Mikor mesélem, hogy őszi szünetben Párizsba megyünk, meg szokták kérdezni, hogy kettesben? Mikor mondom, hogy nem, mindenki, akkor kicsit elszörnyednek és sajnálkoznak (nem tudom, hogy a gyerekeken vagy rajtunk), pedig már az őszi szünet szöget üthetett volna a fejükbe, hogy ez nem rólunk szól... Olyannyira nem, hogy bizonyos Eiffel-torony rajongó családtag kedvéért kell mennünk nekünk, nem annyira városnézős beállítottságú szülőknek is:
Dusa is meglepően képben van, hogy miről van szó, de azért múltkor kijelentette a miheztartás végett, hogy ő magyar, nem franCICA. Viszont az utolsó kép kapcsolódóan, mikor elhangzott, hogy elfogyott a párizsi, nekikeseredett, hogy akkor nem megyünk Párizsba...
Én is hangolódom lelkileg,
Emó pedig természetesen készíti a percekre lebontott menetrendet. Még hat nap, és megyünk!
Mimi három és fél volt az ő elsőjénél, azért lehet, hogy megérte volna várni addig :)
Az utána csoportképen mi Dusával sajnos bizonyos baleset elhárítása miatt nem szereplünk (baleset nem is történhet jobbkor, mint este 9-kor egy barlang mélyén...)
Azért az elején még lelkes volt:
Akkor viszont már én sem, amikor rátört az "Anya vigyél, lusta vagyok!" Erre szintén nincs jobb hely, mint egy kúszós-mászós barlangkürtő... Na meg a cipőjét állandóan lerugdaló gyerek sem a legideálisabb egy agyagos-sáros dagonyában, csoda, hogy végül nem mezítláb bukkant a felszínre.
Néha azt gondolom, nem vagyunk mi normálisak, és mindez egy fárasztó munkanap estéjén, fél 11-es gyerekfektetetéssel, másnapi munkanappal...
Azért jó volt, már hiányzott, mert évekkel ezelőtt voltunk utoljára, de a következőhöz egy kissé korosabb és kevésbé lusta Dusa kellene (vagy egy bébicsősz), na meg rendes felszerelés, amit nem kell utána órákig csutakolni az agyagtól, mert csak barlangászásra használja az ember.
A csajok legújabb sportmániája a légtorna. Az én lelkesedésem csak részleges, mert messze van, sokáig tart és drága, viszont tényleg nekik való. Már ovis korukban is kerestem ilyesmit, miután az oviban volt ilyen bemutató, csak akkor még nem lett belőle semmi. Most viszont Dóri barátnőm és lánya, Zitus elcsábított bennünket, és azóta nem szabadulunk.
Már az első edzésen nagyon ügyesek voltak, Lica úgy mászott fel a kendőn, mintha világéletében ezt csinálta volna, és miután ráérzett a technikára, már Miminek is nagyon ment. Ez az első félóra után készült róluk:
Harmadik edzésen meg már ilyeneket csináltak:
Dusát sajnálom, akinek ezt végig kell asszisztálnia, de azért ő is megtalálta a bulit a dologban:
Az edzés egyébként két órás, egy óra kötélen bűvészkedés, aztán egy óra erősítés, szóval nem piskóta. Lica pénteki napja úgy fest, hogy az iskolai tesióra után balett, majd fitness edzés, és utána két óra légtorna. Szerintem egy kissé túlzás, de szerinte nem...
Perverz gyermekünknek idén is is az volt a kívánsága, hogy egész nap gyalogoljunk a kettesben napunkon:
Ugye egy kicsit sem látszik fáradtnak?
Megnyugtató, hogy síkon és lejtőn még én vagyok a gyorsabb, sőt az elején az emelkedőn is, de a második felében bizony már erősen rámvert a kaptatókon. Sic transit gloria mundi...
Célbaéréskor "végre vége" helyett azt nyilatkozta, hogy az ötvenesen kellett volna indulnunk.
Nem, nem voltunk luxusúton az Arab-félszigeten, csupán ide a szomszédba ruccantunk át: Két nap értetlenkedést követő guglizás után ugyanis megtudtuk, hogy Zell am See a "Korán-kompatibilis földi paradicsom" (ld ezt a cikket, aminek az írója pont ugyanazon a meglepetésen és gondolkodáson ment át, mint mi), ennek köszönhető tehát, hogy a magammal hozott rövidnacis-pólós ruhatár nem igazán felel meg a helyi dress code-nak. Mondjuk aztán a Kitzsteinhorn-gleccseren szánkózva be kellett látnom, hogy ők öltöztek időjárásnak megfelelőbben :)
A nyaralás hozta a papírformánkat: nagyon intenzív napok (csodálom strapabíró gyerekeinket: a szerintem legdurvább napon végignéztünk két múzeumot, felmásztunk a híres Krimml-vízeséshez zuhogó esőben, fürdőben voltunk, a programok között összesen legalább nettó két óra autózás, és ezután az ő kérésükre még elmentünk az este 10-kor kezdődő világító szökőkút-műsorra, és ezt nem elég, hogy zokszó nélkül, de Dusa délutáni alvás nélkül abszolválta, sőt, a hosszas autózások és élmények közepette a frissen szerzett szobatisztaságon is csak egyetlen alkalommal esett folt egész héten), autószervíz keresés, állandó kajadeficit, cserébe gyönyörű tájak:
és sok-sok nevetés.
Egyszer valamelyik vendégünk azt mondta, hogy úgy látja, nálunk csak állandó nevetés van. Nagyon jól esett, hogy így nézünk ki, ugyanakkor nagyon nem éreztem igaznak (azt hiszem, Mimi újszülött korú volt, Lica meg másfél-kettő, képzelhetitek, hogy csupa móka és kacagás volt akkoriban az élet), de most gyakran eszembe jutott, hogy ez lehet rólunk a külső benyomás. Különösen ha eszembe jut az a hangeffekt, amit Dusa fejlesztett ki az egyik felvonón felfelé menet (levideózni persze nem sikerült):
Azóta, ameddig a türelme bírja, ismétli a "Dusa, csináld azt!" felszólításra, mi meg dőlünk a röhögéstől.
Szintén nagy móka forrására leltünk egy egyszerű parkolóházban is. Na jó, nem volt annyira egyszerű, leginkább ez a vicc jutott róla eszembe (csak linkelem, mert nem gyerekes oldalra való, nekik máshogy meséltem). A lényeg: 11 emeletes és egyirányú, alul lehet behajtani, ami miatt odaparkolt az ember, az a tetején volt, ha viszont ott nem volt hely, a tetején ki kellett hajtani, egy jó hosszú kerülővel visszajutni az aljára, és kezdeni az egészet elölről. Igazi férfi-női személyiség- és kockázatvállalási hajlam teszt, hogy ki melyik szinten állna meg. Mi nem bíztuk a véletlenre, a csajok gyalogos felderítést vállaltak, így a tizedikig feljutottunk, viszont ők a felderítés közben legyalogolták a megspórolt emeleteket :)
Voltak itt más furcsaságok is:
Banántermés egy fenyőfán,
diszkréten a tóba épített medence a strandon, hogy ne kelljen a 18 fokban fürdeni, de mégis úgy tűnjön, mintha (rá nem jöttetek volna, ha nem szólok, mi?),
manósapkában cigánykerekező Lica egy függőhídon:
a szállásunk pedig igazi Gusiness-rekorder lehetett az egymásra rányíló ajtók számát tekintve (pedig nem is volt olyan szűkös, úgyhogy gondos mérnöki munka előzhette meg ezt az eredményt, miszerint bármelyik szekrény- vagy normál ajtót nyitom ki, tuti nekiütközik egy másiknak)
Sokféleképpen építettük a családi csapatot:
Nagy bicajtúrát tettünk,
boboztunk,
esténként Pamkutyát néztünk és szétröhögtünk magunkat (eleinte csak munkaköri kötelességből a BB által szponzorált részeket, de végül odáig jutottunk, hogy már Dusa is pályázik a legifjabb Pamkutya-rajongó címre),
vagy családi éneklést csaptunk a vacsoraasztalnál (volt ennél jobb is, csak megszeppentek a kamerától, de Miminek azért nincs kameraláza :)):
A nyaralás szlogenje ezúttal egyértelműen a "Látom a végét!", ez ugyanis a rövid alagút családi definíciója lett (belépéskor látszik a vége), viszont önmagában az alagút definíciójában hosszas vita után sem tudtunk megegyezni (megoszlanak a vélemények, mi különbözteti meg a barlangtól, aki próbára kívánja tenni meggyőző képességét, hozza szóba a témát a lányoknál).
Én pedig anyai elhivatottságomat tehettem próbára: a vidámparkban a lányok addig gyakorolták rám a lelki nyomást, míg lecsúsztam egy majdnem függőleges csúszdán, nehogy csalódniuk kelljen bennem (rettenetes volt, de most már legalább hivatalos, hogy mindenre képes vagyok a gyermekeimért) Rólam nem, csak Mimiről van videó:
A rémcsúszdán kívül negatívum alig jut eszembe: Talán csak az, hogy Dusa mennyire ütött-kopott lett a hét végére (kis Hasfelmetszett Jack egy nyúlkarám létrájáról való lecsúszás következtében hosszú vágással a pocakján és további karcolásokkal az arcán, a hátán egy hatalmas kidörzsölt seb talán a háti hordozótól, és még a kezére is rácsapódott az autó ajtaja egyszer), továbbá a világvégén való kesergés, mikor láttuk, hogy a gleccser kevéske hóállományát nagy fehér ponyvákkal letakarva védik az olvadás ellen (ebbe némi becsapottság-érzés is vegyült, hogy amit mi a hegy lábától felnézve csodálunk, mint havat, az igazából egy fehér ponyva?) Na meg az, hogy idén sem jutottunk el a Szelidi-tóra lábat lógatni, mindig győz a családfő nyughatatlansága :)
A lányokkal elég ritkán találkozunk manapság, két tőlünk távol töltött hét között egy napra Tatabányán sikerült összefutnunk velük Berni és Vili esküvőjén.
Úgy látszik, nem fárasztották le őket nagyon a kalandok, mert Mimit negyed 4 körül sikerült kivonnom a buliból (de akkor is csak annak az árán, hogy nekem is mennem kellett vele), Lica 4-ig ropta, és az sem zavarta, hogy már a zenekar is hazament (Emó telefonjáról megoldották a zeneutánpótlást).
Dusa pedig azzal érdemel elismerést, hogy nem elég, hogy villámcsapásszerűen szobatiszta lett (szó szoros értelmében egyik napról a másikra, és gyakorlatilag éjszaka sem kellene már a legtöbb esetben pelus, csak ahhoz még nem vagyunk elég bátrak), de párnapos szobatisztaként az esküvő forgatagában is oda tudott figyelni (bár néha elég magas hangerővel kellett követelnie szegénynek, hogy figyeljünk már oda a wc-re menési igényeire).
Tomi kérdezte, hogy ez nálunk valami naggyá válási rítus, hogy felzavarjuk a gyerekeinket a Rysy-re (alias Tengerszem-csúcs, 2499 m tszf, Lengyelország legmagasabb csúcsa) hétéves korukban? Nos, nem, nem kötelező és nem zavarjuk őket, maguktól akarnak menni :) ("Anya vigyél, lusta vagyok" úrfira kíváncsi leszek 5 év múlva...)
Tehát Lica 2016.07.30 és Mimi 2018.07.06 @Rysy (odaírtam a képek időpontját is, hogy látszódjon, mennyire párhuzamosan zajlottak az események):
Indulás után nem sokkal (04:46 és 04:32 - ennyit arról, hogy nyári szünetben nem kell korán kelni):
Végülis a blog címében a "többiek" is szerepelnek, úgyhogy beszámolhatok a gyerekmentes hetünkről is :) De nem, szót ejtünk azért róluk is! :)
A nagy nyári gyerekcserebere keretében már volt bölcsi nálunk és Zíkáéknál, egy hét táborozás a nagyoknak, amíg mi biztosítottuk a szállást az unokatesóknak is, most pedig eljött az ausztriai hét, és mivel a bölcsiszünet idejére esett, kénytelen volt Dusa is menni, pedig azért aggódtam, hogy ő is kicsi még hozzá, ráadásul Beniék helyzetét sem könnyíti meg, mert azért kilóg életkorilag a csapatból. De mindenki szuperül vette az akadályt:
Egyedül én nem, mert én az első estét Dusa utáni sírdogálással töltöttem, a másodikon rosszul voltam, miután Mimi skype-os élő közvetítésének rángatózó kameramozgásától tengeribeteg lettem, úgyhogy csak ezután kezdtünk el mulatni :) A dorbézolás egy szabadulószobázásban merült ki, majd pedig ebben:
A pihenésig tehát nem jutottunk el, de ennek ellenére nagyon örültünk, amikor viszontláttuk a csemetéket! Igaz, a csajokat csak futólag, velük még három hétig nem találkozunk érdemben, csak néha összefutunk hétvégén.
Íme Dusó a zivataros újraegyesülés után, bőrig ázva és becsomagolva az autóban. Itt még vidám, de 1-2 óra múlva már szomorúan mondogatta, hogy "Mimi kell! Lica kell!"
Szerintem ez a nap sikerült legjobban, mégpedig azért, mert sok lúd disznót győzött, és meghekkeltük kicsit Emó eredeti programját (desclaimer: Ez nem jelenti azt, hogy Emó rossz programokat szokott csinálni! :))
Mindenféle érdekes strandok voltak beígérve mára, de előbb megnéztünk egy régészeti lelőhelyet:
Aztán felmásztunk a hozzá tartozó toronyba, körülnéztünk, és többek között ezt láttuk:
És akkor vallatóra fogtuk Emót, hogy mit tudnak az általa beharangozott meglepetés strandok, mert itt bizony komoly konkurencia van. Jött kristályköves parttal, meg tenger feletti sziklahíddal, mi meg azzal, hogy ez viszont strandolásra kiváló :) És tényleg az is volt: homokos part, sekély, kellemes hőmérsékletű víz, izgalmas hullámok, alig néhány ember (ugyanis egy kis kutyagolást azért igényelt a hely). Ezentúl etalonnak tekintem, és ha több kagylóhéj lett volna annál a néhány picinél, amit találtunk, a tökéletes jelzőt is megérdemelte volna. Ezúttal tényleg úgy néztünk ki, mint egy normális nyaraló család: a gyerekek a végtelenségig elszórakoztatják magukat a vízzel és a homokkal, a felnőttek pedig, ha kedvük tartja, bemennek a vízbe, ha nem, akkor nyugodtan heverésznek és olvasgatnak a parton, közben pedig gyönyörködnek cuki csemetéikben.
Persze nem úgy megy ám az, hogy bármit is kihagyjunk: miután késő délutánig itt ejtőztünk, még végiglátogattuk az eredetileg kitűzött strandokat. A kristályos nem hagyott bennünk mély nyomot, 10 perc alatt kipipáltuk, a hidasnál viszont még kajakoztunk is!
A mai gasztromélypontról szerencsére nincs kép, de annyit megsúgok, hogy Budapest számos pontján is Mc-ehettük volna ugyanazt a vacsorát :)
És itt véget ér a kronologikus beszámoló, ugyanis a Szardínia 8 című fejezet már csak arról szólna, hogy elautóztunk a reptérre, ismét majdnem lekéstük a beszállást, majd ezúttal késés nélkül hazaérkeztünk. Lett volna mit kipihenni, de nem tettük: aznap délután még elmentünk jutalomra váltani a lányok kitűnő bizonyítványait, és Licával egy futóedzést is megejtettünk.
Azóta pedig folyik a vita, hogy a másik idei nyaralásunk is ilyen intenzív legyen, vagy másik végletként heverésszünk egy hétig a Szelidi-tó partján. A végeredményről majd augusztusban beszámolok!
