Ha tudnánk, mi jár Lici lányunk eszében, akkor biztos
nyugodtabbak lennénk és tudnánk, mit tegyünk, és talán erre a bejegyzésre sem
lett volna szükség, de mivel nem így van, kénytelen vagyok én beszámolni a nem
túl vidám eseményekről.
Az utóbbi időben egyre több gondunk volt Lici evésével, mindig tukmálni kellett, de az utóbbi három napban már egyáltalán nem evett eleget, bármit csináltunk. Aztán csütörtök reggel azt hittem, kezdenek jóra fordulni a dolgok, mert két hatalmasat evett, az egyik 180 gramm volt, amiről azt hittük, be sem fér a kis pocijába, de aztán délelőttől kezdve gyakorlatilag semmit. Mikor este végre úgy tűnt, nagy mennyiséget szopizik, hirtelen kihányta az egészet. A gyerekorvos (nem a mienk, hanem amelyik éppen rendelt) a telefonban még a hőségre tippelt, de amikor bevittük, az alapján, hogy feszíti a fejét meg a lábát, beutalt bennünket a László kórházba agyhártyagyulladás-gyanúval! Ott egy órát vártunk, mire valaki ránézett (pedig egy elég gyors lefolyású betegségről van szó), aztán viszont, mivel láza nem volt, és a fejfeszítést sem tapasztalták, úgy viselkedett velünk az ügyeletes orvos, mintha hobbiból vittük volna be. Ennek ellenére benntartottak megfigyelésre, és még a másnap délelőtti viziten is azt mondták, még csak megkérdezni, hogy mikor mehetünk haza, is csak holnap lehet, ma még ne kérdezzek. Így hát benn töltöttünk két éjszakát, szerencsére a Heim Pálnál jobb körülmények között, egyszemélyes, fürdőszobás lakosztályban, és ezúttal fizetni sem kellett azért, hogy én is bent alszom.
Az időnk jó része méricskéléssel telt, itt nem csak az evéseket kellett mérni, meg a meztelen súlyt, valamint lázat naponta háromszor (gondom is volt a higanyos lázmérővel, én még olyat nem is használtam), hanem még a pelenkákat is! Szert tettünk egy újabb családi szállóigére is az emberi méltósággal kapcsolatban, ugyanis a házirendben szerepel, hogy egyes vizsgálatoknál a szülőknek távozniuk kell, hogy megőrizhető legyen az emberi méltóság... Felmerült bennem a kérdés, hogy miután naponta hétszer pelenkázás közben a lábánál emelgetem gyermekem popsiját, hol is van az az emberi méltóság, és talán jobb lenne neki, ha inkább méltósága vesztetten, de biztonságban érezhetné magát vizsgálatok közben, de ez csak teoretikus fejtegetés, mert engem szerencsére nem küldtek ki, nem mintha sokat vizsgálódtak volna. Igazából semmi sem történt, a mért adatokat otthonról telefonon is bediktálhattam volna, amúgy folytatódott a minimális evés, de ez rajtam kívül láthatóan senkit sem zavart, aztán szombaton hazaengedtek. Most már ismerjük a környék mindhárom kórházát, és legfőbb vágyunk egy olyan gyerekorvos, aki nem a beutalóhoz nyúl automatikusan. A kórházban azt álmodtam, Licit újra elvittük orvoshoz azzal, hogy megint váladékozik a szeme, és azt mondták, egy hét kórház... Pedig ezzel tényleg el kéne vinnünk. Ráadásul így pénteken lemaradtunk a kéthónapos oltásokról, de nem merünk jövő héten megint a hét végén menni, amikor papíron kellene, nehogy megint a Heim Pálban kössünk ki hétvégére... Sőt, már Beniék sem merték pénteken vinni Marcit a mi kárunkon tanulva, pedig nekik is menni kellett volna. Ahogy Kati szokta mondani, ezzel a családdal mindig csak baj van...
Az utóbbi időben egyre több gondunk volt Lici evésével, mindig tukmálni kellett, de az utóbbi három napban már egyáltalán nem evett eleget, bármit csináltunk. Aztán csütörtök reggel azt hittem, kezdenek jóra fordulni a dolgok, mert két hatalmasat evett, az egyik 180 gramm volt, amiről azt hittük, be sem fér a kis pocijába, de aztán délelőttől kezdve gyakorlatilag semmit. Mikor este végre úgy tűnt, nagy mennyiséget szopizik, hirtelen kihányta az egészet. A gyerekorvos (nem a mienk, hanem amelyik éppen rendelt) a telefonban még a hőségre tippelt, de amikor bevittük, az alapján, hogy feszíti a fejét meg a lábát, beutalt bennünket a László kórházba agyhártyagyulladás-gyanúval! Ott egy órát vártunk, mire valaki ránézett (pedig egy elég gyors lefolyású betegségről van szó), aztán viszont, mivel láza nem volt, és a fejfeszítést sem tapasztalták, úgy viselkedett velünk az ügyeletes orvos, mintha hobbiból vittük volna be. Ennek ellenére benntartottak megfigyelésre, és még a másnap délelőtti viziten is azt mondták, még csak megkérdezni, hogy mikor mehetünk haza, is csak holnap lehet, ma még ne kérdezzek. Így hát benn töltöttünk két éjszakát, szerencsére a Heim Pálnál jobb körülmények között, egyszemélyes, fürdőszobás lakosztályban, és ezúttal fizetni sem kellett azért, hogy én is bent alszom.
Az időnk jó része méricskéléssel telt, itt nem csak az evéseket kellett mérni, meg a meztelen súlyt, valamint lázat naponta háromszor (gondom is volt a higanyos lázmérővel, én még olyat nem is használtam), hanem még a pelenkákat is! Szert tettünk egy újabb családi szállóigére is az emberi méltósággal kapcsolatban, ugyanis a házirendben szerepel, hogy egyes vizsgálatoknál a szülőknek távozniuk kell, hogy megőrizhető legyen az emberi méltóság... Felmerült bennem a kérdés, hogy miután naponta hétszer pelenkázás közben a lábánál emelgetem gyermekem popsiját, hol is van az az emberi méltóság, és talán jobb lenne neki, ha inkább méltósága vesztetten, de biztonságban érezhetné magát vizsgálatok közben, de ez csak teoretikus fejtegetés, mert engem szerencsére nem küldtek ki, nem mintha sokat vizsgálódtak volna. Igazából semmi sem történt, a mért adatokat otthonról telefonon is bediktálhattam volna, amúgy folytatódott a minimális evés, de ez rajtam kívül láthatóan senkit sem zavart, aztán szombaton hazaengedtek. Most már ismerjük a környék mindhárom kórházát, és legfőbb vágyunk egy olyan gyerekorvos, aki nem a beutalóhoz nyúl automatikusan. A kórházban azt álmodtam, Licit újra elvittük orvoshoz azzal, hogy megint váladékozik a szeme, és azt mondták, egy hét kórház... Pedig ezzel tényleg el kéne vinnünk. Ráadásul így pénteken lemaradtunk a kéthónapos oltásokról, de nem merünk jövő héten megint a hét végén menni, amikor papíron kellene, nehogy megint a Heim Pálban kössünk ki hétvégére... Sőt, már Beniék sem merték pénteken vinni Marcit a mi kárunkon tanulva, pedig nekik is menni kellett volna. Ahogy Kati szokta mondani, ezzel a családdal mindig csak baj van...
