Bár voltak a nyaralásunknak hagyományos elemei is, de az ország legmagasabb csúcsa alighanem nem szerepel a normál horvátországi turisták menüjén. De nekünk kellett valami, ami kompenzál a kötelező strandolásért (na meg az éves betevő legmagasabb csúcsunk is veszélyben forgott már, az azori tervet alighanem elmosta a vírus).
Mindjárt a megérkezésünk másnapján, azaz hajnalán felkerekedtünk, mivel a kiindulópont majd másfél óra autóútra volt a szállásunktól. Dusát kíméletesen áthelyeztük alvó állapotban a kocsiba, ami óriási hibának bizonyult, ugyanis kiszálláskor kiderült, hogy a cipője bizony otthon maradt. Komoly dilemmával szembesültünk, a választási lehetőségeink a következők voltak: 1) Hazamegyünk, és egy másik nap megint ötkor kelünk, ráadásul az időjárás egyre melegebbnek ígérkezett a következő napokban. Ezt én vétóztam meg. 2) Karban/nyakban visszük fel Dusát a hegyre (20 km, 1300 méter emelkedő). Ez Apa-vétót kapott. 3) Az előző napi strandolásból az autóban maradt, kelleténél 1-2 számmal kisebb papucsban teszi meg a távot. Ezen egy kicsit elgondolkodtunk, de végül hős Apa jóvoltából győzött a 4): Emó megtette az autóutat még egyszer oda-vissza és leszállította a cipőt. A majdnem 3 órás utat kb 2 óra alatt abszolválta (élvezte, hogy mehet gyorsan a hegyi utakon, és senki sem sikoltozik a hátsó ülésen), mialatt mi csak a közeli várromig caplattunk fel papucsban, és olvasással (egyesek tableten játszással) múlattuk az időt. Ebből kifolyólag mikor elindultunk, egyrészt már jóval melegebb volt, ugrott a terv, hogy minél több kilométert elviselhető hőmérsékletben tegyünk meg és emberi időben visszaérjünk, másrészt az eredetileg tervezett málhán felül volt nálunk három könyv, egy tablet és egy pár papucs. Ezeket a tablet kivételével elrejtettük egy fa tövében (alighanem mehetett volna a tablet is a hely forgalmát elnézve), és végre nekivágtunk.
Egész jól haladtunk, a csekély számú többi turista őszinte elismeréssel adózott Dusának, sőt, édességben rótták le csodálatukat, mint Licának a Rysy-n, de egyszer csak elvesztettük az utat. Emó azóta is tagadja, hogy az eltévedés szót kellene használni a történtekre, mert a GPS track-en végig rajta voltunk, épp csak jelzés nem volt, meg éppenséggel út sem. Ez azért magashegyen, három gyerekkel, egyre jobban benne a délutánban, toronyirányt haladva a nem éppen barátságos terepen annyira nem vicces, track ide vagy oda. Rá is nyomta a bélyegét a női szakasz moráljára, bezzeg Dusának fel sem tűnt semmi: ment rendületlenül, be nem állt a szája, játszotta a fejben társasjátékait vagy Forma-1-et elemzett, mint ha nem több óra gyaloglás és több száz méter mászás lenne a háta mögött.
Minden előttünk álló pukliról azt gondoltuk, hogy az már a csúcs (pedig a fránya track szerint nyilvánvaló volt, hogy nem), aztán amikor egy messziről látszó táblán még mindig az volt, hogy még további fél óra, inkább diszkréten ráborítottam a kalapomat, hogy Mimi meg ne lássa, mikor odaér...
De végül csak felértünk:
Nem sokon múlott, hogy a reggeli papucskatasztrófa után bekövetkezzen egy (kicsit nehezebben korrigálható) telefonkatasztrófa is. Megírtam a csúcskönyvbe az alábbi bejegyzést:
Majd visszacsuktam a könyvet a ládába és távozni készültem, mikor Mimi szólt, hogy a toll kimaradt. Bosszankodtam, hogy újra le kell emelni a nehéz dobozfedelet, de mindjárt nem bosszankodtam tovább, amikor megláttam, hogy a könyvvel együtt belezártam a fotózáshoz elővett telefonomat is... Vajon azért is visszament volna Emó a hegy lábától? Mondjuk valószínű nem tippeltünk volna arra, mikor észleljük a hiányt, hogy a csúcskönyv dobozában van...
Ezután nem maradt más, mint a végtelen ereszkedés lefelé, immár jól jelzett úton, és még éppen világosban sikerült visszaérnünk az autóhoz. Dusa továbbra is csak dumált és dumált, pedig én már eléggé csöndessé fáradtam (de úgysem jutottam volna szóhoz)).
Utóhang:
Másnap mászás közbeni ígéretemhez híven kigugliztam, amit gyermekeim előző nap megérdeklődtek (amikor még Dusán kívül a többi is képes volt csevegni). Nem nevesítem, melyik kérdés melyiktől származott, de lehet, hogy meglepődnétek, ha megtenném :)
Nr 1: Hogy mondják azt horvátul, hogy "Mindjárt idekakilok az útra"? Mivel ahhoz képest, hogy a "Dobar dan!" megjegyzése is nehézségeket okozott, nagyon jól elfantáziáltak arról, hogy milyen vicceseket lehetne mondani a szembejövőknek, ha tudnánk horvátul. De azt hiszem, csak magyarul voltak ilyen bátrak...
Nr 2: Hány éves volt a legfiatalabb, aki megmászta az Everestet? Miután magamévá tettem a megfelelő wikipedia szócikket, kiselőadást tartottam szegény 13 éves gyermekről, akit a szülei nyilvánvalóan önző okokból hajszoltak fel a hét kontinens legmagasabb csúcsára, és hogy ez valóságos abúzus... Majd hirtelen belém fagyott a szó, mikor eszembe ötlött, vajon a külvilág hogyan értékelné a tegnapi napunkat? Mindenesetre remélem, Jordan Romero sem viselte rosszabbul az Everest-et, mint a mi gyerekeink a Dinarát, bár az árulkodó, hogy a 7Summit óta nem mászott meg semmi említésre méltót. Majd pár év múlva kiderül, hogy a mi utódaink másznak-e saját akaratukból ezek után...
