A csúcshódítás napja! Megmásztuk Portugália legmagasabb csúcsát, a 2351 méter magas Pico-t!
Este hazaérve pedig még a szokásos szombati online társasba
is be tudtunk csatlakozni, az időeltolódás miatt még a gyerekek is részt tudtak
venni egy kicsit a worldwide, 3 időzónás partiban.
Bálnalesre mentünk Pico és Sao Jorge sziget közé. Izlandon már voltunk, olyan hajóra számítottunk, mint ott, ehhez képest apró felfújt motorcsónakkal mentünk, nyeregszerű ülésekkel és kapaszkodóval. Dusa miatt egy kicsit próbáltak is lebeszélni bennünket, de nem volt semmi gond, még el is aludt a nagy kapaszkodás közben. A bálnákból kevesebbet láttunk, mint Izlandon (de azért a kifújások és néhány „deep dive” is volt), de Lica azt nyilatkozta, mielőtt akár egy is felbukkant volna, hogy neki még bálna nélkül is tökéletes, csak a száguldás miatt. Aztán pár óra múlva már kevésbé volt lelkes, elkezdett károgni, hogy biztos le fogjuk késni a kompot, és ebből a morgásból már semmilyen csoda nem tudta kizökkenteni. Pedig egy hatalmas teknős is elúszott mellettünk, de a koronát az egészre a körülöttünk ugráló delfinraj tette fel.
Száguldás:
A kompot persze nem késtük le, így miután oda-vissza megtettük már a Faial-Pico távot motorcsónakkal, még egyszer komppal is átszeltük. Új szigetünkön megnéztünk egy lávabarlangot (vezetős, de világítatlan, zseblámpás túra, kiépítetlen barlangban, de a láva gondoskodott róla, hogy jól járható legyen az alagút), aztán elfoglaltuk újabb hatalmas apartmanunkat, ahol az óceánpanorámát szemlélve lehetett szobabiciklizni.
Lica fellázadt és a szálláson maradt. Az utóbbi néhány nyaralásnál már pedzegettük, hogy lehet, hogy már most eljött az az életkor, amikor nem érdemes elvinnünk magunkkal nyaralni. Hát olcsóbb lett volna, ha hamarabb belátjuk…
Így négyesben néztük meg a sziget fővárosát, ahol a tengerészek rajzain kívül nincs sok látnivaló, de azokat a végtelenségig lehetne böngészni. Tudtuk, hogy van egy magyar is, de végül még egy bónusz másikat is találtunk, pedig mint tűt a szénakazalban…
Letudtuk a kötelező helyi covid-tesztet, majd elhagytuk Flores szigetét, irány Faial!
Itt a fő látványosság egy részben láva alá temetett világítótorony, mellette egy 1957-ben keletkezett félsziget. Dusa vígan homokozott a lávahamuban:
Sok mást nem terveztünk mára, így vígan lubickolhattunk szállásunkon a jéghideg medencében a fekete fellegek alatt:
Gyors múzeumozás (csak az általános múzeumba mentünk be, a bálnaipari múzeum alighanem sok lett volna Dusának), majd megnéztük az északi oldal világítótornyát, és összebarátkoztunk őreivel, Vitorlafüllel és Óriástappanccsal.
A napi állatmennyiség is tovább nőtt a kutyák és a kecskék után, Lica pedig nem tudta titkolni, hogy a színlelt nagy macskautálat mögött mégiscsak szereti őket, mert sírva fakadt, úgy aggódott, hogy a pici cicákat elüti egy autó.
A szállásunkra visszatérve megnéztük a közeli vízesést lusta
gyerekek nélkül, majd Emó érzékletes közvetítés-felolvasásában izgultuk végig a
meccset utólag.
A sziget fő látványosságához, a Poco da Ribeira Ferreiro vízesésekhez látogatunk el. Csodálatos dzsungelben vezet az utunk, egy narancssárga patak mellett, amivel szokásunkhoz híven kísérleteket folytatunk (miért folyik különböző sebességgel az alagút előtt és után).
A célban pedig ilyen látvány fogad bennünket:
És egy bizonyíték, hogy fiús család vagyunk:
Repülés a fő szigetre, majd onnan rögtön tovább Floresre, mert ingyen van a repülőjegy, ha azonnal továbbállunk.
Rögtön meg is mártózunk az óceánban (nem sok ilyen alkalom lesz), azonban a helyi elemek hamar közlik velünk, hogy nem tennék a helyünkben, mert portugál gályák cirkálnak a vízben („csípése felnőttekre általában nem halálos”)
A szállásunk felé vezető úton és a közvetlen közelében is random vízesések, maga a szállás pedig képekkel visszaadhatatlan hangulatú:
A tavalyi nyaralásunk idén végre megvalósult! Utolsó pillanatig hezitáltunk, vállaljuk-e a sok macerát meg a folyamatosan változó feltételek kockázatát, de sürgetett a tavalyi voucherünk meg az utazási vágy, úgyhogy egy nagy családi tesztelés után, a tanév végét is ellógva nekivágtunk.
Nem annyira egyszerű eljutni az Azori-szigetekre, mint
tavaly lett volna, így Lisszabonban aludtunk egyet, mielőtt másnap hajnalban
továbbrepültünk volna. Így volt néhány óránk megnézni a pár évvel ezelőttről
ismerős helyek egy részét, sőt a lázadó gyerekek miatt (mondván, hogy ők nem Lisszabonba
jöttek nyaralni, hanem az Azorira, így itt nem elvárható tőlük, hogy
sétáljanak) még a helyi Ubert is kipróbáltuk, rögtön mediterrán stílusban, egy
autóba zsúfolódva hatan (pedig a covid miatt csak két utas lehet elvileg).
A szállásunkon otthon érezhettük magunkat: Made in Hungary olvasólámpa, magyar kifestőfüzet és magyar szállodából csórt papucs képezték a felszerelés részét. Ezért kár volt eljönni otthonról :) Így hát hajnali 4 körül odébb is álltunk.
Az ovisok szeretetbefőttet készítettek anyák napjára. Az én üvegemben a következő üzenetek voltak:
Dusa a térfogatszámítás után a nagy számok törvényét is feltalálta:
Ragaszkodott hozzá, hogy hazahozzunk az oviból egy nagy kupac kavicsot.
- Dusa, miért kell hazavinnünk ezt a sok követ?
- Mert szerintem van közötte gyémánt!
- Miből gondolod?
- Mert olyan sok van, hogy abban kell lennie legalább egynek!
- Dusóka, kipakolnád az evőeszközöket a mosogatógépből?
- Kapok érte valamit?
- Puszit!
- És még?
- Mandarint.
- Hány mandarint?
- Egyet.
- És hány puszit?
- Kettőt.
- Hmmm.... Nem éri meg!
(Aztán egy kis atyai ráhatásra hajlandó volt újrakalkulálni, és mégis kipakolta, sőt, még adott is puszit. Nem mindig a megvesztegetés a legcélravezetőbb módszer...)
Mimivel a fürdőkádban ülve a demarkációs vonal meghúzásán vitatkoznak.
Mimi praktikusan és egyszerűen javasolja, hogy felezzék el a fürdőkád hosszát, Dusának azonban ez nem elég precíz:
- Meg kell számolni a vizet, hogy mindenkinek ugyanannyi jusson! Meg kell mérni a szélességét meg a magasságát, hogy tudjuk, mivel kell szorozni!
Most utánanéztem, ötödikes tananyag, és akkor is csak elhinni kell (vagy azt sem, csak bemagolni), nem pedig kitalálni...
Dusa, Énok szülinapján irigykedve: "Úgy várom már a december 21-ét!"
Anya: "Hát az még jó soká lesz!"
Dusa mindenben megtalálja a pozitívumot: "De legalább jó, hogy nincs szökőév!"
Most, amikor már a Mimi 10 bejegyzést kellene írnom, gyorsan bepótolom Dusa szülinapját.
Ovis ünneplés:
Otthoni köszöntés szivárványtortával:
Dusa Emóval társasozik, természetesen felnőtt - na jó, ez épp csak 8+ volt - játékot:
- Apa, te itt szenderegsz a 4 pontoddal, nekem meg már 41 van!
A nyári szünet utolsó napján már annyira nem bírtak a lányok az iskolahiányukkal, hogy Dusával iskolásat játszottak: ők voltak a tanító nénik, Dusa meg a tanuló. Matekórán második osztályos Zrínyi matekverseny feladatokat oldattak meg vele! Persze elolvasni nem tudta őket (lehet, hogy a magyarórára nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni), de felolvasás után több mint tízet megoldott a 25 példás feladatsorból! Ez már kicsit beteges talán...
Az egyik múlt heti vacsora igen mély nyomokat hagyott a családban. A gyerekek minősíthetetlen stílusban kommentálták, hogy cukkinis-csirkés tésztát merészeltem tálalni eléjük, és jó nagy veszekedés lett belőle.
Tegnap pedig, amikor megérkezett az online bevásárlás, és a hűtő bepakolása közben úgy találtuk, hogy valamiből túl sok lett, Mimi a következő ajánlást fogalmazta meg a jövőre:
- Szerintem csak abból rendelj, ami elfogyott!
Mire Dusa rémülten felkiáltott:
- Jaj, ne! Akkor cukkinit fog rendelni!
B-terves nyaralásunk az Azori-szigetek helyett. Az eredeti cél többet között Portugália legmagasabb csúcsa volt, de így be kellett érnünk a jóval szerényebb Csehországgal.
Ráadásul angyali kisfiunkba, aki könnyedén szaladt fel Horvátország sokkal nagyobb kihívásokat tartogató csúcsára, most belebújt a kisördög, és oltári hisztit csapott a csúcs közelében. Nem is az volt a fő probléma, hogy menni kell, hanem hogy a lányok hamarabb érnek oda. Aztán mikor büntetésként nem kapott jutalomjégkrémet, akkor sem azért hisztizett, mert nem ehetett, hanem azt követelte, hogy amikor ő legközelebb kap, akkor a lányok ne kapjanak, mert ők úgy többet kapnának... Mostanában valahogy az elnyomott kistesóság határozza meg az identitását. Olyan felháborodott hangon tudja sivítani, hogy "A lányok így meg úgy..."
Majdnem csúcsfotó sem készült a körülményekre való tekintettel, a szülők nem is túl boldogok a képen:
Annyi volt már aznap a legkisebb utód rovásán, hogy már azt is megátalkodottságnak éltem meg, amikor az alábbi kilátón, aminek kb 700 méter séta vezet fel a tetejére, a közepén kijelentette, hogy pisilnie kell...
A tetején egy háló volt, alatta 55 méter mélységgel, mi rálépni is alig mertünk, de a gyerekek vígan buliztak rajta:
BARCHOBA:
Lányok gondolnak, annyit tudok már, hogy könyvszereplő.
Anya: Csak egy van belőle?
Lányok: Mi az, hogy csak egy van belőle?
A: Például kufliból több van, toroknyaszajintó fapomogácsból meg csak egy.
...
A: Van neve?
L: Mi az, hogy van neve?
A: Például a toroknyaszajintó fapomogács a faj, neve akkor lenne, ha úgy hívnák, hogy Géza.
...
Szerintetek ezek után mi volt a megfejtés? És a hatodik érzékem ellenére innen még elég sok idő volt, mire kitaláltam, de meg kell hagyni, ők is nagyszerű pókerarcot öltöttek a kérdéseim hallatán. (Aki nem tudja, miről van szó, iratkozzon be a könyvtárunkba, mert nem tudja, miből maradt ki!)
SZÓLÁNC 1:
Nagyszájú Dusa nem bírja ki, hogy csak egy szót mondjon, például az E-re végződő szóra neki az a válasza, hogy "Egy ember bement azt ajtón". De még fennkölt is, például az Ó-ra azt vágta ki, hogy "Ókori fegyverek".
SZÓLÁNC 2:
A lányok az apjuk ellen játszanak, mindig A-ra végződő szavakat mondanak neki. Dusa ártatlanul meg is állapítja a maga választékos módján: "Különös, neked mindig A-val kell mondanod!"
