2012. február 29.

Újabb szívszorító jelenet, ahogy a zord felnőtt világ szétszakítja a bimbózó románcot a babaklubos pajtással, Barnabással. Bár a fiatalok szerintem nem igazán érezték át, hogy most találkoznak utoljára, így csak az anyukák búslakodtak, ők meg önfeledten szaladgáltak együtt még egy utolsót.

A csajok értelmetlenségeket kiabálnak egymásnak. (Nem pontos átirat :))

Lica: "Vávávávávávává!"

Mimi: "Böeböeböeböe!"

Lica: "Sejtettem, hogy ezt fogod mondani!" :))))

2012. február 28.

Eljött ez is: a hét, amikor minden "az utolsó"... Ma voltunk például az utolsó Ringatón, holnap az utolsó babaklub munkába állás előtt. Elbúcsúztunk Erzsi nénitől, majdnem sírt... De nézzük a jó oldalát (más szemszögéből): jövő héten végre már egy másik kisgyerek is beülhet az ölébe.

2012. február 27.

Lica szokott néha fagyit kapni desszertnek, ha szépen megeszik mindent (na jó, nem biztos, hogy csak néha, és nem csak ő, hanem Mimi is). Mindig elhangzik, hogy ha sok fagyit eszünk, megfájdul a torkunk, és egy idő után mondom, hogy még három kanál mindenkinek, aztán eltesszük. Tegnap este is kapott, és nem is igazán felügyeltük, így ehetett volna amennyit akar. Ehhez képest ő elmondta Szusznak, hogy "Ha sokat eszünk belőle, Szuszi, akkor megfájdul a torkunk!", aztán elkezdte számolni, hogy "Egy a Szuszinak, egy a Licának, kettő a Szuszinak, kettő a Licának...", és ha nem is háromnál, de ötnél szépen letette a kanalat, és közölte, hogy eltesszük. Ki látott már ilyen angyal gyereket?

(Egyébként érdekes volt figyelni, hogy így, hogy több idő eltelt evés közben a számok között, nem tudta, hogy mondjuk négy után az öt jön, hanem újra végig kellett számolnia egytől. Úgyhogy noha megszámolni dolgokat tud tízig - bár nem mindig hibátlanul -, de azért csak egy betanult vers számára még a számok neve. Háromig uralja teljesen őket, mert három valamire ránézésre meg tudja mondani, hogy három, néha a négyre is, nem kell végigszámolnia)

Aki esetleg aggódott az anyai válságom miatt, természetesen nem tartott sokáig, jót tett például, hogy a múlt heti játszóházazáskor Lica egész jól elvolt Dóriékkal és a személyzettel, így én két órát szinte zavartalanul csak Mimivel játszhattam, ami kicsit csökkentette a lelkiismeretfurdalásomat. 

Tegnap túrázni voltunk, és megállapítottuk, hogy Mimi valószínűleg hamarabb fog végiggyalogolni egy teljes túrát, mint a nővére. Míg Lica azért nyafogott, hogy vegyük fel, Mimi azért, hogy hadd menjen a lábán :) És ma már sétálni is úgy indultunk neki, hogy jó darabig csak Licát toltam a testvérkocsiban (ami elég ciki), Mimi pedig jött a lábán, csak azért tettem be végül, mert a forgalmas úton nem mertem így átmenni vele. 

A napsütésen kívül még egy dolog miatt van több kedvem sétálni menni most, mint eddig: Mindig úgy indul, hogy felöltöztetem a gyerekeket, Lica nyitja az ajtót, kimennek, és amíg én még a babakocsival bajlódom bent, Lica megfogja Mimi kezét, és óvatosan lesegíti a lépcsőkön. Hát van ennél cukibb dolog a világon?

2012. február 21.

Igen, tudom, régen írtam... Nem alkotói, inkább anyai válság... Elsősorban Mimihez kötődik: még mindig azon szenvedek, mint hónapokkal ezelőtt, hogy fogalmam sincs, mit lehet egy ilyen kicsivel játszani, hiába nőtt  meg jócskán azóta. Pedig viszonylag kreatív szülőnek tartom magam, mégis kizárólag Lica-szintű ötletes dolgok jutnak eszembe, Mimi meg közben legyen el valahogy... De ha próbálkozom is valamivel Miminél, az tuti nem érdekli. Nem mondanám, hogy nincs el jól magában, mert ebben sokkal ügyesebb, mint Lica volt, de olyan, hogy együtt csinálnánk valamit huzamosabb ideig, nem nagyon van. Pedig például a rajzolás nagyon érdekli, de kizárólag a szőnyeggel borított szobában, filctollal lenne hajlandó, amit én nem tolerálok. És tudom, hogy megérti, mikor rászólok, hogy vigye a másik szobába vagy csukja be, de csakazértsem... Ha már itt tartunk, egyértelműen belépett a hisztikorszakba, amihez szerintem még kicsit kicsi... Üvölt és csapkod, ha csak rászólunk valami miatt. Szóval én rászánnék bármennyi időt (amennyit Lica hagy), arról rég letettem, hogy a legminimálisabb házimunka mellett bármit is csináljak napközben, amíg ébren vannak, minden energiám az övék, mégis úgy érzem, hogy Mimit nem tudom szórakoztatni.

Bebizonyosodott az is, amit én eddig is mondtam, hogy az "Anya"-t nem csak rám mondja, Apa is Anya, de végülis Licánál meg mindketten Apák voltunk, csak kicsit kisebb korában. Eme tudás birtokában viszont már nem annyira hat meg az állandó "Anyaanyaanya", amire bármikor rákezd, ha csak egy pillanatra is mással foglalkozom (hiába játszik velük Emó éppen), már nem olyan megható, inkább kezd az idegeimre menni :(

Mindennek tetejébe Lica is hisztizik még erősen, és továbbra is harc a játékok elpakolása: nem annyira dacol mostanában, hanem pakolás helyett kóvályog, elszöszöl valamivel, de semmit sem halad előre, egy picit sem tud koncentrálni. Talán ha folyamatosan ismételgetném, hogy "pakoláspakoláspakolás...", akkor csinálná. Vele legalább olyan gond nincs, hogy nincs kedve semmit játszani, de néha meglehetősen fárasztó, amihez kedve van, mert ezek általában a "baglyos-egeres" (felkapcsolt villanynál alszik a bagoly és cincoghat a kisegér, ha lekapcsoljuk, akkor éjszaka van, és kergeti a bagoly az egeret), meg az utánozós, amiben nem sikerül meggyőznöm, hogy lehet mondjuk arckifejezéseket is utánozni, mindig valami szaladgálós dolog kell, ráadásul mindig ugyanaz a három mozdulat. Szóval ezek igen-igen fárasztóak (ás unalmasak) öreg csontjaimnak, pláne ha ott nyafog mellettem egy másik gyerek...

Este, mikor már édesdeden alszanak, mindig elszégyellem magam, hogy ilyen rosszul tűröm, és meggyőzöm magam, hogy nem is lehet ez olyan nehéz, csak én vagyok gyenge és alkalmatlan, de másnapra biztos össze tudom szedni magam... Aztán kezdődik minden elölről :(

Azért egy kis vidámság a végére:

Lica a művészien elkészített festett köveinkre mindenképpen rá akar rajzoltatni még további mintákat.

Anya: "De miért fessek rá még egy gyöngyöt?"

Lica: "Mert az nekem hasznos!"

Kedélyes biztonsági őr Licához: "Szia hercegnő! Hová tetted az üvegcipellődet?"

Lica a lábára pillant, majd felháborodottan közli: "Ez csizma!"

2012. február 13.

Kati barátnőmnél és leánykájánál, Lilinél voltunk ma látogatóba. Mindkét csajszi be is mutatta legfrissebb szokását: Mimi kiette a háztartást a vagyonából (vagy egy órával reggeli után voltunk, és elpusztított három kispoharas joghurtot - 50 gramm darabja, de akkor is -, egy fél banánt, egy mandarint, némi körtét és kakaós csigát. Persze itthon aztán zavartalanul ebédelt utána), Lica pedig előadta a múltkori őrjöngős "ne menjünk haza" hisztit (egyébként azóta majd' minden hazamenésnél csinálja, kisebb-nagyobb intenzitással - úgy látszik, jó helyekre viszem :)), bepisiléssel megspékelve (pedig már hetek óta nem volt ilyen), jöhetett haza nyakig pisisen, de hátha ebből tanul valamit...

2012. február 12.

Csak hogy a gyerekek másfél napos gyáli tartózkodása után se térhessenek haza, begyűjtésük után rögtön indultunk is a Velencei-tóra (Lica szerint: Venceli-tó) egy röpke családi kiruccanásra (a pihenés szót gyorsan töröltem, amint leírtam :))

A hétvége egyik vezérmotívuma az volt, hogy Mimi állandóan enni kért, bár állítólag Gyálon sem kímélte az élelmiszerkészleteket. Szombaton, amikor megérkeztünk értük, már túl volt az említett tápszeren meg némi szilárdabb reggelin, ekkor pótolta a szopizás terén felhalmozott lemaradását, majd kért a mi késői reggelinkből. Aztán amint beültünk az autóba, elmajszolt még egy fél fánkot. És ez így megy azóta is (ki gondolta volna, hogy Mimire még ilyet hallunk egy étteremben a szomszéd asztaltól, hogy "Nézd, hogy eszik az a kicsi!"), nem mintha nem örülnék neki, de azért már kicsit fárasztó az állandó etetés...

Na de legalább Mimus is élvezett valamit, mert egyébként a korábbi utazásokon megszokott sztoikus beletörődés volt inkább jellemző rá a jégen csúszkálós-szánkózós és a fürdőzős programok alatt is. Remélem, azért idővel ez változni fog! Licával viszont nagyon meg voltam elégedve, bár elsőre nem volt lelkes egyik tevékenységért sem, de végül mindig belelendült, a szánkózásnál az törte meg a jeget (szerencsére nem szó szerint :)), hogy bementünk nádat szedni, és hason fekve szánkózhatott (majdnem el is aludt rajta), a szálláson a pezsgőfürdőzésnél is belejött a pancsolásba, a termálfürdőben pedig az első csúszdázást követő kemény ellenállás végül annyira elmúlt, hogy vagy ötvenszer lecsúszott, és már el sem kellett kapni a végén. Sőt, az öltözőben ez hangzott el utána: "Ide jöjjünk máskor is, mert ez nagyon jó volt!"

2012. február 11.

Valami egész más világba csöppen az ember, ha másfél napra leveszik a válláról a két gyermeke terhét... Vannak persze triviális előnyök: el lehet menni fodrászhoz, üzleteket járva cipőket nézni (persze nem magamnak, hanem Mimi kisasszonynak, hogy neki csak a kiválasztott helyre kelljen elfáradnia :)), akkor eszem, amikor akarok, nyugodtan porszívózhatok :) Aztán ott vannak az apró örömök: ha valami leteszek valahová, az fél óra múlva ugyanott van, felszaladhatok egy percre az emeletre, nem kell azzal számolnom, hogy a gyerekek utánam jönnek és fél órát ugrálnak az ágyunkon, majd újabb tíz percig kísérgetem le Mimit a lépcsőn... Na és persze ott van az aggódás, hogy vajon a kisebbik gyermek most azt hiszi-e, hogy Anya és Apa soha többet nem kerül elő... De ezzel együtt is megéri néha :)

Az említett gyermek egyébként a híresztelések szerint néha emlegetett, de ettől eltekintve kiválóan viselte a dolgot, sőt az első éjszakát még kegyeskedett végig is aludni, a másodikat azért már nem... És másfél napi szopizáshiány után még egy deci tápszerre is ráfanyalodott. A nagyobbikról azért nem írok, mert vele kapcsolatban semmi kételyünk nem volt, hogy meg sem kottyan neki a hiányunk (vagy ezt rossz néven kellene vennünk tőle?)

2012. február 7.

13 hónapos státusz:

Súly: 7450 gramm (meg lett dicsérve :))

Fogak: 6 db, bár az utolsó kettő még mindig nem teljes

Étkezés: szopizás már csak reggel és este, de semmi tejfélét nem iszik helyette, bármilyen trükkel próbálkozom. Már alig kell neki segíteni evésnél, csak ha nagyon megunom a malackodást. A mennyiség persze továbbra sem sok a szép súlygyarapodás ellenére, bezzeg amikor már nem eszik, és ki akarom venni a székből, kivétel nélkül mindig éheztetett gyerekhez méltóan kap oda még a tányérhoz, hogy egy utolsó falatot elcsípjen. Persze ha visszateszem a székbe, akkor már nem kell.

Kedvenc étel: rizs minden mennyiségben, lehetőleg minden figyelemelterelő íz nélkül, uborka, valamint a levesek, és persze mindenféle nasi.

Amit nem szeret: Sajt (én még ilyet nem láttam, hogy valaki ne szeresse a sajtot... Szerencsére ételek tetején olvasztott formában elmegy, csak natúran magában nem), vaj és egyéb kenyérre kenhető dolgok (üres rizsen és kenyéren él ez a szegény gyermek).

Alvás: A délutáni alvások elég zökkenőmentesen telnek, kivéve ha délelőtt hosszú útra megyünk, és elbóbiskol hazafelé. Éjjel 1-2 kelés szinte mindig van, de előfordul néha, hogy átalussza (mi meg átaludnánk, ha Lica nem kelne fel épp azon az éjjelen pisilni, kakilni, megölelni, stb)

Fejlődés: Négy testrészt már magabiztosan megmutat (haj, nyelv, pocak és láb), a többinél még elég gyakori a tévedés. Beszédben már elég gyakran elhangzik az "anya", de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ezt egyértelműen hozzám társítja. A telefonba cukin mondja, hogy "Haó!" Sokmindent csinál, amit kérek, néha már pakolni is segít (de aztán persze ki is borítja az elrakott dolgokat, ha nem figyelek). Mindenhová felmászik, már a magasabb kanapéra is, állandóan a fürdőszobában álldogál a fellépőn, a mosdóba kapaszkodva, és nyújtogatja a csaphoz a kezét, ha pedig kinyitom a babakocsit, rögtön bepattan az ülésbe.

Kedvenc tevékenység: Táncikálás bármilyen hangra, koszos cipők fogdosása és hurcolászása (na meg Lica bugyijait is).

2012. február 6.

Lica ismét csillogtatta matekos vénáját (kár, hogy megint kistesó-témában): "Még kettő Lica hiányzik, hogy három Lica legyen!"

2012. február 3.

Több mint két és fél év kellett ahhoz, hogy csatlakozhassak a hisztis rémtörténetet mesélő anyukák klubjához. Most már tényleg, mert ami már többször elhangzott, ismét igaz: amit eddig hisztinek hittem, az semmi sem volt!

Baba-mama körben voltunk délelőtt, és azt hittem, hogy áradozó bejegyzést írok majd barátság témában. Ugyanis Lica már jó pár hete összebarátkozott egy négyéves kislánnyal, Dorcival, ami az első olyan kapcsolat, ami nem arról szól, hogy én szeretném, ha jóban lenne a barátnőim gyermekeivel, hanem ő választott (vagy őt választották). Ma mikor megérkeztünk, Dorci rögtön jött segíteni vetkőztetni, mert "Lica, menjünk futkározni!" Együtt mulattak végig, a baj akkor kezdődött, amikor indulni kellett hazafelé. Elcsíptem Licát, amit Dorci először azzal kommentált, hogy "Szabadulj meg anyukádtól!" :), de aztán mikor kitört a haddelhadd, már ő is próbálta Licát győzködni, hogy hagyja abba a sírást, húzta vissza a cippzárját, ugyanis Lica őrjöngve tépte le magáról a ruhákat, amit nagy nehezen sikerült ráadnom. A cipője végül úgy került fel, hogy lefektettem a földre, végigfektettem rajta mindkét lábamat, és így rátehénkedve sikerült csak annyira lefogni, hogy cipőt húzzak rá, de így is rugdosott, tekergett és üvöltött. A válságkezelésben persze nem segített, hogy Mimi már félig be volt öltöztetve, és bemelegedve várta a fejleményeket (ekkor még egyébként angyali türelemmel). Valahogy kikecmeregtünk az utcára, sajnos a hideg miatt autóval jöttünk, ami vagy 200 méterre állt, így nem tudtam babakocsiba kötözni, hanem gyalog kellett eljutnunk odáig, ami praktikusan lehetetlennek bizonyult. Az akkor már síró Mimit vittem az egyik karomban, a másikkal meg csak úgy tudtam Licát helyváltoztatásra bírni, hogy a kabátjánál fogva emeltem fel és vittem, erősen aggódva, hogy mikor hívják a járókelők a gyámhatóságot. Volt persze vagy -10 fok, úgyhogy nem tekintek nagy várakozással a következő napok egészségi állapota elé a teli torokból üvöltés és a ruhadarabok leráncigálása miatt. Végül egy nő odajött, hozzánk, hogy segíthet-e valamiben, és én pironkodva belementem abba, hogy ő vigye Mimit, én meg Licát az autóig. Közben végig kérdezgette őket, hogy "Miért sírtok? Fáztok? Éhesek vagytok?", szóval azért meglehetett a véleménye rólam. Nem igazán sikerült meggyőznöm, hogy az egyik egyszerűen hisztizik, a másik meg már baromira unja, pláne, ha egy idegen kezében van...

2012. január 31.

- Anya, most van hó?
- Nincs.
- Havas a háztető?
- Nem.
- De a Mátrában van hó?
- Ott van. És állítólag pénteken itt is lesz.
- Itt?
- Igen.
- A konyhában??

2012. január 30.

Ha most a harmadik gyerkőcöt várnánk már, nagyon frappánsan kürtölhetném világgá itt a blogon Lica mai vacsoránál levágott szövegével, ami az alábbiak gyakori ismétléséből állt: "Gólyával jön a másik Mimi!" "Pocakodban van a másik Mimi!" Emó csak lesett, hogy ő úgy látszik, lemaradt valamiről.

De mivel nincs folyamatban a harmadik gyerkőc, ezért kérem, mindenki fogadja fenntartásokkal, ha Licától ilyesmit hall, és ne terjessze a pletykát! :) De persze szokás szerint furdal a kíváncsiság: ki ültette tele a gyerek fejét ilyesmivel? 

Próbáltam lebeszélni azzal, hogy megkérdeztem, mi lenne vele, ha két Mimi venné el mindig a játékait, de erre rávágta, hogy "Akkor sokat játszanék a két Mimivel!" Reméljük, azért egy kis időre elfelejti még ezt a nagy kistesó akarást, nekünk egyelőre elég egy Mimi is...

Pláne egy ilyen napon, amikor este 8-ig egyedül vagyok velük, és még menni sem tudunk sehová, mert egymásnak adják a kilincset a favágók és az ilyen-olyan óraleolvasók. A nap nagy része ennek ellenére szuperül telt, a szokásos hétfői lendület, ilyenkor mindenki jobb formában van, aztán péntekre én is meg a gyerekek is kezdjük kicsit unni egymást, azt hiszem... De ma még nagyon lelkes és kreatív hangulatukban voltak a gyerekek is, teljesen új játékokat fejlesztettünk ki együtt. Ami meg még nagyobb öröm, hogy egy időre olyan jól elvoltak egymással (Lica mesélt Miminek és a Szusznak), hogy amikor feléjük néztem, Mimi szabályosan visszaküldött a másik szobába :)

Estére azért kicsit alábbhagyott az idill, a játékok elpakolása még hétfőn is nehezen megy. Lica mostanában nem áll ellen dacosan, a szándék elvileg megvan benne, de aztán mégis az lesz belőle, hogy csak lődörög a szobában, vagy egyesével hordja át a pötyiket az egyik sarokból a másikban levő dobozba, amit aztán néhányszor fel is borít. Mimi pedig képtelen elviselni a pakolás gondolatát, és mindent rámol le újra, így csak akkor van esélyünk, ha gyorsabban pakolunk el, mint ő elő. Vajon mekkora korában várhatom el, hogy ha nem is segít, de legalább ne dolgozzon ellenem?

2012. január 27-29.

A hétvége Apa meglepi szülinapi bulijával vette kezdetét péntek este. Lica irtó ügyes volt, már nagyon régóta tartotta azt a cserfes száját, és nem árult el semmit a készülődésből. Sőt, még azon is túltette magát, hogy nem pohár alakú torta volt :) Ugyanis miután kerek perec kijelentettem neki, hogy bárhogy kérni, nem csinálok még egy vonatos tortát Apának is, körülnézett, meglátta az első tárgyat, és úgy döntött, hogy akkor pohár alakú torta kell. De végül megfelelt a ferraris is (ezt nem én csináltam), sőt, kijelentette, hogy ő mindig annak szurkolt, szerencsére ezt sem Apa előtt, mert még gyanút fogott volna, miért beszél a lánya a Forma-1-ről, amikor épp nincsenek is versenyek (most lebuktunk, hogy ezt is nézni szokták).

Szombaton csak a buli utáni takarítás és pihenés volt a program, de azért egy emlékezetes jelenet volt:

Lica gyakran játszik olyat Emóval, hogy Emó elfütyül egy dalt, ő meg kitalálja, mi volt az. Ez nagyon jól megy neki, pedig egyébként a szülei láttán teljesen érthető módon zenei antitalentumnak mutatkozik eddig. Most vacsinál Lica kezdett el dúdolni valamit, és szólt Emónak, hogy találja ki, mi az. Felcsillant a szemem, végre valami aktív zenei képességet is mutat a csajszi, bár fogalmam sem volt, mit dúdol. Lica egy idő után kijelentette: "Lehet, hogy csak én ismerem!" Eldúdolta még egyszer (nem esküszöm meg rá, hogy ugyanazt), majd megállapította: "Nem ismerem!" :)

A vasárnap ezzel szemben igen programdúsra sikerült. Kezdődött azzal, hogy egy röpke szánkózás erejéig elautóztunk egészen a Mátráig, de hát muszáj volt már telet is látniuk a gyerekeknek. Tavaly Lica még vízszintes terepen is félt a szánkón, de most végre csúszni is lehetett vele, bár a végén egy pici esés és egy apró hófúvás elvette a kedvét. Mimi viszont téli gyerekhez méltóan szánkózásra termett, olyan profin ült és kapaszkodott, mint ha világéletében ezt csinálta volna.

Licát szoktattuk a síelés gondolatához is, egyelőre mások figyelésével. Úgy nyilatkozott, hogy az tetszik benne neki a legjobban, hogy elesnek az emberek :)

Este még egy nagy családi játszóházazás is belefért a programba, Lica és Marci boldogan rohangáltak együtt, de azért itt is Mimi bizonyult a legbátrabbnak: ő simán nekiindult egyedül lecsúszni egy olyan csúszdán, amin a nagyok csak egy felnőtt kezének a szorongatásával voltak hajlandóak.

2012. január 26.

Azt már említettem párszor, hogy nem vagyok nagy híve annak, hogy a gyerekek a képernyőt bámulják, sőt alighanem túlzottan szélsőséges ellenérzést táplálok eziránt, de azért szép lassan begyűrűzött a mi életünkbe is. Lica elvileg napi kétszer 10 percet szokott nézni, reggel amíg Apa csinálja a frizuráját (mellesleg: el tudtok képzelni ennél cukibb dolgot, mint amikor egy komoly (?) férfiember a kislánya haját fésülgeti? :)), olyankor valami mese van műsoron, most épp a Vízipók, csodapók, persze nem tv-ről, hanem a számítógépről, reklámmentesen. Este meg vacsi előtt az elpakolás jutalmaképpen, következésképp ez jópárszor elmarad. Ilyenkor inkább a saját kiskori fényképeit, videóit szokta kérni Lica, vagy ha valami vendég van, akkor róla kell nézni valami az archívumból, úgyhogy ennek tudatában látogasson mindenki :) Mostanában már Mimi is csatlakozik, Lica Apa forgószékében ül, Miminek odahúzunk egy konyhai széket, én meg legalább elő tudok készülni reggelihez/vacsihoz. 

Ezek tetejébe jön még pár sportesemény, ha Emó valamit épp nézésre méltónak talál, most ebből dömping volt, kézi- és vízilabda minden mennyiségben, úgyhogy Lica már hatalmas drukker: fennhangon kiabálja, hogy "Hajrá magyarok!", a pólómeccset meg a Vízipók mintájára így harangozza be: "Jön, jön, jön a vízilabda!"

De ami a megdöbbentő, hogy Mimi is milyen hamar rákapott a dolog ízére. Emó a minap csak annyit jegyzett meg, hogy mindjárt kezdődik a meccse, mire Mimi szaladt a konyhába húzni a széket a számítógép felé. A másik meglepetés akkor ért, mikor zenehallgatás közben felcsendült az a szám, amit a Mimi szülinapjára készült összeállításba is betettem (ezt is gyakran szokták nézni esténként), és Mimi ezt meghallva is rohant a székért... 

Ennyit az elveimről.

Az unoka-terror: Lica hétfőn kedvenc könyvéből olvastatott magának Jutka mamával, abba nem hagyhatta, nem lapozhatott, szigorúan sorrendben kellett olvasni az összes verset. Mikor Lica végre elkezdett mással foglalkozni, és Jutka mama megkönnyebbülten lerakta volna a könyvet, Lica ráparancsolt: "Most olvasd a Szusznak!" :)

2012. január 22.

(Gyanús volt, hogy Flóri leszúrt, milyen régen írtam utoljára, hát ez valamiért nem került fel, most itt van utólag.)

Az aggodalmaskodók megnyugtatására: Licának kutya baja, és mivel Mimi azóta vagy három véres balesetet produkált, mi az ominózus esetet már szinte el is felejtettük, maximum a kimoshatatlannak tűnő módon összehányt vadiúj fürdőszobaszőnyeg emlékeztet rá.

Mimusunk az állandó elesésektől eltekintve nagyon fejlődik mostanában. Már néha-néha felcsillan a remény, hogy valaha elsajátítja a testrészeket, néha már van pár találat, ami többnek tűnik véletlennél. De ami még boldogabbá tesz, hogy próbálkozik már az értelmesebb hangadással. Azért örülök e téren minden apróságnak, mert ebben egyik csajszi sem volt túl gyors (bár aztán Lica elég viharos sebességgel hozta be kortársait, de abban a bölcsi is segített). Az eddigi "nem", "nyamm-nyamm", "labda", "vau-vau"-n kívül van "i-ge" (=igen), "miau", néha "anya", a cicára is mond valamit (már kiszúrja a legtöbb oldalon a Böngészőben, szóval a könyvnézés is erősen fejlődik), csak azt nehéz fonetikusan visszaadni (meg biztos több is, de most ezek jutnak eszembe). De az a leglátványosabb, hogy már próbálja szépen utánozni az általunk mondott szavakat, például ami általában sikerül: a papagájra "papa", a brumm-brummra, "bumm-bumm"... És tényleg rengeteg mindent megért és sok mindent végre is hajt, Emó ma például szépen megtornásztatta, mert a "guggol-feláll" utasításokat nagyon engedelmesen követte.

Lica elkezdte Mimire mondogatni, hogy "odvas Mimi". Nem értettük, honnan szedte ezt az odvast (és pláne miért odvas a Mimi, ezt még a rejtély első felének megoldása után sem értjük), magyaráztunk neki az odvas fáról, aztán a megvilágosodás akkor jött el, amikor erre rávágta: "meg az odvas farkas!" :)

Lica: "Apa, mit csinálsz?"

Emó: "Lejárt a személyim, és időpontot foglalok, hogy csináltassak újat"

Lica ellenérve: "De az is le fog járni!"

2012. január 18.

Eddig panaszkodtam, hogy Lica a rajzoláshoz nem mutat túl nagy affinitást, hát íme a mai produkció, legalábbis szöveges kísérete (a művészi értéke azért nem volt túl magas): "Megmutatom, hogy tudok libát rajzolni. Itt a liba keze. Ez meg a szárnya, meg a másik szárnya" (hogy ez hogy fér össze a kézzel?) "Itt a liba feje, nyaka. Ez egy kicsi liba lesz, és az anyukája szopiztatja. Itt a nagy ágya a nagy libának, és itt a kicsi ágya a kicsi libának." Rajzol még valamit, mire megkérdezem: "És ez micsoda?" Értetlenül néz rám: "Hát egy vonal!" 

Mindezt bal kézzel követte el, mondogattam mostanában, hogy míg Mimi jobbkezesnek látszik, Licáról még most sem tudom eldönteni, de sajnos gyanús a bal... De aztán áttért a szájjal rajzolásra, így nem tudtam további megfigyeléseket végezni...

Lica csattjait próbáltam betenni, ami ellen hisztizve tiltakozott. Próbálkoztam észérvekkel, hogy ha a szemébe lóg a haja, majd megvakul és nem lát semmit. Mire a sértődött kis színésznő csattberakás után elkezdett kóvályogni és siránkozni, hogy "Nem látok semmit!"

Mimi-sírás kommentálása Lica által: "Hullanak a Mimi szeméből a könyvek. A krokodilkönyvek"

Ma délután rámtört a halálos fáradtság, csak hevertem a gyerekek mellett, és próbáltam pihenni, amit persze ők nem vettek jó néven, és igyekeztek aktivitásra bírni. Lica végül feladta és gondoskodóan közölte: "Anya, betakarlak valamivel. Mondjuk a Mimi overáljával" Hát az ilyesmiért éri meg minden...

És mellesleg ma este átéltünk egy agyrázkódás-gyanút, Lica a dohányzóasztalon térdelő helyzetéből zuhant valami okból hátra, a feje hátulját ütötte be. Utána egy órán keresztül folyamatosan nyüszített, sírt, a fejét fájlalta, rátört az álomkór, aztán hányt egyet, és onnantól fogva jól volt. Így aztán átmeneti autóhiányunkat is figyelembe véve nem vittük kórházba, most békésen alszik, reméljük, semmi baja, és hogy senki sem kövez meg bennünket a gondatlanságunkért, csak ugye volt már egy-két tapasztalatunk a Heim Pál ügyelettel...

2012. január 16.

Csoda történt! Reggel 7-kor Emó ébresztőórájára ébredtünk, és nem a Mimi-kakukkra, a teljes éjszakát átaludta mindkét gyermek! Pedig mostanában nem csak Mimi volt műsoron, Lica van, hogy többször is felkel éjjel pisilni, vagy ami még rosszabb, egyszerűen elkezd nyüszíteni, és nem derül ki, mi baja van.

Mimi újabb tanújelét adta finommotoros készségeinek, most azt találta ki, hogy a nagy gyöngyök lyukain dugdossa keresztül a kisebb gyöngyöket. Licát pedig végre egy fodrászolós játék segítségével (fakanálra ragasztottam papírból kivágott fejeket hosszú hajtincsekkel) sikerült megtanítani az ollóval bánni. De persze nem a gyerekollóval, az annyira biztonságos, hogy borzasztó nehéz vele vágni, úgyhogy nem sok sikerélményt tartogat, hanem egy tompább végű felnőttollóval.

2012. január 14.

Szombat hajnali idill, a gyerekek rosszalkodnak (Lica például próbálja Mimit kézenfogva levezetni a lépcsőn), mi meg próbálunk még valamicskét pihenni az ágyban.

Lica a takaró alól kilógó lábakat veszi számba: "Anyaláb, apaláb, apaláb" "Hol az Anya másik lába?" "Elveszett! Takarózzatok ki, hátha előkerül!"

Apa egyik kézzel Lica hátát masszírozza, a másikkal az enyémet. "Mimust is masszírozzam?" Lica, mint aki teljes képtelenséget hall: "De nincs több kezed!"

2012. január 12.

Lica legújabb kifogása, ha nem akar enni: "Azért nem eszem meg, hogy holnapra is maradjon!" (A "kapsz tejet vajat, holnapra is marad" áldásos hatása)

Beszélgetés Mimivel Lica-módra: "Mimi, ez az én bocitejcim! A Mimivel beszélgetünk a bocitejcimről. A vége az lesz, hogy nem adom neki oda a bocitejcimet!"

De azért szereti ám a tesóját! Délutáni alvás után, ha véletlenül Lica ébred hamarabb, ezért egyedül megyek be hozzá, mindig az az első kérdése, hogy "A Mimi hol van?", és nem nyugszik, amíg meg nem keresi, így aztán garantált, hogy ő sem alszik tovább...

2012. január 9.

Letudtuk az ortopédiát, Mimus tökéletes! Mikor mondtam, hogy a gyerekdoki szerint befelé áll a bokája, az orvos rávágta, hogy minden bizonnyal, mint minden ekkora gyereknek. A görbe ülésre vonatkozó aggályaimat sem érezte jogosnak, remélem, igaza van. Megkérdezte, hogy: "Mozgékony gyerek, ugye? Pici, de mozgékony!" - és közben némi együttérzést véltem kihallani a hangjából :)

Úgy látszik, elég sokat foglalkoztatott az utóbbi időben Mimus szülinapja, és ezt Lica is észrevette :) Már a nagy nap előtti reggelen úgy üdvözölte hugát, hogy "Mimi, te már egy éves vagy!", ma meg mikor megkérdeztem tőlük, ki kér inni, Lica így adta tovább a kérdést: "Kérsz inni, egyéves?"

A szülinapi videókat azóta is sokat nézzük, ma az volt Licának a pakolásért kapott jutalom, így kommentálta:

Képernyőre mutatva: "Ott röhög a Mimi!" Az igazi Mimire mutatva: "Ott meg sír!"

Az egy éves összegzésből kimaradt egy súlyos mínuszpont Mimusnak: az utóbbi időben iszonyatos mennyiségben szopizza az ujját, éjjel-nappal. Emó szerint én szoktattam rá, nem látom be, hogyan, de nagyon nem tetszik, de hát előbb Licát kéne leszoktatni...