2010. augusztus 27-29: Ultra Trail Mont Blanc

Bár ez nem igazán Lici-, hanem Apa-téma, de mivel ez volt a mostani nyaralás fő apropója, és különben is, a végén Lici is szerepelt :), ezért megérdemel egy bejegyzést.

Szóval aki nem tudná, miről is van szó: 166 km-es futóverseny (de viszonylag kevés futással, sok gyaloglással is teljesíthető, a hegyen felfelé a profik sem futnak) 9500 méteres szintemelkedéssel, 46 órás szintidővel.

Emó erre készült már vagy egy éve, eköré szerveztük a nyarat, tulajdonképpen az olaszországi kiruccanás csak annak apropóján született, hogy nem kéne egyvégtében autózni Franciaországig. Ahhoz képest elég sokat maradtunk :)

A rajt péntek este volt, így csütörtökön kiszállítottam Emót Courmayeur-be, hogy legyen egy nap családmentes pihenőideje. A start után az interneten követtük az eseményeket, ugyanis ott rögzítették, ha a versenyzők áthaladtak egy-egy ellenőrzőponton. Aztán éjjel telefonált Emó, hogy 21 km után vége a versenynek az időjárás és a sárlavinák miatt. Ennyit egy év felkészülésről... Úgy volt tehát, hogy másnap megyek begyűjteni csalódott családfőnket, de addigra változott a terv: szombat délelőtt újraindították a versenyt egy rövidebb távon, 88 km-en. Így aztán megint az internetre tapadtunk, és mivel nagyon úgy tűnt, hogy Emó ezt a könnyített akadályt könnyedén veszi, és biztosan célba fog érni, így vasárnap hajnalban Licával együtt kerekedtünk fel Chamonix felé, hiszen így családi fogadtatás járt a célban.

Abban egyeztünk meg, hogy a célvonalnál találkozunk, de mi Licával trükkösebbek voltunk, és elindultunk szembe Emóval, így jó pár száz méterrel a cél előtt találkoztunk, így hát az elcsigázott Apának ennyit kellett Licával a karjában a forma kedvéért természetesen futva megtenni, miközben ő csak néhány lépésre számított :)

Az ünneplő tömegnek persze nagyon tetszett a kislányával befutó versenyző, bőszen integettek tehát, Lica pedig, mint ha ő lenne az ünnepelt sztár, learatta az Apának járó dicsőséget, és lelkesen integetett vissza. Útközben pár honfitárs szurkoló meghallotta, hogy magyarul beszélünk, így elénk kerültek, és a cél előtt a kezünkbe nyomtak egy hatalmas magyar zászlót, így azzal futottunk be a kamerák kereszttüzében a célba.

2010. augusztus 19-30: Olaszország

Csütörtök este felkerekedtünk, és elindultunk a nyár leghosszabb (és sajnos utolsó) kiruccanására. Lica már öltözködés közben elaludt, és fel sem ébredt Olaszországig. A család másik felével egy strandon találkoztunk, addigra mi már kibekkeltük a zuhogó esőt, illetve a fáradtabb családtagok aludtak is egy kicsit. Megállapítottuk, hogy Lica a tengerrel továbbra sincs nagy barátságban, bezzeg Marci! Minden fáradtság ellenére nagy sokára kerültünk csak ágyba (mint egyébként majdnem minden nap).

Másnap nekivágtunk felfedezni a híres Cinque Terrét. Emó mindig emlegette, hogy szégyen, hogy Lici még nem vonatozott, hát erre végül itt, Olaszországban kerített először sort, a képen nem igazán süt róla a lelkesedés :)

Ahogy leszálltunk, japán turisták kezdtek Licivel fotózkodni, majd nekivágtunk az öt falut összekötő tengerparti ösvénynek a rekkenő hőségben. Hát nem mondhatni, hogy rekordtempóban tettük meg, de a gyerkőcök hősiesen tűrtek a hordozókban, de persze szabadlábon sokkal jobban érezték magukat.

Vasárnapra már „csak” egy hegyi falu megtekintése és a vízkedvelőknek egy újabb strand maradt, na meg három óra autóút Travedonáig, ahol megszálltuk Marciék házát, és kezdetét vette a nyaralás nyugalmasabb része.

Ez alatt az egy hét alatt játszótereztünk,

farmokra jártunk,

rengeteget hintáztunk (amit Lica hangos „Ta!” kiáltásokkal követelt ki), a szomszédos Felix cicával játszottunk (aki megdöbbentően strapabírónak és türelmesnek mutatkozott), a nyugalmasabb percekben pedig olvasóklubbá alakult a nappali:

A gyerkőcök sokszor tündérien játszottak egymással:

De azért nem volt ritka az irigykedés és a tettlegesség sem. Természetesen mindig a másik játéka kellett, és ha az egyik unokatesó evett, a másik rögtön az etetőszékébe csimpaszkodott, hogy ő sem maradhat ki. De gyakran egymást is etették. Lica mindenesetre kapott egy alapos kiképzést a kistesó érkezése előtt :)

15 hónapos státusz

(Most vettem észre, hogy annyira elhanyagoltuk a blogot, hogy 14 hónapos státusz nem is volt. Bocsánat minden olvasótól!)

Súly: 8250 gramm

Hossz: 76 cm

Ruhaméret: 74

Fogak száma: 12

Alvás: Napi egy, éspedig ebéd után, ahogy a nagykönyvben meg van írva, Apa áldásos tevékenységének köszönhetően

Ételek: Immár megeszi a görögdinnyét is, a barack darabos formájával áll továbbra is érthetetlen módon hadilábon. Na meg a hús is átkerült a nagy kedvencből a kiköpnivalók közé, kivéve a virsli: Ha a kanálon van egy kis virslidarab, minden bemegy mellette. Lehet, hogy meg kellene próbálni a barackos virslit?

Fejlődés: Szaladás, mindenre felmászás. Beszédben a nagy kedvenc a „Nem”, és újabban az „ott” és az „o-ó” (ez lassan átveszi a „hoppá” helyét). Ha nincs épp megszeppenve, elég sokat beszél, és némely részét érteni is lehet :) Állathang repertoárunk is bővült, de nem mondható éppen tipikusnak: a hétköznapi kutya, cica, kacsa, csacsi, boci (és a hal) mellé ott az oroszlán, a delfin és a bálna (kíváncsi vagyok, a kedves olvasó az utóbbi kettőt be tudná-e mutatni :))

Kedvenc játékok: korongfelfűzős torony, hangyi (=rúddal rendelkező tologatható fa hangya, amely kerekein a gyöngyök tologatás közben hangosan zörögnek). Az alábbi videón pedig az 1,25. szülinapra kapott formabedugdosós-egérbújócskás játék közben látható, miközben az apja által ördögi kacajnak titulált hangot hallatja:

2010. augusztus 12: Két videó

Lica bekapcsolta magának a zenét Apa telefonján, és táncol:

És egy csendesebb, elmélyültebb jelenet a bogyóhúzogatóval:

2010. július 31-augusztus 2: Hosszú hétvége a szülők nélkül

Kissé félve vártam ezt a hétvégét, mert eddig példátlanul hosszú időre, 3 napra és 3 éjszakára hagytuk Licót a nagyszülőkre. A Dolomitokba utaztunk, még mielőtt a kistesóról tudomást szereztünk volna, elterveztük ezt a túrát, ami várandósan már nem biztos, hogy olyan jó ötlet, biztos mindenki sült bolondnak nézne bennünket miatta, de már nem volt szívünk megváltoztatni a terveket. De jelentjük, épségben hazaértünk, a kistesónak a félelmetesebb helyeken igyekeztem pozitív gondolatokat sugallni, nehogy azt érezze, hogy az anyja egy gyáva nyúl, szóval a mi oldalunkról sikeres volt a hétvége. De térjünk vissza Licához!

Péntek késő délután adtuk át a nagyszülőknek, és hétfőig tartott a gyáli kiküldetés, aznap én már komoly idegfeszültségben sürgettem a társaságot, hogy altatásra hazaérjünk (utólag is elnézést minden résztvevőtől, aki ezt megszenvedte, de hát az elvonási tünetek…)

Ahogy a beszámolókból megtudtuk, Lica jól érezte magát, bár többször mondogatta, hogy „Apa, Anya el”, de csak ébredések után volt kicsit nyűgös, egyébként rengeteget evett

és vidáman játszott, na meg elvarázsolta a nagyszüleiket, akik, mint rendesen, most is néhol túlzónak tűnő áradozással számoltak be az eseményekről.

Kapott a csajszi új hintát,

megtanulta, mit jelent a nehéz (az Anna-Peti-Gergő könyvön és a patisszonokon),

profin és hiba nélkül kiválogatta az építőkockák közül a hengereket, pincérkedett,

rájött az almába fűzőcskés kukac-játék lényegére,

járt a Tropicariumban, de amit mi leginkább a bőrünkön tapasztaltunk, hogy kiválóan elsajátította a „nem” szót. A fejrázás eddig is működött, de azóta mást sem hallunk, mint „Nem!”, „Nem!”, „Nem!”, hol szelíden elrebegve, hol öntudatosan felháborodva… Állítólag az igent is tudja (legalábbis addig, hogy „Ig”), de ezt valahogy még nem hallottuk…

Mikor végre újraegyesült a család, nem robbant ki Licából az öröm, vagy meg volt sértődve, vagy tényleg csak az az oka, hogy kómás volt, mert elaludt az autóban hazafelé, de aztán visszatért a normális kerékvágásba, mint ha mi sem történt volna. 

Ui (egy héttel később): Azért valami hatás csak volt, mert mikor következő hétvégén, mikor Apa csavargott, és mi ismét Gyálra készültünk, megjelent értünk a Nagymami, Lica ijedten csimpaszkodott a lábamba, de ez hamar elmúlt (gondolom, főleg mert most én is mentem), remélem, nem is lesz ilyen jelenet többet.