Dusa 4!

Dusa négy éves nagyfiú lett!

A tesóival az alábbi videós meglepit készítettük neki. Szokás szerint néhány insider poén miatt nem biztos, hogy annyira élvezhető, mint nekünk, de cserébe sok cuki Dusa látható benne. 

Néhány kvízkérdés is tartozik hozzá:

Kezdő szint: Sorold fel az összes szinkronhangot!

Haladó szint: Találd meg az elrejtett pamkutyás utalásokat!

Az akár részlegesen helyes megfejtést beküldőknek Dusa által illusztrált ajándék jár (mellékes infó: a rajzolás volt az egyetlen, amiben megbukott a négy éves védőnői státuszvizsgálaton :))

Ha már védőnői státuszvizsgálat, íme kocka gyerekünk néhány tipikus válasza az interjún:

- Hány éves vagy?
- Három. (Elvégre még csak december 20-a volt)

- Meg tudod mondani, hol laksz?
- Igen.

Tartalmas beszélgetések

Volt már egyszer egy ilyen bejegyzés, hogy mennyi minden fér bele egyetlen reggeli beszélgetésbe (most, hogy visszanézem, látom, hogy pont egy éve volt, úgy látszik, novemberben vagyunk ilyen beszélgetős kedvünkben). Akkor csak Mimiről szólt, a mostani ilyen élményeim viszont mindkét csajjal történtek, míg szegény Dusa, aki mindkét esetben kiváltotta az egészet, elég hamar elvesztette a fonalat. 

Első eset:

A casus belli Dusa kérdése: "Anya, te horvát vagy?" (valami régi focimeccs kapcsán kattantak be nála a horvátok) Innen aztán jött minden: genetika, kettőhatványok és törtek, nemzetiségtudat, földrajz, történelem, migráció...

Második eset:

Dusa nyuszivá változott, és ismertették a vele való kommunikáció szabályait: egy "nyussz" azt jelenti, hogy "simogatást kérek", két "nyussz" azt, hogy "éhes vagyok", három "nyussz" azt, hogy "wc-re kell mennem"... Felhívtam rá a figyelmüket, hogy ezen a vonalon maradva igen hosszú szavakra is szükség lesz a nyusziszótárban, ha mindent ki akarnak fejezni, és erről eszembe jutott a klasszikus Pósa-feladat: van egy írógépünk, amin csak a 10 számjegy van, a többi karja hiányzik, nincs space, sortörés, stb, csak folyamatosan tudunk írni, a papírunk viszont végtelen hosszú, és így szeretnénk különálló (pozitív egész) számokat leírni egymás után úgy, hogy az olvasó megértse, mit üzentünk. Mikor ezt megoldjuk, jön az, hogy csak 9 kar van, aztán 8, végül csak egy. Ezen tizenegynéhány éves korunkban gondolkodtunk egy napot, közben néhányszor átestünk az "ezt nem lehet megcsinálni" fázison. A tévutakból a csajoknak sokat megspórolt az, hogy még nem ismerték a számrendszereket, de mire végére értünk a feladatnak, már igen :) És nyilván némi rávezetéssel, de Mimus oldotta meg! Azt hiszem, jó néhány matematikaóra anyagát adtam át tizenöt percben :)

Lica művésznő második egyéni fitness versenye

Másodszorra már kicsit profibban vettünk részt Lica versenyén, de azért hosszú út vezetett idáig, és bőven van még mit tanulnunk... Rekordidő alatt varrattunk ruhát (senki sem szólt időben, hogy kell), én mint sminkelési antitalentum, próbáltam felhozni a képességeimet egy színpadi smink elkészítéséhez (milyen gáz már, ha nem magamnak vásárolok sminkeszközöket, hanem a tízéves lányomnak), csakazértis összehoztam a kontyot a rövidke hajából, amihez az egyik edző gúnyosan sok sikert kívánt előzetesen... Azért ezeket a részeket szívesen kihagynám, jobban tetszene, ha csak a sportról szólna...

Az eredmény: nem lett utolsó! Nincsenek pontos információink, mert az éjjel 3/4 11-kor bekövetkező eredményhirdetést nem voltunk képesek kivárni, de 9. vagy 10. lett a 11 indulóból a kategóriájában. Teljesen elégedettek vagyunk ahhoz képest, hogy az első verseny után rögtön feljebb tették egy kategóriával, tehát itt abszolút kezdő a többiekhez képest, a koreográfiája pedig, amiről nem ő tehet, nagyon gagyi mindenki máséhoz viszonyítva.

Ezen a hétvégén ismét verseny, akkor már még rutinosabbak leszünk, talán nem kapunk ki az edzőtől, hogy nem ott és akkor vagyunk, ahol elvárja (de nem mondja előre), Lica talán nem felejti el a meghajlást... Én majd kamatoztatom a mások sminkjeinek tanulmányázását, mert van még hová fejlődnöm, a versenyeredmény pedig most sem fog számítani (büszke vagyok rá, hogy akkor sem érezte magát rosszul, mikor meg volt róla győződve, hogy utolsó lett).

Skócia videó

Végre elkészült skóciai nyaralásunk videós összefoglalása. Van benne egypár insider-poén (pl a kiváló Ben Nevis dal) és filmes utalás (az intro az Outlander-ét kívánja felidézni, de a sebvarrást azért nem vállaltuk be a dolog kedvéért :), itt összevethető az eredetivel: https://youtu.be/ledHVF1ZtDI), de azért remélem, így is élvezhető.

Kormánypártiak ne olvassák, mert meglesz rólunk a véleményük...

Dusa: "Anya, te vagy a cukibb! Aki nagyobb, az a cukibb! Csak az Orbán Viktor nem!"

Erre azért én sem vagyok büszke, nyilván nem helyes, hogy ilyeneket mond a gyerekünk, még ha elég visszafogott politikai ellenvélemény nyilvánítások közé tartozik is...

Ki nőtt meg?

Dusa ezt a képet nézegette,

és így kommentálta:"Akkor még ilyen kicsi volt..." na, mi? Hát természetesen a Dusa, gondoltam, de a folytatás ez volt: "...a trambulin!"

Vége a babafóbiának!

Biztos itt is említettem már, hogy Dusa éveken át félt minden nála kisebb emberi lénytől (na jó, Illés volt az egyetlen kivétel, mert őt gyakran látja, de rajta kívül tényleg mindenkitől). Vagy elbújt előlük, vagy csak behunyta a szemét és szorosan bújt hozzánk. Enyhén szólva kínos mondjuk mikor újszülött-nézőben vagyunk valahol...

De most itt jártak Petiék a kisebbik sarjjal, és megtört a jég! Sőt, egyenesen a másik végletbe csapott át: most valami katatón állapotban simogatta folyamatosan, és nem lehetett kizökkenteni belőle:

Őszi csoda

Dusával préselt faleveleket dekoráltunk körömlakkal, aztán félretettük őket száradni. Mikor megszáradtak, fel is tettem őket az ajtóra díszítésnek, de Dusa nem vette észre. Mikor odament ellenőrizni őket, csodálkozva felkiáltott: "Annyira megszáradtak, hogy el is tűntek!"

Lexikongyerek

Utolsó vicces bölcsis sztori:

Dusa egy beszoktatós anyukával csevegve közli: "1972 óta nem járt ember a Holdon"

Anyuka ledöbben, bölcsisnéni veszi a lapot: "Látja, ilyen okos lesz a gyerek, ha ebbe a bölcsibe jár!"

A dolog magyarázata ez a játék, csak a véletlen műve, hogy éppen egy igaz állítást sikerült Dusának előhívnia a memóriájából, mert nem nagyon szokta érdekelni, hogy igaz vagy hamis.

Augusztus 25: Skócia 12. nap

Eljött az utolsó nap is :(

A repülés előtt egyetlen programpontunk volt: a glasgow-i tudományos múzeum, amire meglehetősen kevésnek bizonyult az a pár óra, és még ott lett volna mellette a Glasgow Tower, ami a világ legmagasabb szabadon álló, 360 fokban megfordulni képes épülete, de ez is kimaradt.

Viszont megoldottunk egy csomó logikai felaványt, megismerkedtünk a Nim játékkal, és a lányok azóta szívesen elvernek benne bárkit, modelleztünk holdraszálló egységet, termeltünk energiát ugrálással, és megállapítottuk, hogy otthonra is kellene egy több emelet magas és több tíz méter széles golyópálya, meg halröptető szerkezet (az utóbbira vannak is tervek :))

Augusztus 24: Skócia 11. nap

A Loch Lomond-nál töltöttük a napot, ahol kicsit felidéződött a tavalyi Zell am See-i hangulat, alighanem ezt a tavat is felfedezték az arab marketingesek, érezhetően más volt a turistaközönség, mint Skócia többi vidékén, ez talán a pakisztáni mennyország :) De ettől függetlenül is visszatérőben voltunk a vadabb Felföldről az "átlagosabb" vidékre, ennek megfelelően mi is kommerszebb tevékenységekkel múlattuk az időt: vízibicikliztünk (soha ilyen kényelmetlen és lomha darabot...), igazi bicikliztünk (nagyjából hasonló jelzőkkel tudom illetni a járgányokat, na és az utak sem bringabarátak: hogy egy tó mellett nem lehet olyan bicikliutat kialakítani, ami nagyjából sík, és látszik róla a tó?), a kettő között pedig megnéztünk még egy akváriumot extraként vidrákkal és a szokásos gyerekeknek szóló feladványos kincskereséssel (ez itt mindenhol van, néhol egészen primitív formában, mégis mindenhol megfogták vele a gyerekeket)

Augusztus 23: Skócia 10. nap

Ma is reggelt 6-tól leste Emó az időjárást, de ma sem lett végül annyira korai az ébresztő, mert nem volt egyértelmű a dolog, de végül szemerkélő esőben ugyan, de csak elindultunk.

Bár a Ben Nevis, az Egyesült Királyság legmagasabb csúcsa csupán 1345 méter magas, de nagyjából a tengerszintről kell indulni, ami azért egy Dusával felszerelve még igen komoly kihívás, és akkor az időjárásról még nem is beszéltünk: egész nyáron nézegettük, és nagyjából mindig mínusz fokos minimumhőmérsékleteket meg a valós hőérzeteket láttunk a jelentésekben.

Most a kaptatástól eleinte még talán melegünk is volt (pulcsiban és kabátban), de egy ponton túl megérkezett a szél. Ott nem voltam benne biztos, hogy ezt órákon keresztül bírni fogjuk.

De végül minden gyerek nagyon hősies volt (Dusa az idő nagy részében Emó nyakában utazott - aki emiatt szintén nagyon hősies volt -, de még így is szép tőle, hogy türelemmel, sőt jókedvűen viselte a hideget és a hosszú utat), így valamivel több mint 5 óra mászás után fenn álltunk a csúcson! Elfogyasztottuk a jól megérdemelt narancsos csúcscsokinkat (apropó, ez a világ legfinomabb csokija, ezt már több mint egy évtizede tudjuk, és óriási öröm volt újra találkozni vele, ha bárki arra jár, ne hagyja ki - és hozzon nekünk is!),

de azért kicsit irigykedtünk, amikor valaki egy doboz igazi melegkaját vett elő... 

Lent induláskor megállapítottuk, hogy a büfében árulnak jégkrémet, be is ígértük magunknak leérkezéskorra (és kitűztük emiatt a végső leérkezési céldátumot, hogy még nyitva legyen a büfé), aztán a szeles részen eléggé hihetetlennek gondoltuk, hogy valaha még jégkrémre vágyjunk, és inkább forró csokira változtattuk a jutalmat. De mire leértünk, olyan hihetetlenül meleg lett (ismerős: közeledik a hazautazásunk napja, jön a jó idő), hogy végül mégis a jégkrém nyert, és mindenekfelett a banán (nagyon értékeltük ezt a büféktől szokatlan árucikket, meg is vettük volna az összeset, de szegény árus kikönyörögte, hogy egyet hagyjunk meg, mert az lenne az ő ebédje). A nyitva tartást sem fenyegette semmi, 4 órakor már vígan fagyiztunk. Összességében sokkal könnyebben ment a túra, mint hittük, és ezzel a 9. országlegmagasabb csúcsot is felvéshettük a dicsőséglistára (már aki :))

Ezután csak azért visszamentünk Fort Williamba, hogy mindenki megkaphassa a jól megérdemelt "I climbed Ben Nevis" pólóját (a büfé választéka nem volt megfelelő), én csak azért is felvettem először és utoljára a rövidnadrágomat, majd elautóztunk Helensburgh-ba utolsó szállásunkra.

Augusztus 22: Skócia 9. nap

És még egy esőfőszereplős nap :( Emó reggel 6-tól folyamatosan leste az ablakon, hogy el tudunk-e indulni a nagy hegyre, miközben mi többiek nyugodtan átaludtuk a mai tervezett koránkelést, mert a helyzet reménytelennek bizonyult. 

Így aztán a nagy tervet holnapra halasztottuk, úgy döntöttünk, esőben kisebb kirándulás is elég lesz, ezért a Glencoe-völgyben tettünk kisebb kirándulásokat, amíg végleg meg nem untuk az esőt.

Így még egy vacsora is belefért Fort William-ben, ahol a legérdekesebb momentumot Dusa könyve szolgáltatta, amit a kajára várva olvasgattunk :)

Augusztus 21: Skócia 8. nap

Na, ez egy olyan nap, amiben főszerepet játszik az eső...

Skye-sziget egyik leghíresebb helyére látogattunk el, ez a Fairy Pools, ami kis vízesések és medencék sorozatát jelenti, de azt hiszem, ez napsütésben lehet igazán tündéri, mi viszont ilyen időben keltünk útra:

Így annyira nem éreztük különlegesnek, viszont az út felétől különlegesen nagy eső zúdult a nyakunkba! Egy darabig még hősiesen mentünk tovább, majd kevésbé hősiesen, de muszájból megtettük az egészet visszafelé, a gyerekek körülményekhez képest egészen minimális nyavalygása mellett. A végén szó szerint minden egyes ruhadarabunkból facsarni lehetett a vizet (megint nem voltak velünk az esőnadrágok, nem is értem magunkat)

De az igazán rossz esőkövetkezmény még csak ezután jött, ugyanis a tegnap bemutatott egysávos utakon hirtelen mindenki menekülni akart a helyszínről, de néhány elszánt azért jött még odafelé is, ezzel egy teljesen megoldhatatlannak tűnő, reménytelen és végtelen álló kocsisor alakult ki. Mire végre kikeveredtünk belőle, idejét éreztük az egész sziget otthagyásának, de még ez sem volt egyszerű: a rémes időjárás miatt táblák jelezték, hogy a kompközlekedésben van némi fennakadás. Végül kiderült, hogy a következő járat pont megy, bár az előző és a következő nem (talán ilyenkor nagyobb hajó megy, más ötletünk nem volt), úgyhogy szerencsésnek éreztük magunkat, egészen addig, míg a hajót dobáló hullámokat meg nem láttuk. Én személy szerint az autóban kucorogva töltöttem az utat, ahonnan csak egy kis ablakon keresztül látszott a rémség, és googlemaps-en figyeltem, mikor érünk már át végre a túlpartra...

Egy útközbeni barchoba-szösszenet (miután az előző feladványnál a hajó vs komp témában elhangzott a számból a "szofisztikálni" szó):

Dusa: "Állat?"

Lica: "Igen!"

Dusa: "Szofisztikai?"

Mindenki: "?????"

Dusa: "Az azt jelenti, hogy gyorsan fut"

A nap további részéről nem sok mesélnivaló van, mivel a zuhogó eső miatt a híres Harry Potter-hídra is csak az autóból vetettünk egy csüggedt pillantást.

Inkább magunkhoz képest hamar elfoglaltuk következő szállásunkat Fort William-ben, főztünk egy finom vacsit, amit nagy családi bulizás közepette fogyasztottunk el (azt hiszem, Mimike nem szeretné, ha feltenném a videót, ahogy széken állva táncol), majd időben lefeküdtünk, mert holnap 6 előtt kelés, vár ránk az Egyesült Királyság legmagasabb hegyének megmászása!

Augusztus 20: Skócia 7. nap

Ahhoz képest, hogy a tervezés fázisában megkérdőjeleztem, érdemes-e elautózni Skye-ig, amikor biztos épp elég szép a Felföld többi része is, azt hiszem, ez volt a kedvenc napom!

A sziget legnyugatibb pontjával kezdtünk, ahová ilyen izgalmas autóút vezetett:

Volt tengerbe szakadó vízesés, meg világítótorony a világ végén,

de amit ezután láttunk, arra nem számítottunk:

Ezzel nem ért véget a nap állatos része, ugyanis következő állomásunkon, Dunvegan várában ötszáz fóka alkotja a háziállat-állományt, akiket csónakról lehet megtekinteni:

A következő programpontra a lányok kicsit elvesztették a lelkesedésüket, nem akartak felmászni ide (mármint nem a tetejére, csak a lábához!):

Mi viszont igen, úgyhogy csapnivaló szülők voltunk, és otthagytuk őket a kocsiban a parkolóban (Dusának nem volt választása, neki jönnie kellett). Persze így nem mentünk el addig, amíg szerettünk volna, és az unszolásomra közben még rájuk is telefonáltunk, hogy megvannak-e, de alighanem csak megzavartuk ezzel őket a telefonos játékban, amúgy nem nagyon hiányoztunk nekik. Viszont ezt a kilátást kár lett volna kihagyni:

(Szívesen látunk jelentkezőket, akik jövőre befogadják itthon a destruktív elemeket, amíg mi kedvünkre felmászhatunk bármilyen sziklára. Jutalékot is adunk a megspórolt repülőjegyek árából :))

Szerencsére a mai utolsó látványossághoz alig kellett eltávolodni az autótól, így az még belefért nekik is. Nem tudom ugyan, miben hasonlít egy skót szoknyához (lehet, hogy csak rossz szögből néztük), de ez a Kilt Rock:

Augusztus 19: Skócia 6. nap folytatás

Na, izgultatok?

Akkor, lássuk, vajon mi lehetett a következménye annak, hogy a gyerekek egy idegen házban, egy másik emeleten, teljes sötétségben aludtak Skye szigetén?

A) Édesdeden durmoltak reggelig, mert végre elég melatoninhormon tudott termelni ártatlan kis szervezetük a pihentető alváshoz.

Ha szerinted ez a jó válasz, jelöld ki az alábbi üresnek látszó bekezdést, hogy láthatóvá váljon a megfejtés:

Még mit nem? Azt hiszed, a mi gyerekeinknek szüksége van holmi alváshormonra? De hisz ők szupermenek, akik sosem fáradnak el. Ez nem jött be!

B) Szívszaggató sírás riasztotta fel a szülőket, mikor pedig végre ők is tudtak volna egy kis melatoninhormon termelni a sötétben.

Ha szerinted ez a jó válasz, jelöld ki az alábbi üresnek látszó bekezdést, hogy láthatóvá váljon a megfejtés:

Helyes válasz! (Pedig a szülők nem szupermenek, mint a gyerekek, nekik jól jött volna a pihentető alvás) Tudni kell, hogy Dusa, ha napközben wc-re megy, mindig hetykén bejelenti, hogy "Elmentem pisilni!" (nem tudom, honnan szedte ezt a múltidőt, előre mondja). Most amikor a rettenetes zokogás forrását felderítve rátaláltunk a sötét folyosón, és megkérdeztük, mi történt, hüppögve válaszolta: "Elmentem pisilni..." (nyilván most sem volt semmiféle múlt idő, mert kétségbeesett a sötétségtől) A szívem szakadt meg szegénykéért. Ráadásul ki tudja, mennyi ideje sírhatott már ott, mivel hogy a tulajok által is használt folyosó miatt csukott ajtók mellett aludtunk, amit szintén soha nem teszünk otthon.

Hát ez volt a mi nagy éjszakai drámánk Skye-szigeten, ennél izgalmasabb cliffhanger-rel nem tudtunk Tominak szolgálni, pedig mennyivel menőbb lett volna, ha arra ébredünk, hogy egy farkas mászott be az ágyunkba (Tomi tudna erről mesélni :))...

Augusztus 19: Skócia 6. nap

Hajókáztunk egyet a Loch Ness-en (micsoda meglepetés: a Jacobite Rebel fedélzetén - azt gondoltam volna, hogy legalább itt van más téma, mint a dicstelen felkelés), de a szörnyet csak ilyen formában láttuk:

De megnéztük a neki szentelt múzeumot is, aminek a végső üzenete az volt, hogy minden tudományos ellenérv ellenére ne tekintsd lefutottnak ezt a kérdést...

Urquhart vára a Loch Ness partján:

Eilean Donan kastély útban a Skye-sziget felé, és fő érdekessége, a mocsarában fellelhető spriccelő vízinövény:

És végül megérkeztünk Skye-ra, íme a kilátás a házikónkból, a kertkapuja, és maga a ház:

Egyetlen hibája, hogy ez nem csak a mienk volt, benne laktak a tulajok is, és a konyhát fenntartották maguknak, ellenben volt egy nappalink evésre kijelölve, reggelivel. Hogy ez kinek volt jó, azt nem tudom, mert így a földön ülve, egy dohányzóasztalnál étkeztünk, és teleszórtuk morzsákkal az üveglap illesztéseit meg a szép szőnyeget. Ráadásul a gyerekek szobája az emeleten, a mienk a földszinten volt, és a folyosóvilágítást sem mi szabályoztuk éjszakára, aminek meg is lett a következménye...

(Ui: ezt most azért írtam így, mert Tomi engedékenyen azt nyilatkozta, hogy csak akkor zavarná a többnapos megszakításokkal érkező folytatás, ha valami óriási cliffhanger-rel fejezném be a bejegyzést, amitől tövig kell rágnia a körmét a következő fejezetet várva. Hát ez felhívás keringőre :))

Augusztus 18: Skócia 5. nap

Ma először tűnt úgy, hogy az eső befolyással lesz a programunkra, de végül bátran elindultunk, és mire odaértünk a vidámparkhoz, már el is állt. Aztán napközben is jópárszor eleredt, de mi nem hagytuk magunkat.

Nem is vidámpark a jó szó a létesítményre, mert kevés igazi vidámpark jellegű dolog volt benne, de azokon felül voltak kalandpályák, kilátó, erdei tanösvény madár- és mókusmegfigyelő hellyel, labirintus, csúszdák és illúziók itt is.

A kalandpályák nagyon kényelmesek az itthoniakhoz képest: nem kell átcsatolgatni a karabínert, mert egy felül futó sínről lógó hevederre van rákapcsolva az ember. Főleg a kicsiknek nyilván jó, de szerintem azért illúzióromboló.

A legfőbb attrakció számunkra a leugró torony volt (szabadesés nem igazán van benne, mert szinte rögtön megfog a kötél, de azért mégiscsak ott van a pillanat, amikor ki kell lépni a mélység fölé): Licának ez megfontolást sem igényelt, és négyszer ment, egyszer pedig a bátor apja is leugrott, de ő nem kért repetát.

Ezután tovább haladtunk észak felé, és meglátogattuk a Culloden Moor-i csatamezőt. Még szerencse, hogy szokásunkhoz híven helyi érdekeltségű filmek nézésével hangolódtunk az utazásra, így az Outlander sorozat alapján már nagyon ki vagyunk művelve a jakobita felkelésből, mert a Felföldön minden erről szólt (Emó találóan a mi szabadságharcunkhoz hasonlította az eseményt, hasonlóan dicstelen véggel, ami ezen a harcmezőn teljesedett be). De most már a gyerekek is többet tudnak a Culloden Moor-i ütközetről, mint Mohácsról.

A nap végére megérkeztünk harmadik szálláshelyünkre Inverness-be, ahol egy jó késői vacsora is belefért (a gyerekmenü isteni volt :)). Inverness szeretnivalóságát talán az adja, hogy nincsenek benne magas épületek, csak a templomtornyok és a vár (meg egy daru) lógnak bele a horizontba. De akármennyire tetszett, holnap tovább kell állnunk!