(Bár ilyen
címekkel lassan nem nevezhetem Lici blogjának a dolgot, hanem Anya
panaszládájának, ami nem túl szerencsés, ha az a cél, hogy Lica majd
visszaolvassa boldog gyermekkorát, de most nincs lelkierőm cenzúrázni... De
igyekszem most utoljára negatívkodni! A lelkes olvasók biztos ellátnak majd
annyi jó tanáccsal, amitől varázsütésre megjavul minden :))
Egyik nap egy
apukával hintáztattunk együtt a játszótéren, Lica meg nagyon incselkedett vele
(gondolom, élvezte a változatosságot, hogy végre nem egy anyukával
beszélgetünk), mire megjegyezte, hogy „Na, te sem vagy egy bánatos baba!” Hát
jobban nem is foghatott volna mellé, most igenis úgy érzem, hogy Lici bánatos,
vagy inkább világfájdalmas.
Tovább
folytatódik a tavaszi fáradtság, így nem jött be a melegfront-elmélet. A végre
beállt napirendünk tovatűnt, mivel reggel sokszor már másfél órával felkelés
után le kell fektetnem, mert csak szopizza az ujját, és nincs ereje semmihez.
De van, hogy ébredés után is ezt csinálja. Pedig reggel magától kel, sajnos
abban a pillanatban, ahogy én is (azt hiszem, ezt már minden olvasónak
elpanaszoltam, hogy mennyire utálom, amikor ilyenkor felöltözetlenül,
kontaktlencse nélkül szaladhatok a kis bőgőmasinához, és a
felöltöztetés-reggelizés nem rövid procedúrája végéig nem is szabadulhatok
ebből az állapotból, különben hiszti van, ha megpróbálom). A jelenség érthetetlen,
mert a nappali alvásnál és éjjel is ágyút lehetne sütögetni a füle mellett (a
minap nagy robajjal lezuhant mellette a lavór a szekrénye tetejéről, és meg sem
rezzent), de reggel az első ébren vett lélegzetemre riad ő is.
Ezzel a
hisztivel indul tehát a nap, és végül is nem alszik többet napközben, mint
eddig, csak korábban, de az ébrenléti ideje alatt csak unatkozik, nyűgizik,
ujjszopizik és csimpaszkodik rám, de bármit csinálnék vele, az nem köti le.
Kedden itt volt Fruzsi és Miléna, eddig mindig Lici volt az aktív a
babazsúrokon, hát most csak morcosan nézte, ahogy Fruzsi szétszedi a lakást.
A fenti
kórképet megkoronázza az evés, ami szintén kriminális. Sikerült nem csak egy
magában ellenni képtelen, de válogatós gyereket is nevelnünk. Ehhez nyilván
hozzájárult az örökös súlyprobléma, ami miatt nem vagyok képes a
gyermeknevelési könyvek tanácsát betartani, hogy ha valami balhét csinál az
asztalnál, kiköpi az ételt, dobál, stb, akkor fejezzük be rögtön az evést. Én
ilyenkor próbálkozom öt másik féle étellel, ami nyilván az egyenes út az
válogatóssághoz, de nem bírom ki a gondolatot, hogy ne egyen, pláne mert úgy
érzem, ez rá nem lenne semmilyen nevelő hatással, mert nem érdekli. A helyzet
tehát az, hogy jelenleg semmilyen főzeléket nem eszik meg, amit én készítek (a
korábbi kedvenceket sem, meg ha ugyanolyan ízű-állagú, mint az üveges, akkor
sem), a bébiételt csak-csak, gyümölcsből az almát sosem ette, de már a körtét
sem, ezen kívül, ha úgy hozza kedve, akkor semmit, csak ordít. (Ma apai szigor
volt, és nem kapott mást főzelék helyett, így hát nem evett semmit, és nem tűnt
úgy, mint ha izgatná.)
Az elmúlt
másfél hétben két jókedvű napunk volt össz-vissz, persze az egyik akkor, amikor
a Nagypapi nálunk járt, nehogy rossz hírét vigye, és valaki hitelt adjon nekem
(legalább Apa hisz nekem, mert hétvégén neki is kijut a jóból). Az evés ezeken
a napokon sem ment, a játékok sem annyira érdekelték, de legalább a fel-le
mászás a fotelbe (vagy 40-szer, szépen megy már a lejövetel is!) lekötötte, és
jókedve volt. Én pedig mégsem napelemmel működöm, hanem Lica-mosollyal, madarat
lehetett volna fogatni velem. De nem sokáig tartott...
Megcsináltuk
Apával a Suttogó második részében is a babatemperamentumos tesztet, még mindig
kisangyal lett az eredmény, de az tuti, hogy itt valami tévedés van! Igaz, a
többi sem illik rá, de kihagyták az ördögfióka kategóriát...
Azért a
fentiek ellenére imádom, és próbálok reménykedni, hogy nem tart ez a helyzet
sokáig, meg nem arról van szó, hogy a nevelését rontottuk el végérvényesen, és
ha ránézek a szépséges kis arcocskájára, még mindig elolvadok tőle... de persze
ez a boldog, békés gyönyörködés leginkább csak akkor van, amikor alszik :)
