ami szinonimának hangzik, ha nem gondolunk bele mélyen...

Gyakran elhangzott a szülők szájából az önigazoló "Na, ez jobb, vagy a Szelidi-tó?" kérdés. Kb fél nap kellett, hogy az egyértelmű Szelidi-tó helyett "Majd még meglátjuk" vagy "Ugyanolyan" legyen, aztán csak átvette Horvátország a vezetést (kellett azért hozzá némi fagyi és vízicsúszda). Aztán jött a fő élmény, a "repülő fotel" (motorcsónak húzta felfújt izé). Mikor elindultunk vele, elhangzott az ominózus kérdés, mire nagyon lelkes Horvátország volt a válasz. Aztán mikor fel-le dobált bennünket, és a szemünkbe csapott a sós víz, ismét visszatértünk az "Ugyanolyan"-hoz... De azért mikor kiszálltunk, rögtön még egy menetet követeltek volna.

Strandolásilag egyre kocábbak vagyunk, már van vízhatlan plédünk és strandsátrunk, ha eljutunk a hűtőtáskáig. az már a vég lesz... De ettől egyelőre nem kell tartani, kiválóan hoztuk azt a formánkat is. hogy valahogy sosem sikerül normálisan kajához jutnunk, bárhol is vagyunk. Viszont Dusa egészen jó formában volt evésileg (csak a friss tengeri levegő, itthonra elmúlt), de szívesen nyalogatta a saras-sós lapátokat és köveket is (az eldobott jégkrémpálcikákat jobb meg sem említeni). Volt egy véres epizód is, amit a csinos kis orra bánt, de én jobban sírtam, mint ő, Emó kérdezte is, mihez kezdenek majd velem, amikor nagyobb korában majd összevarrni kell vinni az ügyeletre...

Dusa éjszakái közben sajnos újra minősíthetetlenné váltak, és itthon sem javultak meg. De az egyik hajnali reggelünk során legalább megtanult tapsolni, amit nagyon lelkesen gyakorol azóta is minden körülmények között, és a szókincse is bővült az ilyen korban sztenderdnek számító bababa, vavava fordulatokkal (eddig a "de!", "te" és "tite" alkotta a szónoklatait).

Gyerekvonat a vízben:

Elringatták a hullámok:

Vízifotel:

Szállásunk kapuja (a csajok már mindig rég bent voltak a teraszon, mire mi előkapartuk volna a kulcsot):

Sebes orros katasztrófa-fotó lett volna, de elég vidámra sikerült, a seb meg alig látszik:

Tengerparti tesók 3 éve és most:

8 hónapos

Két utazás között egy gyors havi státusz:

Súly, magasság: ez könnyű, fogalmunk sincs :) Majd ha már nem hárommal kell mennem szeptemberben, akkor megmázsáltatom.

Ruhaméret: 68

Fogak: éppen kibújt az ötödik

Alvás: az éjszakai kiképzés hatására volt azóta is vagy két átaludt éjszakánk, de azért az a jellemzőbb, hogy felébred 1-2-3x, de gyorsan vissza lehet altatni egy kis ringatással. Nappal ha otthon vagyunk, akkor szinte óramű pontosság: 10-kor 1-másfél óra, 4-kor fél-1 óra, ami korábbi önmagához képest maga a kánaán. Ha megyünk valahová, minden borul, mert a közlekedési eszközökön tuti, hogy elalszik, viszont ha anélkül megyünk valami érdekes helyre, akkor a végtelenségig képes ébren maradni.

Evés: Minden étkezést próbálunk valami felnőttesebb kajával kezdeni, kivéve ha éppen nagyon álmos, akkor csak egy gyors szopi, hogy ne üres gyomorral aludjon el, ami veszélyeztetné az egyórás nyugalmat. Ha eszik értékelhető mennyiséget, akkor kb minden második étkezésnél elsunnyogom utána a szopit. De ezek az értékelhető mennyiségek is csak magához képest azok, a védőnő alighanem továbbra is úgy értékelné, hogy sehol sem tartunk a hozzátáplálásban... A mostani háromnapos túrán szuperül evett magához képest, így 3 nap alatt elfogyott  a vitt három üveg bébiétel, ez alighanem rekord. Viszont babakeksz, valamint ez: https://bevasarlas.tesco.hu/groceries/hu-HU/products/2004120675885 minden mennyiségben mehet. Inni imád, de csakis vizet.

Mozgás: irdatlan sebességgel mászik, lépcsőzik, mindenhol feláll, és néha elengedi már a támasztékot is.

Játék: A túrán elkezdte a formabedobózást a rexasztalon (ha a pingponglabda szánkba dugását nem tekintettük már eddig is annak :)) Egyre jobban felismeri az összefüggéseket (a villanykapcsolóval is a panzióban kezdett megismerkedni), eldugott tárgyakat vagy elrejtőző személyeket megkeres. Rettenetesen vonzódik a hosszú rúdszerű eszközökhöz (szívószál, xilofonütő, tologatós hangyi rúdja, stb), amiket irtó veszélyesen a szájába lehet dugni.

Jól ellesznek ezek együtt...

Már várjuk, amikor a fiúcsemete unokatesók együtt bandáznak majd. A már meglévő két alany humora hasonló, úgyhogy az alap megvan :)

Labdaköpős játék by Énoka itt: http://enokkonyve.blogspot.hu/2016/01/buli-helyett-betegseg.html, és Dusának is ez manapság az egyik kedvenc mulatsága, a lányok pedig lelkes partnerek benne:

Pedagógiailag persze nem helyes, hogy azt tanulja, hogy pingponglabdát tömjön más, és akkor nyilván a saját szájába is, de hát a kacagásának nehéz ellenállni. De érzem én, hogy tarthatatlan állapot, hogy még egy gyerekkel sem voltunk ügyeleten tárgyak testnyílásokba dugdosása, el- vagy leesés, vagy egyéb mindennapos gyerekbalesetek miatt. Ezúttal egy fiúval van dolgunk, aki ráadásul egy szerencsétlen harmadik gyerek, és még rosszra is tanítjuk...

Altatásnapló 5. éjszaka

Tádádádám! Az éjjeli szopimegvonás ötödik napján Dusa átaludta az éjszakát! 6:28-kor keltünk, nem mondom, hogy nincs mit javítani rajta, de ezzel egy időre kiegyeznék :)

Ráadásul tegnap elfelejtettem írni, de az első nap volt, amikor elégedett voltam az étkezésével, minden alkalommal tisztességesen evett, így csak háromszor szopizott napközben is, mert nem éreztem szükségét többnek.

Nyilván egy alkalom után nem kéne következtetéseket levonni, de örülök, hogy legalább egyszer sikerült!

Altatásnapló 4. éjszaka

Ébredés: 4-kor. Fél 11-től ez 5 és fél óra alvás egyben, mármint nekem, mennyei! De azért az ébredés így sem esett jól. És tulajdonképpen visszagondolva nem is volt egyben az az 5 és fél óra, mert már sajnos belém van programozva az ébredés, emlékszem, hogy 1 után többször az órára néztem, először csodálkozva, majd reménykedve, hogy már mindjárt reggel van, és behúzhatunk egy átaludt éjjelt. De azt azért mégsem...

Szintidő: 10 perc, és ebben már az is benne volt, ahogy csodáltam, hogy milyen édesen alszik. Dolgomat jól végezvén visszafekve már fogalmaztam magamban a mai blogbejegyzést a csodás sikertörténetről, ami rohamléptekkel halad a boldog végkifejlet felé, de aztán valamivel hat előtt reggelt harangoztak, így aztán összességében csak nem jöttünk ki megint jobban, mint a nagy átlag.

Különben is, Emó felvetette azt a teóriát, hogy nem mi vagyunk ilyen hiper-szuperek, hanem az segített, hogy tegnap reggelre végre kibukkant a negyedik fogacska, ami már hetek óta ígérgette magát. De végülis nekem mindegy az ok, nem magamat akarom dicsőíteni, hanem aludni szeretnék...

Altatásnapló 3. éjszaka

Mivel a nagyszülőknél alvásom meghiúsult kulcs-zár kompatibilitási problémák miatt (ők nem voltak otthon, úgyhogy még házőrzési szolgáltatást is nyújtottam volna pedig), legalább Emó aludhatott, enyém volt a kiképzés harmadik éjszakája. Két menet volt, 1-kor és 4:40-kor (utóbbit júniusban nem úsztuk volna így meg, mert már teljesen világos lett volna), kb 20-25 perc alatt végeztem mindkettővel, tehát gyorsabban, mint az átlagos szopiztatás. Kézben ringattam (de nem énekeltem), de az ágyba nem sikerült felébredés nélkül letennem, úgyhogy végül letétel után ott aludt el végleg popsit rázogatva. Szerintem ez volt az első alkalom, hogy az ágyában aludt el, és rögtön kétszer! Nappal szégyenszemre a karomban szokott, annyira pici az átmenet a nyűgössé válás és az elalvás között, hogy mire odaérnénk az ágyhoz, miután felvettem, már alszik is.

Összességében tehát biztatónak tűnik a dolog, annyi legalábbis már 3 nap után látszik, hogy az éjjeli szopira tényleg semmi szüksége, szerintem annyit elértünk, hogy ezt elfelejthetjük teljesen (pedig a múltkori kétségbeesett hajnali guglizásom során micsoda dicshimnuszokat találtam az éjszakai szoptatás előnyeiről: pl hogy a termelődő oxitocin hatására könnyebben elalszik baba és mama - kösz szépen, nekem azért egyszerűbb, ha fel sem kell ébrednem). A felkelés persze nem múlt még el, de legalább már nem kötelezően egyszemélyes feladat.

Sírás ma minimális volt, és én is teljesen jól viseltem idegekkel (bár korábban megállapítottam, hogy alighanem nem arról van szó, hogy érettebb lettem, és azért altatom Dusát sokkal higgadtabban, mint a lányokat - azért néha még így is kiborulok -, hanem hogy feltalálták az okostelefont, és lehet közben valamivel tölteni az időt :)). Úgyhogy most már kipipálhatom azt a pontot a múltkori listából, hogy én magam nem vagyok már bizonytalan a célt illetően. 

Na, megyek inni egy kis kólát :) 

Ha már az összehasonlításoknál tartunk...

Generációváltás a Rysy menedékházba való cipekedésben: Anya és lánya 11 évvel később. Szerintem mi sem tagadhatjuk le egymást :)

Mint két leselkedő tojás

Szerintem nehezen tagadhatnák le egymást, és a zuhanyzásom iránti kíváncsiságuk is azonos:

De ez úgy tűnik, később sem múlik el:

Altatásnapló 2

A ma hajnali bejegyzés után pár perccel Emó győztesen került ki a küzdelemből, és reggel 8:20-ig aludtunk! Akkor sem éhségüvöltésre ébredtünk, jókedvű volt a kis gazfickó, de azért ezúttal tisztességesen reggelizett. 

Az volt a terv, hogy ma a nagyszülőknél alszom, hogy végre átaludjak egy éjszakát, de szerintem az előző után nem hagyhatom szegény Emóra a mait is, elvégre ő negyed 4-kor kezdte meg az alvást tegnap (ma), nekem legalább volt vagy két óra alvásom még a műsor előtt. 

Folyt. köv.

Altatásnapló 1

Több mint másfél hónapja nem alusszuk át az éjszakát, és most már úgy éreztük, ezzel tenni kell valamit. Persze biztos van, aki megbélyegez ezért, mert hányan mesélik, hogy három éve kelnek folyamatosan éjjel, akár szoptatási célból is, de nekik vasból lehet a szervezetük, ha bírják, plusz mindig úgy gondoltam, hogy valamit nem jól csinálnak. Persze mi nem csináltunk eddig semmit "jól", egyszerűen csak szerencsénk volt a lányokkal, úgyhogy nem nagyon akarok ítélkezni senki felett, de azért az mindenkinek az érdeke, hogy Anya ne egy ásítozó zombi legyen egész nap. És egy 3 évessel már azért beszélni is lehet ilyesmiről, a hét és fél hónapossal viszont mit lehet tenni, és kell-e egyáltalán tenni valamit?

Az alapvetéseink azok, hogy ha a csajoknak nem volt szükségük az éjszakai kajálásra kb hathetes koruktól, akkor Dusának miért lenne, pláne ha már elég sokszor átaludta az éjszakát féléves kora előtt. Aztán lehet, hogy a mozgásfejlődéstől megváltozik a kajaigénye, igazából nem tudom eldönteni, azért kel-e, mert éhes. Inkább arra tippelnék, hogy nem, csak nekem egyszerűbb szoptatással megoldani a helyzetet, mert úgy fél óra és csönd van, egyébként viszont két óra és sírás.

A tátrai rémálom éjszakák érlelték meg a gondolatot, hogy valamit tenni kell, mert ott már a szopi sem segített sokszor. Egy ilyen rémes héttel kezdődött az elromlása hat hónaposan is, aztán utána visszacsillapodott az egyszer (max kétszer) kelésre, és evés után visszaalvásra, aztán most jött megint a sokszor kelés. Ha vannak szabályok, sorvezetők, akkor könnyebb lelkileg feldolgozni, úgyhogy egy hét pihit adtam magunknak nyaralás után, aztán indulásnak bevezettem azt, hogy ha 4 órán belül ébred az előző evéstől számítva, akkor nem adok neki enni (ez egy ekkora gyereknél nem valami szigorú dolog szerintem). Ebbe a korlátba csak kétszer ütközött bele, de akkor az lett, hogy addig próbálkoztam elaltatni, amíg el nem értük a négy órát, aztán megetettem. Nem valami dicső... 

Egy hét múlva felemeltem négy és fél órára, de amikor előállt az első helyzet, akkor csak beláttam, hogy ennek nem sok értelme van: egy órás küzdelemmel kivívja magának, amit akar? Nem ezt akarjuk sugallni neki... Úgyhogy kedd éjjel menet közben úgy döntöttünk, hogy ha már csinálunk valamit, csináljuk elvszerűen, és ne adjunk neki. Kb két óra múlva aludt el, fele-felét csináltuk Emóval, eltérő stílusban: én az ágyban rázogatom a fenekét és susogok neki, aztán egy idő után kimegyek. Ha bent vagyok, csöndben van, ha kimegyek, feláll, és elég hamar eljutott oda, hogy amint kiteszem a lábam, üvölt (amikor először ébred, nem sír, diszkrét nyekergéssel tudatja, hogy ugorjunk). Ha visszamegyek, kb rögtön abbahagyja. Emó kíméletesebb, ő karban tartja és dajkálja a végsőkig (de leszögezem, a szopi kiiktatásában ő a szigorúbb!). Így az ő módszere legalább csöndes, de ettől én még nem tudok aludni közben. Nekem ha valami, akkor ez beégett a Suttogóból, hogy éjjel nem szolgáltatunk műsort a gyermeknek, amiért érdemes felkelni, de azért ha azt látnám, hogy használ, meggyőzhető lennék. Hosszú távon nyilván nem a karban, énekelve elaltatás a célunk, de már egy kis lépéssel is elégedettek lennénk.

Amíg Emó töltötte az ő óráját, én a szakirodalmat (google) hívtam segítségül, de nem sok támogatásra leltem. A világ szerint láthatóan normális ez még ebben a korban. Szerencsére pl Zí és Jutka mama nem így gondolják, és ők legalább biztosan tapasztalt anyák, az internetes cikkeket meg ki tudja, ki írja. Szóval vannak listák, hogy mikor van ideje elkezdeni a leszoktatást, és mikor nincs:

• Féléves kortól már lehet - pipa
• Nem, ha nappal keveset eszik és éjszaka nem csak egyet szippant, aztán alszik, mert akkor csak rossz szokás - keveset eszik, de hát a mi gyerekeink ilyenek. Viszont tényleg sokáig eszik éjjel, tehát mégsem kéne? De azért nem látszik éhesnek, ha ringatjuk, nem üvölt a kajáért.
• Nem, ha este cicin alszik el, állítólag ekkor nem várható tőle, hogy ne ébredjen - hát cicin alszik el, de nem tudom, mit lehetne ezzel tenni. Az az utolsó étkezése, és közben elalszik, ébresszem fel, aztán altassam el? És aludta már át az éjszakát cicin elalvás után korábban.
• Nem, ha én magam bizonytalan vagyok benne, hogy le kell-e szoktatni - hát tényleg bizonytalan vagyok.

Szóval a szakirodalomtól csak rosszabbul éreztem magam, de az alváshiánytól is rosszabbul érzem magam... 

A két órás kör után még volt pár felébredés később, de ezeket Emó hősiesen és viszonylag gyorsan lekezelte, amennyire félálomban meg tudtam ítélni. Reggel majdnem fél 8 volt, mikor kelt, pedig korábban szokott, és nem vetette rá magát a kajára (tejpéppel kezdtünk, reggel se erősítsük, hogy az ébredés->szopizás együtt jár, de a pár falat után persze kegyeskedett szopizni). Nem tűnt úgy, hogy napközben többet enne, mint máskor.

Napközben arra jutottunk, hogy adjunk magunknak 10 éjszakát, ha azalatt nincs semmi változás, akkor csak önkínzás az egész, és ez esetben pihentessük a dolgot mondjuk egy hónapig, törődjünk bele az egy szopiba éjszakánként.

Most van a második éjjel, hajnali 3-kor írom ezeket a sorokat, Emó van éppen szolgálatban, már több mint két órája dolgozunk az ügyön. Ma sem tűnt éhesnek, de álmosnak sem, teljesen éber. Nappal többnyire három és fél órát bír ébren, számíthatunk rá, hogy másfél óra múlva kidől, de ebben nem lesz sok dicsőség. De legalább nem maradtunk le az ötödik aranyról...

Dusaduma

A csajok a Tátrából hazafelé jövet az autóban fejlesztették ki az alábbi párbeszédet (igazi felüdülés volt a sokadik hányáskör után):

Csajok: "Dusa, mit ettél reggelire?"

Dusa: "Teát!" (egyes vélekedések szerint azt is mondta, hogy tortát)

Vitatkozni is kiválóan lehet vele: "Nem!" "De!" "Nem!" "De!" a végtelenségig (a "de" az ő része)

Nonverbális kommunikáció terén a kedvence, hogy a bőrömhöz nyomja a száját, és szalonképtelenül berreg.

Magas-Tátra

Végre nyaraltunk egyet ötösben is, szokásunkhoz híven nem épp kisbabás helyszínen, Dusa ki is vívott szokás szerint jó pár érdeklődő pillantást, és gyakran hallottuk a "maly bábika" kifejezést.

A szállásunk szuper volt, kétszer ennyien is elfértünk volna, teljes falnyi ablakból szemlélhettük az Alacsony-Tátrát, a ház előtt játszótér, volt mosógépünk,

 

de a legjobb mégis a tele játékosláda volt, azon belül is Dusa szerelem első látásra kedvence, egy barbiláb. Minden hazaérkezéskor rögtön kikotorta magának, és onnantól azzal mászkált fel-alá.

Elismerő pillantásokat nem csak Dusa érdemelt ki, hanem egy másik ifjú hegymászó családtag is: Lica Apával megmászta Lengyelország legmagasabb csúcsát, a Rysy-t (2499 m). Igazi mászóhoz illően (és Licához amúgy nagyon nem illően) hajnali 4-kor keltek, és még egy zsák paprikát is felcipeltek a menedékházba, amiért a szokásos teán kívül még egy pudingban is részesültek.

A jutalomteát velünk is megosztották, itt éppen Dusa kóstolja:

Emó azt mondta, lefelé kemény volt tartani Licával a lépést, a csajszi pedig úgy nézett ki, mikor leért, mint ha mi sem történt volna: könyvet ragadott, és olvasni kezdett. Na jó, aztán mellesleg még megmászott egy mászófalat és megtanult szaltózni :) 

Az olvasásmánia egyébként félelmetes: itthon is a minap, Mimi távollétében egész nap kb kétszer fél órára sikerült kicsalnom a könyv mögül: egyszer sudoku-zott, egyszer pedig a római számait írta... tipikus nyári szüneti programok hétéveseknek.... A nyaralás alatt pedig az autóban nyaggatott folyton, hogy olvassak. Mikor már rászóltunk, hogy itt vagyunk a hegyek között, nézzük a tájat is egy kicsit, a nyaggatás ilyen formát öltött: "Anya, mikor megnézted a tájat, olvasol?"

Túráztunk együtt is, de azért az elég kocatúrára sikerült: felvonóval fel, a hegyen játszótér és játszóház (!), ahol Dusa egy kislány nadrágját rángatta le :), egyesek jeges tavakba merítkeztek,

majd kizárólag lefelé haladva jutottunk el Tarajkára. Íme a csapat folyton lemaradó része:

Mikor Lica háborgott a tempón, mentegetni próbáltam őket, hogy Apa cipeli a Dusát, a Mimi meg még kicsi, mire ő: "Nem is azért lassú, mert kicsi, hanem mert folyton beszél!" Hát, van benne valami...

Esőben minden nap részesültünk, és a nyaralás szlogenje lett vihar közeledtekor a "Jön egy kamion!" Ugyanis még odafelé menet egy útszéli pihenőnél megállva a gyanús hangokat Apa egy kamionnak tulajdonította, pedig már akkor is az ég dörgött, és a csajok előszeretettel emlegették ezt egész héten.

A fürdőt is részben esőben abszolváltuk, de azért mindenki élvezte:

Végül egy piros és egy fekete pont Dusának: Megtanult pápázni, és nagyon lelkesen gyakorolja azóta is, viszont az éjszakák még a korábbinál is rettenetesebbek voltak (első éjjel még próbáltam a sötétítőfüggöny hiányára fogni, bár ez csak a hajnali kelést magyarázta, és a második napi kreatív megoldást követően sem javult a helyzet), most már másfél hónapja nem hagy aludni :( Ez azzal együtt, hogy nappal a felállás de leereszkedni nemtudás, lépcsőmászás és vezetékrágási mánia miatt egy lépést sem lehet eltávolodni tőle, plusz hogy nyári szünet van, igencsak kimerítő, felcsaphatnék lassan kóla, szőlőcukor és fejfájáscsillapító reklámnak, ezzel a kombóval még túl lehet élni valahogy... Na jó, kell hozzá még egy negyedik összetevő: az, hogy ez a kis gazfickó olyan édes, hogy egy huncut mosolyára mindent megbocsát az ember... 

(Update: az állásból leereszkedést tegnap megtanulta, a lépcsőt elbarikádoztam, a vezetékeket felszedtem a földről, és a takarítás során annyira összebarátkozott a szőrös (és koszos) portörlő rúddal, hogy egész sokáig képes elmolyolni vele, ráadásul két éjjel egymás után csak egyszer kelt, úgyhogy van remény. De azért pezsgőt bontok majd, mikor először fordul elő újra, hogy átaludhatok egy éjszakát!)

Médiasztárok

A gyereknapi futóverseny kapcsán nyilatkozik a család nagy része a Köki TV-nek 11:45-től (3:40-től még látható pár pillanatra, ahogy Anya fut, Lica meg integetve drukkol):

http://kokiterminal.hu/kokitv/koki-tv-65-adas-terminal-filmklub/

Mélyen alszik

...de csak mint a Jean-os viccben a pincében: leengedtük az ágyát a kis önveszélyes gazfickónak. A végső lökést az adta, mikor az első éjjeli nyekkenésre szokás szerint próbáltam volna becsukni a fülem és visszaaludni, de közben peregtek a képsorok a szemem előtt, hogy már biztos hajol át a korláton, és már rohantam is.

Egyébként fixen ébred éjjelente, most már több mint egy hónapja nem volt átaludt éjszaka (pontosan nem tudjuk, mert azt persze nem jegyzi meg az ember, hogy mikor volt utoljára, de a hathónapos bejegyzésből a felső korlát megállapítható).

Hét hónapos korára abszolút beléptünk az életveszélyes korszakba, már az első látványos harci sérülést is megszerezte egy polc lefejelésével. A rettegett mindenhol feláll, de leülni nem tud, valamint vezetéket vadász korszak... Még szerencse, hogy nyári szünet van, így néha rábízhatom a csajokra, hogy vigyázzanak rá, amíg elugrom pisilni. Szeptemberre meg hátha megoldódik, mert villámgyorsan zajlanak ám az események: eddig az ülés is elég veszélyes üzem volt, de pillanatok alatt tanulta meg megtartani magát, végső esetben meg biztonságosan dőlni.

Az egyéb képességek elsajátításának sebességét meg felfogni sem tudom: hétvégén a tologatva lépegetés, ma pedig feltepert az emeletre a 17 lépcsőfokon (a videón látszik azért, hogy pedagógiailag nem voltunk a csúcson: tiltás helyett még csalogattuk is, de annyira lenyűgöző volt - na meg így gyorsabban kikerült a veszélyzónából):

Evésben is forradalminak érzem a változást, bár kívülről valószínű nem látványos: eddig is bement valahogy a kaja, a mennyiség talán nem is nőtt ugrásszerűen (egy bébiétel két étkezésre, ez a rekord eddig, Licánál ilyenkor már lement egyszerre egy egész, mondjuk ő nem nagyon szopizott), de most már csont nélkül halad be a kanál a szájába, sokkal élvezetesebb így a dolog. Azt nem mondanám, hogy követelőzően tátog, de azért kooperál.

Szerencsére nem volt időm tegnap befejezni ezt a bejegyzést, így mára már azt is leírhatom, hogy háromfogú: Emó eddig is bizonygatta, hogy ott van az már, én viszont egy hónapja ugyanolyan fehéres-de-még-nincs-kint állapotúnak láttam, de ma már egyértelműen kikandikál a hegye a bal felsőnek. Ebben is alaposan beelőzte a csajokat a csodafiú. Ha így haladunk, már fogalmazom is a következő bejegyzést "Az első diploma" címmel.

Az év első nyaralása (?)

Na nem az első a kérdőjeles, mert sajnos így van, eltelt a nyár fele, és még csak most jutottunk el valahová, egész pontosan a Balcsira, ahol özönvíz és 14 fok várt... De még csak nem is ez kanyarította oda a kérdőjelet a címbe, hanem az, hogy mennyire relaxáló 6 gyerekkel nyaralni (azért nem ketten gyűrtük le ezt az extrém küldetést, Robin és Kati mama legalább annyira kivették a részüket), de mivel ez a gyerekek blogja, nekik tuti nyaralás volt, és ez a lényeg. 

Az emlékezetes pillanatok címszavakban (csak a jóra emlékszünk):

• kalózkodás

• sk kaparós sorsjegy

• játszóház

• nagy közös hintázás

• a klasszikus balatoni örömöket az ötből egy napba sűrítve élveztük (a víz akkor is csak 20 fokos volt):

• de a mellékelt ábra alapján így is elég hatékony volt:

• Dusa megtanult támaszkodás nélkül ülni, sőt, egy étterem játszósarkában egy kis asztalt tologatva lépegetett is
• Próbára tehettük logisztikai készségeinket a klasszikus "vidd át a bandát egy csónakkal a túlsó partra, de senki se egyen meg senkit" mintájára: Juttass el 10 főt A-ból B-be egy autóval a lehető legkevesebb idő alatt, figyelembe véve, hogy ki kivel hajlandó együtt utazni, és azt, hogy egyik végponton várakozva se falják fel a gyerekek a rájuk vigyázó felnőttet. Könnyítésképpen a maximális utaslétszámra és a gyerekülés-használatra vonatkozó szabályokat figyelmen kívül hagyhatod. Ha ez nem volna elég, helyezz el 10 főt (csúcsidőben, a Boza-szülők látogatása idején 12-t) egy 9 fős, 3 szobás apartmanban, ismét csak figyelembe véve, ki kivel akar aludni és kivel nem (Mimi például felnőttel egy szobában nem akart), valamint azt, hogy a két legkisebb éjszakai kiabálásaira minél kevesebben ébredjenek fel. Azt figyelmen kívül hagyhatod, hogy Robin délig akar aludni (úgyis sikerülni fog neki). 
• Feljegyezhettük Dusa első vonatozását, de az első strandolást én még nem húznám be, a fenti kép volt a maximum, és látszik, hogy a csónakot is csak a szárazföldön használta (etetőszéknek kiváló). Azért utána itthon vízre bocsátottuk:

Már határozottan nem kisbaba...

Először is itt vannak a fogak:

Aztán nagygyerek székben eszik, legszívesebben a mi kajánkból (persze ennek többnyire még mindenféle korlátai vannak),

(itt büszkélkednék el vele, hogy profin iszik normál pohárból, bár a kórházban látottak alapján ezt minden újszülött tudja, csak érdekes módon három napos korukban elfelejtik :)).

nagygyerek babakocsiban utazik,

nagygyerekesen közlekedik (ennél azért szabályosabb mászást is produkál, de ez már a sokadik menet volt),

sőt, ahol csak lehet, állásba küzdi magát (erről megintcsak nincs jó kép, olyankor életmentés van, nem fotózás, az alábbi nem túl jól sikerültön kivételesen volt biztosítás):

Az "ahol csak lehet" annyira szó szerint értendő, hogy akár a szoba közepén is, elég hozzá egy doboznyi játék, amit ki lehet borítani, a dobozt megfordítani, és már van is mire támaszkodni, aztán állásból zuhanni. 

Azt le sem tagadhatnám, hogy az én fiam, leküzdhetetlen vonzódást érez a golyópálya iránt. Olyannyira, hogy az érkezési oldalt már le is amortizálta. A szenvedély ellenszenvességét fokozza, hogy az objektum a márványborítású lépcső mellett található, ami egy tervezési bravúr következtében belóg a nappaliba, tehát lépcsőráccsal nem elzárható. Mint a fenti képen is látszik, a biztosan bekövetkező koponyalékelés ellen jobb híján egy lestrapált tornaszőnyegbe öltöztettük az alsó lépcsőfokot (naivanya első elképzelését a sarkokra applikált habteniszlabdákkal nyilván fél perc alatt szüntette meg a kis dúvad), amivel biztosan nem kerülnénk be az Otthon magazinba, de amikor ma Dusa lazán felmászott két lépcsőfokot, kicsit elgondolkodtam, hová fog még fajulni a dizájn... Egy gumiszoba esetleg megtenné...

(photo by Lica)

Másik szerelme Malvin, a robotporszívó. És már trükközik is: ha az egyik oldalról közelítéskor rászólok és visszateszem biztonságos vizekre, a másik oldalról, a dohányzóasztal takarásában támad, hátha úgy nem veszem észre...

Helló, naiv lányos anyuka, üdv a fiúk világában!

Akasztó...

...avagy fogas: Dusa mától két fog (boldog?) tulajdonosa. 

Az észlelés: Licánál kocogott a kanál, Miminél (hű de ciki ezredszer leírni) nem emlékszem, Dusánál egymással szemben nyomtuk a fekvőtámaszokat, így kaptam premier plan betekintést a szájába. 

Mimi és a matekverseny

Kapjon Mimi is egy bejegyzést, ha Lica és Dusa kaptak egyet-egyet. Rá most azért voltam büszke, mert középső- (vagy már majdnem nagy-) csoportos ovisként második osztályos matek versenyfeladatot old. Már az is perverz, hogy Lica saját jószántából a Zrínyi Ilona verseny feladataival múlatja az időt a nyári szünetben, de hogy a húga segíti ki... 

Az volt a feladat, hogy ha két banánért nyolc mandarint adnak, akkor hány mandarint adnak három banánért (ez egy tesztes verseny, nem nehéz de sok példával), amit valamiért elsőre nem tudott értelmezni, mire Mimi rávágta: "Szerintem 12, mert háromszor négy az 12!"

Neki is megítélek egy tantárgyi dicséretet matematikából :)

Mozgásfejlődés képekben

Mimi megfogalmazásaival (nagyon lelkesen szokta felhívni a figyelmet a produkciókra):

"Dusa kiskutya":

"Dusa nagykutya":

"Dusa csücsül":

És persze kúszik-mászik, ördög és pakol :)

Vannak elméletek, miszerint a mozgásfejlődés összefügg az alvással, hát remélem, ezt éljük éppen, és a megszilárduló képességekkel ennek is vége lesz, mert amit egyszeri anomáliának neveztem a féléves szülinapon, az nem annak bizonyult :( Annyira azért nem rémes, mint akkor három napig, de én már eleve az éjszakai szopizást túlzásnak tartom egy félévestől (nyilván el vagyok kényeztetve a csajok által), de ha visszaaludni sem hajlandó utána, két óra múlva is felébred, és a reggelt is egyre korábbra hozza, az már elég rossz hatással van a közérzetemre...

A sírásra is, amit akkor csak a kapu nyílásához kötöttünk, találtunk két új okot: az egyik a szülők hangos gólöröme (az izlandi meccs egyenlítő góljánál eléggé eltört a mécses, de végülis sajnos a közeljövőben úgysem várható már ilyesmi), a másik, ami ma kiderült, a kutyák: eddig úgy tűnt, figyelemre sem méltatja az állatokat, de ma a békésen szundító példányok is remegést és rémült sírást váltottak ki belőle.