Alapvetően nem túl vidám időszaknak vagyunk (remélem már) a vége felé: Három hete csak a betegeskedésről szól nálunk minden: Dusa -> Emó -> ismét Dusa, majd mindenki Emón kívül (de neki tart még az előző) leosztásban. A mindenki része egy hányós vírus formájában valósult meg, ami önmagában tartalmazott némi kívülről nézve legalábbis nevetséges, ha nem is vidám jelenetet: például amikor már úgy éreztem magunkat, mint a hajléktalan a buszon, hogy senki sem akar mellénk ülni az orvosi váróban, mert Dusa már kétszer végighányt bennünket, Mimi viszont elegánsan a beteg Licának hazaszállított nőnapi virág palackjába oldotta meg a dolgot az utcán...
De voltak igazán viccesek is:
Ismertetem az ebédet (amikor már jobban voltunk): "Sárgaborsó-főzelék!"
Dusa, aki nagy zöldborsófőzelék-rajongó, mint arról talán már szó volt (karácsonyi menü :)), lelkesen kiáltja: "Borsófő..." (ekkor ér fel az ölembe és látja meg a tányért) Megrökönyödve: "Ez mi???"
Nagy sokára bírtam csak rá, hogy megkóstolja. "Na, milyen?" "Sárga!"
A kimosott ruhákat pakoljunk el. Dusa magától jó messzire eltartva lóbál egy melltartót a kezében: "Ettől félek!"
Anya: "Az asztalon van a babák helye?"
Dusa: "Nem baba vagyok! Királyfi vagyok!"
Anya: "Gyerünk pelusozni!"
Dusa: "Én is jövök!"
