A csajok legújabb sportmániája a légtorna. Az én lelkesedésem csak részleges, mert messze van, sokáig tart és drága, viszont tényleg nekik való. Már ovis korukban is kerestem ilyesmit, miután az oviban volt ilyen bemutató, csak akkor még nem lett belőle semmi. Most viszont Dóri barátnőm és lánya, Zitus elcsábított bennünket, és azóta nem szabadulunk.
Már az első edzésen nagyon ügyesek voltak, Lica úgy mászott fel a kendőn, mintha világéletében ezt csinálta volna, és miután ráérzett a technikára, már Miminek is nagyon ment. Ez az első félóra után készült róluk:
Harmadik edzésen meg már ilyeneket csináltak:
Dusát sajnálom, akinek ezt végig kell asszisztálnia, de azért ő is megtalálta a bulit a dologban:
Az edzés egyébként két órás, egy óra kötélen bűvészkedés, aztán egy óra erősítés, szóval nem piskóta. Lica pénteki napja úgy fest, hogy az iskolai tesióra után balett, majd fitness edzés, és utána két óra légtorna. Szerintem egy kissé túlzás, de szerinte nem...
Perverz gyermekünknek idén is is az volt a kívánsága, hogy egész nap gyalogoljunk a kettesben napunkon:
Ugye egy kicsit sem látszik fáradtnak?
Megnyugtató, hogy síkon és lejtőn még én vagyok a gyorsabb, sőt az elején az emelkedőn is, de a második felében bizony már erősen rámvert a kaptatókon. Sic transit gloria mundi...
Célbaéréskor "végre vége" helyett azt nyilatkozta, hogy az ötvenesen kellett volna indulnunk.
Nem, nem voltunk luxusúton az Arab-félszigeten, csupán ide a szomszédba ruccantunk át: Két nap értetlenkedést követő guglizás után ugyanis megtudtuk, hogy Zell am See a "Korán-kompatibilis földi paradicsom" (ld ezt a cikket, aminek az írója pont ugyanazon a meglepetésen és gondolkodáson ment át, mint mi), ennek köszönhető tehát, hogy a magammal hozott rövidnacis-pólós ruhatár nem igazán felel meg a helyi dress code-nak. Mondjuk aztán a Kitzsteinhorn-gleccseren szánkózva be kellett látnom, hogy ők öltöztek időjárásnak megfelelőbben :)
A nyaralás hozta a papírformánkat: nagyon intenzív napok (csodálom strapabíró gyerekeinket: a szerintem legdurvább napon végignéztünk két múzeumot, felmásztunk a híres Krimml-vízeséshez zuhogó esőben, fürdőben voltunk, a programok között összesen legalább nettó két óra autózás, és ezután az ő kérésükre még elmentünk az este 10-kor kezdődő világító szökőkút-műsorra, és ezt nem elég, hogy zokszó nélkül, de Dusa délutáni alvás nélkül abszolválta, sőt, a hosszas autózások és élmények közepette a frissen szerzett szobatisztaságon is csak egyetlen alkalommal esett folt egész héten), autószervíz keresés, állandó kajadeficit, cserébe gyönyörű tájak:
és sok-sok nevetés.
Egyszer valamelyik vendégünk azt mondta, hogy úgy látja, nálunk csak állandó nevetés van. Nagyon jól esett, hogy így nézünk ki, ugyanakkor nagyon nem éreztem igaznak (azt hiszem, Mimi újszülött korú volt, Lica meg másfél-kettő, képzelhetitek, hogy csupa móka és kacagás volt akkoriban az élet), de most gyakran eszembe jutott, hogy ez lehet rólunk a külső benyomás. Különösen ha eszembe jut az a hangeffekt, amit Dusa fejlesztett ki az egyik felvonón felfelé menet (levideózni persze nem sikerült):
Azóta, ameddig a türelme bírja, ismétli a "Dusa, csináld azt!" felszólításra, mi meg dőlünk a röhögéstől.
Szintén nagy móka forrására leltünk egy egyszerű parkolóházban is. Na jó, nem volt annyira egyszerű, leginkább ez a vicc jutott róla eszembe (csak linkelem, mert nem gyerekes oldalra való, nekik máshogy meséltem). A lényeg: 11 emeletes és egyirányú, alul lehet behajtani, ami miatt odaparkolt az ember, az a tetején volt, ha viszont ott nem volt hely, a tetején ki kellett hajtani, egy jó hosszú kerülővel visszajutni az aljára, és kezdeni az egészet elölről. Igazi férfi-női személyiség- és kockázatvállalási hajlam teszt, hogy ki melyik szinten állna meg. Mi nem bíztuk a véletlenre, a csajok gyalogos felderítést vállaltak, így a tizedikig feljutottunk, viszont ők a felderítés közben legyalogolták a megspórolt emeleteket :)
Voltak itt más furcsaságok is:
Banántermés egy fenyőfán,
diszkréten a tóba épített medence a strandon, hogy ne kelljen a 18 fokban fürdeni, de mégis úgy tűnjön, mintha (rá nem jöttetek volna, ha nem szólok, mi?),
manósapkában cigánykerekező Lica egy függőhídon:
a szállásunk pedig igazi Gusiness-rekorder lehetett az egymásra rányíló ajtók számát tekintve (pedig nem is volt olyan szűkös, úgyhogy gondos mérnöki munka előzhette meg ezt az eredményt, miszerint bármelyik szekrény- vagy normál ajtót nyitom ki, tuti nekiütközik egy másiknak)
Sokféleképpen építettük a családi csapatot:
Nagy bicajtúrát tettünk,
boboztunk,
esténként Pamkutyát néztünk és szétröhögtünk magunkat (eleinte csak munkaköri kötelességből a BB által szponzorált részeket, de végül odáig jutottunk, hogy már Dusa is pályázik a legifjabb Pamkutya-rajongó címre),
vagy családi éneklést csaptunk a vacsoraasztalnál (volt ennél jobb is, csak megszeppentek a kamerától, de Miminek azért nincs kameraláza :)):
A nyaralás szlogenje ezúttal egyértelműen a "Látom a végét!", ez ugyanis a rövid alagút családi definíciója lett (belépéskor látszik a vége), viszont önmagában az alagút definíciójában hosszas vita után sem tudtunk megegyezni (megoszlanak a vélemények, mi különbözteti meg a barlangtól, aki próbára kívánja tenni meggyőző képességét, hozza szóba a témát a lányoknál).
Én pedig anyai elhivatottságomat tehettem próbára: a vidámparkban a lányok addig gyakorolták rám a lelki nyomást, míg lecsúsztam egy majdnem függőleges csúszdán, nehogy csalódniuk kelljen bennem (rettenetes volt, de most már legalább hivatalos, hogy mindenre képes vagyok a gyermekeimért) Rólam nem, csak Mimiről van videó:
A rémcsúszdán kívül negatívum alig jut eszembe: Talán csak az, hogy Dusa mennyire ütött-kopott lett a hét végére (kis Hasfelmetszett Jack egy nyúlkarám létrájáról való lecsúszás következtében hosszú vágással a pocakján és további karcolásokkal az arcán, a hátán egy hatalmas kidörzsölt seb talán a háti hordozótól, és még a kezére is rácsapódott az autó ajtaja egyszer), továbbá a világvégén való kesergés, mikor láttuk, hogy a gleccser kevéske hóállományát nagy fehér ponyvákkal letakarva védik az olvadás ellen (ebbe némi becsapottság-érzés is vegyült, hogy amit mi a hegy lábától felnézve csodálunk, mint havat, az igazából egy fehér ponyva?) Na meg az, hogy idén sem jutottunk el a Szelidi-tóra lábat lógatni, mindig győz a családfő nyughatatlansága :)
