2010. március 29: Készen állunk az állatkertre

Korábban gondolkodtunk, vajon mikorra lesz Lici „állatkert-érett”, de mostanra biztosan! Ma hirtelen felindulásból betértünk egy kisállat-kereskedésbe, és teljes volt a siker. Csak azt néztem folyton, mikor dob ki vajon a személyzet, hogy nem veszünk semmit, csak elálljuk a tengerimalacokat a komolyabb vásárlók elől :)

2010. március 27: Nagy túra

Mivel minden előrejelzés dacára kegyes volt hozzánk az időjárás, gond nélkül végig tudtunk menni Flóri 15 km-es túráján. Lica élvezte a természetet:

és az ellen sem volt kifogása, hogy gyakran lovat kellett váltania :)

2010. március 26: Tavaszi fáradtság

A tegnapelőtti bejegyzésnek itt az ellenpontja, kiderült, csak én működöm napelemmel. Licán valami tavaszi fáradtság tört ki (mikor ezt írom, már három napja tart), egész nap az ujját szopizza, nem nagyon akar csinálni semmit, enni is alig sikerül, ami a betegség után ennyivel nem nagy öröm, ráadásul megint őrült üvöltéssel fejezi ki, hogy hagyjam már békén a kanállal.

Pedig ma macskaetetési küldetéssel kiruccantunk Gyálra, gondoltam, kihasználjuk a szép időt meg a kertet, ott töltjük a nap nagy részét, de nem sok valósult meg belőle. Aludni egyáltalán nem volt hajlandó a csajszi, sem a friss levegőn, sem odabent, és játszani is csak nagyon keveset, elmozdulni nem tudtam mellőle, mert egyrészt biztos az idegen hely miatt rögtön üvöltött, ha pedig nem, akkor azonnal bemutatta, hogy nem bababiztos a ház, egy kicsit nem néztem oda, és már a lépcső felénél járt. Így aztán még a macskaetetést is alig sikerült megvalósítanom, mert ez egy sajtkukac gyerekkel a kezemben úgy nézett ki, hogy vagy a tálat akarta kiverni a kezemből, vagy bele akart kóstolni a macskakajába. Az idilli játék a napon is nagyjából egy fénykép erejéig sikerült:

Így aztán megebédeltettem, és iszkiri haza! Itthon legalább aludni hajlandó volt, de az ébrenlétében nem volt sok köszönet. Kivéve a fürdést, ahol bemutatta, hogy kell lábbal hajtani a bálnás víziforgót:

2010. március 24: Egy nagyon pozitív bejegyzés

Úgy érzem, valósággal újjászülettünk! Végre igazából itt a tavasz, nagyjából én is meggyógyultam, egészen jól működnek az éjszakáink (vagy picike ébredések vannak, de fél perc alatt visszaalszik, vagy az sincs, csak reggel kel egy picit korábban, de volt olyan éjszaka is, ahol sem ez, sem az nem fordult elő), és ami a fő, Lica is jókedvű! Szerintem mindketten napelemmel működünk. Néha már más dolgokat is lehet mellette csinálni, mert eljátszik szépen egyedül, talán enyhül a szeparációs szorongás? Olvastam régen egy fórumot arról, hogy melyik a legnehezebb korszak a kisbabákkal. Az elsöprő többség persze az első x hetet írta, egy tétova kisebbség viszont ezt a szeparációs szorongós kort, hát én velük értek egyet, és nagyon szeretném hinni, hogy végre vége lesz! De most bizakodom!

A gyönyörű időben rengeteget sétálunk, játszóterezünk, a hosszas betegség után ma végre Ringatóra is eljutottunk, az erkélyt is kezdi Lica felfedezni (sajnos még nem bababarát, így nagyon szoros felügyeletet igényel), na és újabban a fel/bemászási képességeit is. A fotellal kezdődött:

Aztán rájött, hogy ezt a játékládánál is lehet alkalmazni, így többnyire ott trónol a játékok tetején:

A lényeg, hogy majd kicsattanok a jókedvtől, minden csodálatos, gyönyörű családom van, és olyan szép velük minden! A tél ehhez képest visszanézve a túlélésért folytatott küzdelemnek tűnik, aminek egyetlen célja, hogy átvészeljük tavaszig.

10 hónapos státusz

(Kicsit megkésve, mert a betegségeink miatt nem jutottunk el súlymérésre)

Súly: 7000 gramm (kicsit hihetetlen a betegség után)

Hossz: 71 cm

Ruhaméret: 68-74

Fogak száma: még mindig 6

Alvás: nappal 2x, éjjel nevelés alatt

Új ételek: spenót, tökfőzelék + olyan komoly bébiételek, mint hawai pulyka meg bolognai spagetti

Amit nem szeret: tápszer

Fejlődésben így állunk: a kapaszkodás nélkül állást kicsit elfelejtette, úgyhogy a járás még odébb van. Néhány szót már egyértelműen megért, és sokat dumál, bár még messze nem olyan értelmesen, mint ebben a korban szokás:

Kedvenc játék: kutyalabda, de egyre inkább kiszorítják az egymásba rakható poharak (illetve bármit egymásba rakni, pl. evésnél mindent, ami elérhető, abba a tányérba, amiből épp eszünk):

Már az itt-a-piros-hol-a-pirost is csak azért játssza, hogy megszerezhessen belőle két poharat és egymásba rakhassa:

2010. március 22: Kempingezés a lakásban

Múltkorjában megkérdeztem Benit, ő hogy éri el, hogy reggel Marci hagyja felöltözni, fogat mosni, reggelit készíteni, és azt válaszolta, hogy egyszerűen csinálja a dolgát, nem idegesíti magát, Marci meg megy vele, és elfoglalja magát körülötte. Lényegében mi is ezt csináltuk eddig is, az idegeskedős rész kivételével, úgyhogy ma próbáltam azt is kiküszöbölni. Lica jött is utánam a fürdőszobába, míg fogat mostam. Mikor végeztem, körülnéztem, mi ez a nagy csend, hát Lica addigra végiglocsolta a padlót a textilöblítővel. Később elolvastam az Anya, taníts engem című könyv aktuális feladatait (ajánlom minden babás családnak, vannak benne jó kis foglalkoztató ötletek), hát nem az következett, hogy adjak a babának nagy lecsavarható kupakú flakont játszani? Lica úgy látszik, előre olvasott, és önállóan teljesítette is a feladatot.

Úgy gondoltam, kreatív módon le kell vezetni a lány energiáit, így hát kempingeztünk – a szoba közepén. Felállítottam a sátrat, és pontosan az történt, amire számítottam: ahogy a pokrócalagút falára is addig ugrált Lica, amíg le nem omlott, ezt próbálta a sátor falával is.

Viszont odabent félt, úgyhogy az igazi családi kempingezések még odébb vannak.

2010. március 21: Babalátogatások

Először mi fogadtunk ma egy látogató kispajtást Nándi személyében, aztán csajszis délután következett Lolával. (Lica itt jól ki nézegetett magának egy százlábút, gyűlnek a szülinapi ajándékötletek...)

Este Lica az átlátszó fogalmával ismerkedett a játékláda segítségével. Minden irányból megnézte, hogy odabent van a labdája,

Aztán mikor kivette felülről, gondosan ellenőrizte még oldalról, hogy onnan nézve ott van-e még :)

2010. március 20: Elvesztettük kártyán a gyermeket

Na jó, nem kártyán, hanem Catanon, és visszaszereztük végül, de ettől eltekintve így történt. :) Licát Gyálra telepítettük a nagyszülőkhöz, amíg mi a Catan-versenyen veszünk részt, ők meg azt mondták, csak akkor adják vissza, ha valamelyikünk nyer. De csak egy második helyre futotta (nyereményként egy olyan társasjátékot választottunk, ami röpke 3 év múlva már jó lesz Licának :)), de azért csak elhoztuk a lányt, pedig nagyon jól érezte magát!

2010. március 19: Aludni tanulunk

Illetve mi, szülők, inkább nem aludni... Ahhoz képest, hogy Marci szülei tőlünk kértek altatási szaktanácsot, mi nem voltunk elégedettek a helyzettel, Lica mostanában nem egy átalvó bajnok. Alighanem az a helyzet, hogy sosem voltunk jó altatók, csak eleinte Lica kegyes volt hozzánk, így úgy tűnt, mintha valamit nagyon jól csinálnánk. De talán a szeparációs szorongás miatt elromlott a dolog, mi meg kezdtünk fáradni. Azért az átlagnál alighanem még így is sokkal-sokkal jobb dolgunk van, de maximalisták vagyunk :) De az biztos, hogy Lica nem tud egyedül elaludni, amit az okos könyvek szerint tanítani kellene neki, bár nem szopin/ringatva/babakocsiztatva/sétálva alszik el, de azért kellünk neki, mint kellék. Így hát elhatároztuk: ha végre meggyógyul, megacélozzuk lelkünket, és alvásleckéket adunk neki. Na nem a sírni hagyós módszerrel, azt nem bírnánk. A taktika a következő: ha felsír, bemegyünk, megnyugtatjuk (ha esetleg máshogy nem megy, fel is vesszük, amíg megnyugszik), aztán amint elcsöndesedett, kimegyünk. Másoktól csodákat hallottam, milyen gyorsan megtanulják megnyugtatni magukat, csak az első 1-2 éjszaka horror. Én nem hiszek a csodákban, így 2 hetet adtam a kísérletnek, annyi nem alvást talán kibírok.

Most két éjszakán vagyunk túl. Az elsőn negyed 3-kor kezdődött a tánc, 3/4 órán át altattam, jutalmam negyed óra alvás, aztán kezdődött elölről. Ezt negyed óra alatt sikerült lerendezni, juhé! Most talán fél óra nyugalom is jutott (ez persze nekem a köhögésem miatt nem tiszta alvást jelent), aztán jött csak a java! Jó másfél óra után Apa arra jött ki, hogy sírva verem a fejem a falba. Miután jól elvitatkoztunk róla, hogy most kéne-e feladni, hősiesen leváltott és folytatta: úgy nagyjából fél 6 körülre fárasztották ki egymást annyira, hogy igazán elaludhattak. Reggel nem hagyhattam Licit sokkal tovább aludni a szokásosnál, mert akkor a következő éjjel sorsát pecsételnénk meg, de ennek ellenére nem aludt nappal többet a szokásosnál, és nem látszott álmosnak sem. Gondolom, én annál inkább!

A második nap története rövidebb: egy húszperces menet 3/4 2 körül, majd alvás 3/4 7-ig. A folytatásban meglátjuk, vannak-e csodák...

2010. március 18: Itt a tavasz!

Örömhírek: Licát gyógyultnak nyilvánítottuk, az étvágya is visszatért, csak az anyja nem akar soha meggyógyulni... És beköszöntött a tavasz, amit játszóterezéssel ünnepeltünk. Tudom, a ruházaton nem látszik még a jó idő, de a szkafander csak a homokozó miatt kellett, tisztaságmániás anyukaként így is nagy lelki válságot okozott a homokozás :)

2010. március 17: Kanapén alvás

Ma éjjel a kanapén aludtam. Mielőtt bárki a házasságunk válságára gondol, gyorsan leírom, hogy történt: Éjjel kb. másfél órája voltam szolgálatban Licialtatás-ügyben. Apa aztán leváltott. Negyed óra múlva megjelenik, gondoltam, milyen ügyes volt, gyorsan lerendezte a lányt. Na persze, inkább hozta magával! Amint Lica beköltözött az ágyunkba, és fogtam a takaróm, és önkéntes száműzetésbe vonultam, nem hiányzik, hogy az éjszaka hátralevő részében az arcomat piszkálja, na meg neki sem hiányozna a köhögésem. Így Apa és lánya édesen összebújva alukálhattak, én meg kedvemre köhöghettem a nappaliban, és mindenki boldog volt. De azért ebből nem csinálunk rendszert!

2010. március 13-15: Hosszú (és gyötrelmes) hétvége

Egyfelől borzasztó, hogy egy hosszú hétvégét betegségre pazaroltunk, másfelől nagyon hálás vagyok, hogy épp az volt, mert hétköznap nem ment volna egyedül a csajszival. Ő úgy tűnik, csütörtök-pénteken már átesett a betegség mélypontján, javulgat (bár a napi evésadagja mindössze 200 gramm körül mozog), de nálam a krízis hétvégére esett. Szombaton csak feküdtem lázasan, szegény Apa állta a sarat éjjel-nappal. Hétfőre már erőre kaptam annyira, hogy a reggeli műszakot egyedül is bírjam, így Apa kicsit kialudhatta a fáradalmakat. Lici eddigre már egészen aktívan játszott, csak a köhögés-nátha nem akart múlni. A szobájában múlattuk az időt, mikor egyszer csak nagy önállóan elindul a nappali felé, és a hangok alapján elkezdte a poharait rakosgatni egymásba. Megörültem az önállóság eme váratlan pillanatának, és nem mentem utána, csak füleltem. Egy idő után csak rájött, hogy egyedül van, először csak nyöszörgött, majd egyre felháborodottabban nyafogott, végül elindult a keresésemre. Eltrappolt a konyháig, benézett, sehol senki. Tovább a fürdőszobáig, bekukkant, továbbra sem vagyok meg. Azt teljesen elfelejtette, hogy az ő szobájában hagyott, ott nem szoktam lenni :) Így kétségbeesve elkezdett a bezárt hálószobaajtón dörömbölni az apjának, amíg meg nem mentettem. Azért még van mit okosodnia :)

2010. március 9-12: Elharapózik a betegség

Szó volt múlt vasárnap az étvágytalanságról, sok alvásról, köhincsélésről. Hétfőn, mint ha mi sem történt volna, sőt, egész nap csak egyszer aludt, és nagyon vidám volt, kivéve evéseknél, mert az továbbra sem ment. Kedden már több alvás volt, evés még mindig nagyon kevés, de semmi extra. Szerdán délben, a kimaradtakat pótlandó, bevágott kb. 270 grammot, ami óriási rekordnak számít, de nem tartott soká a jókedvünk. A habzsolás egyszeri eset maradt, és kezdett a köhögés is fokozódni, tüsszögéssel, orrfolyással, lázzal párosulni. Csütörtökre már nagyon rosszul volt: leültettem a szőnyegre, előrehanyatlott, és úgy maradt, borzasztó volt látni. Irány az orvos! Hörghurut, kaptunk gyógyszereket, de mivel kaját sem tudtam bejuttatni, így azokat sem. Negyed óránál tovább nem nagyon tudott ébren maradni a lány, de alvás közben is nyöszörgött, felriadt, ébren meg csak üveges szemekkel nézett és sírt. Na meg persze én is. Pénteken, félve a hosszú hétvégétől, visszavittem, kaptunk antibiotikumot, csodák csodája, az bement. Sőt, a hintában egy kis kacagást is sikerült az ajkára csalnom, és volt 1-1 óra is, amikor egészen jól elvolt, de evés két napja szinte semmi, és az a semmi is kijött éjjel egy hányással. Közben persze én is elkaptam, így szegény Apára maradt az éjszakai ügyelet, na meg a hosszú hétvége megpróbáltatásai!

2010. március 8: Kutyalabda

Lassan nyugdíjba mehet minden más játék, mert megérkezett az, ami mindent visz: a kutyalabda! Egy egyszerű rücskös gumilabdáról van szó, ami a babaklubban minden gyerkőc első számú kedvence, folyton marakodnak az ott levő két példányon. Eleinte tényleg kutyalabdának gondoltuk, de egy szemfüles anyuka felfedezte, hogy masszázslabda néven fut, és drogériában kapható. Nosza, be is szereztünk egyet, és bebizonyosodott, hogy nem csak a helyszín varázsáról van szó a klubban: a labda itthon is óriási kedvenc. A gurigázás már nagyon profin megy, a pohárba is nagy öröm ki-be pakolgatni, és a szót is érti a lány: ha megkérdezzük, hol a labda, megkeresi, akármennyire rejtve van is, és hozza (ez úgy hangzik, mint egy kiskutya – akkor mégis kutyalabda?). Sőt (de lehet, hogy ezt csak az elfogult anyai fül hallja), mintha mondaná is, de mivel elég korlátozott a mássalhangzó-készlete, ez valahogy úgy hangzott, hogy „abba”. Szép, a gyerekünknek nem Anya, Apa lesznek az első szavai, hanem az, hogy labda...

Egyébként ami játék tetszik Licának, azt már követeli, hogy csináljuk még és még és még és még... Ilyen a labda oda-vissza adogatása is, de ha letakarjuk magunkat kendővel és kukucsolunk alóla, akkor nyújtja vissza, hogy takaródzunk be megint, a múltkor meg a lufifújással sétáltam be a csőbe: miután az előző példány jobblétre szenderült, fújtam egy újat, de mielőtt összekötöztem, gondoltam, egyszer elengedem, hadd szálljon, biztos tetszene a lánynak. Hát tetszett is! Innentől fogva végtelennek tűnő időn át csak lufit fújtam, reptettem, Lica meg lelkesen hozta vissza, amíg csak a tüdőm bírta.

Szintén szeret etetni-itatni is engem. Eleinte a műanyag kockákból kellett innom, de sajnos rájött, hogy az igazi evésnél mókásabb, így volt, hogy csak úgy tudtam megetetni, hogy egy kanál vagy harapás Licának, aztán Anya harap egyet a lánya által odanyújtott, péppel összekent, megcsócsált kifliből, és így tovább... Hogy az ember mit meg nem tesz a gyerekéért... De mint a következő bejegyzésből majd kiderül, manapság már az ilyen evésnek is nagyon örülnénk...

2010. március 7: Családi buli helyett családi betegség

A résztvevők 50%-ának (nagyszülők és unokájuk) betegsége miatt elmaradt a mára tervezett családi banzáj. Hát igen, a legelejétől eltekintve az egész telet megúsztuk betegség nélkül, erre beköszönt a tavasz (legalábbis naptáron), és rögtön itt a baj. Már egy hete alaposan leromlott Lica síelés elején mutatott príma evési teljesítménye (este egyenesen üvölt, amint az etetőszékbe kerül), meg a pelenkatartalom sem a szokásos, de mára láz is társult az eddigiekhez (meg egy-egy köhögés is). Ettől olyan bújós-alvós lett a lány, amilyennek rég láttuk:

Gyakorlatilag egész nap vagy aludt, vagy nyüszizett, kivéve azt az egy órát, amikor átmentünk Zíhez, hogy segítsünk neki megenni a bulira szánt kaját :) Jutalmul Lica begyűjtötte (az én szülinapom címén) ezt a gyönyörű pelenkatortát (a pelusokba kicsit még nőni kell, úgyhogy sokáig gyönyörködhetünk benne):

2010. március 6: Rolilátogatóban

Végre személyesen is láthattuk az újdonsült másodunokatesót! Olyan pici! Lici akkora ló gyerek mellette, el sem hisszük, hogy ő is volt ekkora. Pedig Roli tőle örökölt ruhában pompázott, úgyhogy valószínű. Kinga és Attila pedig nagyon ügyes és magabiztos szülőknek látszanak, nem hiszem, hogy mi ilyenek voltunk :)

Licát a magasztos esemény alighanem csak féltékenységi szempontból érintette meg, de majd nemsokára másképp lesz!

2010. március 1-5: Síelés utóhangok

A hét jobbára a síelés „kipihenésével” telt. Azért az idézőjel, mert ez részemről többek között 5 adagnyi mosást jelentett... Nem volt könnyű a visszazökkenés, de felvidították azok a pillanatok, amikor Lica új képességeit fitogtatta. Pl. sikerült megörökíteni a „beszédet”, íme:

A tapsolás még nem lett rögzítve, de nagyon megy, akárcsak az integetés, de kezdem azt hinni, hogy ennek jelentéséről Lica valami egészen mást gondol. Elméletem szerint „gyere” funkcióban használja: ha valami nehezen elérhető tárgy megkaparintásával próbálkozik, és más már nem segít, beveti ezt. Például az alább látható mutatványnak is ez lett a vége.

Ha reggel Apa elmegy, akkor is akkor kezdi el az integetést, mikor már bezárult az ajtó. Gondolhatnánk azt is, hogy késleltetett reakció, de szerintem azt jelenti: „Apa, vicces ez a kukucs játék, de most már előbújhatnál!” Ezt támasztja alá az is, hogy néha napközben is odavándorol az ajtóhoz, merőn nézi, és integet. Bezzeg ha Apa végül tényleg hazaért! Tapsol, boldogan emelgeti a karját, amikor épp le akartam videózni, annyira belelovallta magát ebbe az ovációba, hogy nagyot koppant a feje hátrafelé a kövön.

Labdázni és egész jól lehet a lánnyal, persze ha az ember aktív labdaszedő szerepet vállal.

A hűtőt a minap ugyanúgy elkezdte kirámolni, mint Ausztriában, és a kutakodás eredményeképp meg is találta az egerek utánpótlását a mandarinok formájában, így egy ideig egy-egy darabbal a két kezében járkált mindenfelé.

Végül összeszedtük magunkat meg a lakást annyira, hogy legyen időnk szórakozni is: folytattuk a rendszeres babazsúrokat Fruzsival és Milénával. Lica örömmel fedezte fel, hogy annyira megtetszett Fruzsinak a hintája, hogy ő is kapott egyet, ráadásul rugóval! Az elején meghintáztatta egy kicsit Fruzsit, de aztán muszáj volt neki is kipróbálnia!

2010. február 20-28: Síelés

Jó sokára szedtük össze magunkat annyira a hazatérés után, hogy meg tudjuk írni a síelés történetét, de most itt van:

Szombaton még gyorsan ellátogattunk az anyaoldali rokonsághoz, hogy kárpótoljuk őket azért, hogy aztán egy hétig az apaoldal élvezheti a társaságunkat. Mivel Zí nagynéni jelmezbálra készült, a denevérkellékkel Lica is farsangolhatott egy kicsit:

A délután és este a csomagolás jegyében telt, aztán maradt vagy 4 óránk aludni. Hajnali 2-kor óvatosan kiszedtük Licát az ágyból, de persze felébredt, és örömmel konstatálta, hogy valami esemény van. Így aztán nem is nagyon tudott elaludni, amíg ki nem értünk a városból, mert túl sok fény volt, de utána szépen szundikált reggelig. Gyors reggeli egy benzinkútnál, de ezt sajnos néhány szerpentinnel később viszont is láttuk. Licát így végleg befogadta az apaoldal, mert hozza a családi hányós hajlamot.

A szuper szálláson tehát a mosógép felderítésével kezdtünk, de volt minden más is: járóka, etetőszék, pingpongasztal (a szabadban – sosem pingpongoztunk azelőtt hóban, kétezres hegyekkel körülvéve), csocsó, darts, emelni való súly (ezeket sajnos bokros teendőink miatt nem volt időnk kipróbálni), teljes konyhafelszerelés, még kaja is, amit szégyenszemre majdnem mind meg is ettünk.

A fentieken túl volt még ragyogó napfény is, amit rögtön ki is használtunk:

Mellesleg voltak sípályák is, melyeket hosszabb-rövidebb időre meglátogatott a család majd’ minden tagja (az apróságok kivételével, ugyanis én, mint paramami veszélyesnek találtam a háti hordozóval síelést. De láttunk azért cumis síelőt a lejtőkön, az apukája szerint még berreg is a kanyarokban, jövőre talán majd mi is kipróbáljuk)

Végiglátogattuk a környék befagyott tavait (az alábbi képen épp az egyik partján örül a lány Apa mókás produkciójának a jégen), várost néztünk, de leginkább babáztunk.

Aztán szerda éjjel végre megérkeztek Marciék! De hogy el ne felejtsük, érkezett ám egy baba korábban is, csak nem Ausztriába, hanem (budapesti átszállással) Érdre: Hétfő délután megszületett Roli másodunokatesó, akit üdvözlünk a nagyvilágban!

Csütörtöktől tehát kezdetét vette az igazi babaprogram. Marci jó sok játékot is hozott magával, és buzgón bemutatta ezek rendeltetésszerű használatát, de Licát mindebből leginkább a plüssházikó lakói, a kisegerek ragadták meg,

innentől fogva ritkán lehetett úgy látni, hogy ne lett volna az egyik, de leginkább mind a két kezében egy-egy egérke. Még lépcsőt is egerekkel a kezében mászott:

Ugyanis ahhoz képest, hogy Lica ezidáig nem igazán találkozott lépcsővel, most úgy tepert rajta, mintha világéletében ezt gyakorolta volna:

Tanult ám sok mást is, inspiráló volt Marci társasága: Már tapsol, integet (bár még csak a mozdulat van meg, nem igazán sikerül jól időzíteni), tökéletesítette a kapaszkodás nélküli felállást, és végre azt mondja, hogy „babababa”! Annyira édes a hangja, olvadozik tőle az anyai szív! Viszont a „kérem”-re tárgyakat odaadni képessége mintha nem is lett volna, valószínű rájött, hogy ha itt a konkurencia, nem adja ki az ember a kezéből vigyázatlanul a tárgyakat (itthoni update: az elmélet helyesnek bizonyult, mert amint hazaértünk, újra oda tudta nyújtani a dolgokat).

De vissza a programokhoz: ellátogattunk az egyik termálfürdőbe is, de mivel a sok izgalomban nem igazán aludták ki a gyerkőcök magukat, így nem voltak maradéktalanul lelkesek (alant Lica részéről egy jobb pillanat).

Számunkra pedig a legizgalmasabb program az volt, mikor ránk maradt a két gyerkőc, mialatt a többiek síeltek. Próbára tehettük magunkat, milyen lenne, ha ikreink lennének. Hát blogot biztos nem lenne időm írni mellettük... Azért egy napra élveztük, voltak nagyon bájos pillanatok, mint ez:

Na de ilyenek is:

Megbirkóztunk a feladattal, de mikor délután álomba szenderültek, Apa így kommentálta: „Na végre alszanak az ördögfiókák!”

Lica egész héten szépen evett (kivétel: tápszer), néha határozottan éhenkórásznak mutatkozott:

Azért ha elege lett az evésből, megtalálta a módját, hogy távozzon – lefelé:

Volt persze kényeztetés is, önmagában az, hogy folyamatosan volt érdekes társaság, Anyának sem volt más dolga, mint ő, de a fő különbség az volt az otthonhoz képest, hogy hajnalanta jópárszor az ágyunkban kötött ki. Aggódtunk is, mi lesz, ha hazaérünk!

De persze magáért a hazaútért is aggódtunk, mert ezúttal nappal utaztunk, de várakozáson felül gondtalan volt! Igaz, előtte nem hagytuk szegény gyerkőcöket aludni, így mikor fél 3-kor felkerekedtünk, körülbelül 10 másodpercre volt szükség az elalváshoz, és két órán keresztül fel sem ébredt. Akkor viszont mosolygósan, jókedvűen, amire otthon sosincs példa! Jól beuzsonnázott, és utána még az én szendvicsemet is kivette a kezemből, részben majszolgatta, részben pedig vonalakat húzott a vajjal a szórakoztatására odakészített tükörre. Egy órányi mulatozás után ismét aludt egy kicsit, és mire picit kezdett kétségbeesni a bezártságtól, már haza is érkeztünk!

Itthon várt ránk a kirámolás, mosás és a szürke hétköznapok (utóbbi Lica részéről, nekünk mellette sosem lehet szürke). Na meg a tudat, hogy Marciékat megint jó darabig nem látjuk :(

2010. február 18: Utolsó tejszállítmány

Ellátogattunk ma a tejtesóékhoz átadni az utolsó adag tejcsit, a vendégeskedéssel próbálván kompenzálni a szomorú eseményt, hogy bezárt a tejcsárda. Sajnos Lalából csak keveset láttunk, mert többnyire aludt, de Márk nagyon aranyos volt. Igaz, Gyöngyi mondta, hogy érkezésünk előtt azt kérdezgette aggódva, hogy ugye Lici nem fogja elvenni az autóit, és persze elvette, de azért megoldódott ez a konfliktus is. A kedvenc részem az volt, mikor Gyöngyi Lalával volt elfoglalva a másik szobában, Márk pedig percenként szaladt hozzá tudósítani: „Anya, ő már tud ülni!”, „Anya, neki már van foga!”, és még vagy ötféle egyéb változattal. :)

2010. február 17: Hisztihegyek

Kezdődött azzal, hogy Ringatóra menet az utcán olyan műsort csapott a lány, hogy ki kellett vennem a babakocsiból, és karban vinni (téli öltözékben azért neki is van ám súlya), közben pedig tolni a babakocsit, hát nem volt egyszerű. Nem is haladtunk túl gyorsan, pedig randink volt egy eddig személyesen nem ismert fórumos babával és anyukával, Danival és Szabinával. Aranyosak voltak a gyerkőcök, versenyt futottak, ki ér oda hamarabb Ili nénihez és főleg a hegedűhöz (Lica nyert, a képen Dani a bronzérmes helyen látható). Valahogy a Ringatón és minden egyéb házon kívüli programunkon nyoma sincs a szeparációs szorongásnak...

De vissza a hisztihez: ez este tetőzött: vacsi előtt kezdte a kis boszorka, szinte semmit nem lehetett beletömni, mert csak üvöltött, feszítette magát, tekergőzött... Tudom, azt mondják, egy-másfél éves kor alatt nincs hiszti, de én egészen így képzelem... Jó másfél órán keresztül tartott a dolog, lefektetni sem lehetett a lányt, csak állt fel és ordított. Kivettük, még szopival is kínáltam, hátha megbánta, hogy abbahagyta, és az a baj, de semmi. Szégyenszemre néhányszor pár percre ott is hagytuk sírni, mert nem tudtunk vele mit kezdeni. Apát közben leküldtem a garázsba tetőcsomagtartót szerelni, mert ha ketten vagyunk, sokkal kevésbé vagyok kitartó. Felhívtam a Nagymamit is, nem mintha reménykedtem volna benne, hogy bárki tud segíteni, de legalább addig sem volt alkalmam nagyon kiborulni. Ő csak azt tudta mondani a háttérzajt hallva, hogy „Hát ez borzasztó!” Végül sok eredménytelen nyugtatás után Lica csak kifáradt és elaludt. Csak az volt a pozitívum, hogy végül egészen higgadtan kezeltük a helyzetet, ami biztos jól fog jönni, mikor majd a hisztikorszakban ez mindennapos esemény lesz, de rossz belegondolni...