2012. szeptember 30.

Annak, azt hiszem, már nincs is hírértéke, hogy Mimit pénteken kora délelőtt elhoztam a bölcsiből, mert hőemelkedése volt. Ismét hat napot sikerült egyhuzamban járnia, úgy tűnik, ennyire van hitelesítve :( 

Kikészült lelkiállapotomban sikerült vagy fél-fél órát lelkizni mindkét bölcsisnéninkkel (az egyikkel, akit enyhén szólva nem kedvelek, nem volt valami kellemes a hangvétel), rájuk zúdítottam minden bölcsivel kapcsolatos aggodalmaimat, váltig állították mindketten, hogy igenis ha majd bent lesznek a teremben, nem egész nap kint, akkor mennyi mindent foglalkoznak a gyerekekkel. Félig-meddig elhiszem, de azért azt nem magyarázza, hogy az udvaron miért nem lehet egy kicsit foglalkozni velük. 

Megnéztem a közeli magánbölcsit is, minden tekintetben szuper lenne, ha nem akarna a bölcsisnéni fél 5-kor hazamenni. Persze megígérte, hogy megoldja, de nekem nem hiányzik minden nap a lelkiismeretfurdalás... Lehet, hogy nagycsaládi összefogásban meg tudnánk oldani a korai hazahozatalt, de jobban örülnék egy olyan rendszernek, amit mi ketten is fenn tudunk tartani, nem kell minden áldott nap segítséget igénybe vennünk (a kétszemélyes rendszerben legalább ott a hátország, a már eleve nagymamákra épített szisztémában már nincs tartalék vészhelyzet esetére). Kb óránként változik az álláspontom, mi legyen (harmadik opcióként van egy távolabbi bölcsi, ami valószínű még jobb foglalkozásügyileg, de jóval drágább). Alapvetően Mimi nem sír a bölcsiben, van, hogy reggel azt mondja, ne menjünk, mikor beadjuk, persze sír egy kicsit, de sokszor mondja otthon, hogy menjünk. Állítólag jól eljátszik, kedveli a néniket (az ellenszenvest is), szóval lehet, hogy én aggódom túl az egészet. Már-már azt mondanám, hogy mi ezzel a gond, amikor bevillan a kérdésemre, miszerint mi történik azzal a gyerekkel, aki a napirendben előírtnál hamarabb ébred, a válasz, hogy csendben el kell lennie magában az ágyban... Mimi számára ez bő egy órát jelent, hacsak nem nevelik át radikálisan az alvási szokásait. Ettől engem kiráz a hideg... (A bölcsisnénik szerint: de hát ott van nála az állatkája! A Kutyus valóban rettenetesen szórakoztató egy órán keresztül). Ha ez nem lenne, szerintem már eldöntöttem volna, hogy maradunk, így meg őrlődöm. Persze amikor ma délután bő fél óráig nem bírtam elaltatni, akkor én vártam el tőle, hogy csendben ellegyen az ágyában, meg Licával is ugyanez történik az oviban, úgyhogy lehet, hogy túldimenzionálom.

De vissza a betegség-témára: Nem elég, hogy beteg, de hogy az ellenszenves bölcsis néninek megint igaza lett a hazaküldéssel... Pedig pénteken sem az elképesztően magas 37,3, sem a rendkívül tudományos "csillog a szeme" nem hatott meg, sőt... Ehhez képest a hétvégét két hasmenéses, az elején hőemelkedéses gyerekkel (és apjukkal) töltöttük. Szerencsére legalább kellemes betegek, a kedélyükkel semmi gond (kivéve az apjukat :)), de Mimi kerek pocakja egy nap alatt elolvadt, szerintem válthatnánk lefelé egy pelusméretet, Lica meg eleve olyan girhes macska volt. Pelus és wc-papír számlánk az egekben, és persze a hétvégi programjaink is odalettek. Szombat délelőtt Lica műanyagsí-próbaórája szerencsére még megvolt (nagyon ügyi volt ám!), de aztán sztornózva lett a Papa-névnapi ebéd és a vasárnapi túra, ami Licának elég rosszul esett, mert mindkettőre nagyon készült. Rólunk nem is beszélve: beteg gyerekek, munkahely miatti aggódás és most már karanténban is vagyunk. Holnap a változatosság kedvéért két gyerekkel lehetek itthon, legalább jobban szórakozunk. Munkahelyi statisztikám pedig október 1-ig bezárólag: kemény három munkával töltött nap...

És hogy az ovira is panaszkodjam egy kicsit: talán már írtam, hogy Licáék csoportjában jelenleg csak egy óvónéni van, és képtelenek másikat felvenni. Két hétig tartott a beetetés, mikor az egy óvónéni kettő helyett dolgozott, kicsit sajnáltam, de nekünk jó volt, aztán megbetegedett, mostantól pedig, úgy tűnik, csak a rendes műszakot dolgozza le, ami azt jelenti, hogy a betegség alatt átmenetinek tűnő délutános csoportösszevonás mindennapos lesz. Szegény Lica, nem elég, hogy neki teljesen új ez az egész (a csoportjukban csak három új gyerek van, a többiek nagyobbak), minden délután másik csoportban alszik, ráadásul úgy tűnik, rajtam kívül más anya nem dolgozik, mert így nagyjából mindenkit hazavisznek ebéd után, úgyhogy még ismerős arcok sincsenek vele az idegen helyen. Egyébként jól bírja, még az alvási statisztikáin is javított ez alatt, de akkor is...

Viszont meg kell állapítanom, mindkét lányzó rengeteget változott már egy hónap (Mimi két hét) alatt is: Lica vagányabb lett, jobban feltalálja magát (pedig az oviban azért eléggé visszahúzódó), Mimi pedig hihetetlen jól eljátszik egyedül, sokkal érdeklődőbb minden iránt, úgyhogy alapvetően könnyebb vele otthon ülni, épp csak annyira sajnálom, hogy ezt a képességet kellett kifejlesztenie magában.

És mivel Emó már régóta rágja a fülem, hogy nem örökítem meg a blogban, íme: Lica tud összeadni! Legalábbis két olyan mennyiséget, amennyi egy-egy kezén van ujjból :) Nem tudom, hogy ez nagy szám-e vagy sem, de nekünk tetszik :)

2012. szeptember 26.

A három Szusz igaz története (vagy már kisbetűvel kellene írni, ha nem egyén, hanem népcsoport?)

Kezdődött a múltkori lebukással. Aztán a héten folytatódott azzal, hogy mivel Licáék egyetlen óvónénije beteg, szegények folyton össze vannak vonva valamelyik csoporttal, így elég nagy a fejetlenség. Így aztán hétfőn megint nem találtuk oviból hazafelé menet a Szuszt, nyilván megint az ágyában maradt. Na de most azt sem tudtam, melyik óvónéninek kéne szólni, hogy bányásszuk elő, így meggyőztem Licát, hogy jó lesz az otthoni Szusz, ha már úgyis tudja, hogy van. Igenám, de másnap reggel vitte magával Szusz-2-t, Apa pedig nem tudta teljesíteni Szusz-1 kiszabadítására vonatkozó küldetését, így Lica délután boldogan fogadott azzal, hogy kettő Szusszal aludt! De csak nem bennmaradt mindkettő az ágyban, mégpedig egy még újabb csoportban? Kénytelen voltam leleplezni Szusz-3-at is, azzal a szigorú tiltással, hogy ő semmiképp nem mehet be az oviba.

Mostanra az összes Szusz hazatért, de persze bekövetkezett, amitől mindig is féltünk, ha lebuknak a Szuszok: Lica kijelentette, hogy itthon is kettő Szusszal akar aludni (Huh! Csak kettővel...) Most akkor a kettő Szusznak kellene kétszer kettő dublőr (vagy háromnak kétszer három), és rövidesen megszállják a Földet az exponenciálisan szaporodó Szuszok.

És hogy lehet ezt még fokozni? Mimus lefekvéshez készülődve másik kutyust követelt! :)

Ui: Dolgozó Anya kedden az alvás nélkül töltött éjszaka után mégiscsak elment dolgozni, mert a szintén nem sokat alvó gyermek reggelre láztalan volt, "csak" borzasztóan köhögött. Lehet vetni rám a köveket, de jól éreztem magam. Most mindketten a bölcsiben/oviban köhécselnek, de meglepő módon senki sem reklamál, én pedig nem érzem, hogy ha otthon lennének, tudnék bármit is tenni az érdekükben, pláne mert a doktor néni sem tudott. Ha ez örökletes, akkor két hónapig fognak még köhögni, ahogy az anyjuk, annyit meg mégsem ülhetünk otthon...

2012. szeptember 25.

Miről is szólt volna ez a bejegyzés, ha lett volna időm tegnap este megírni, ahogy terveztem?

• Hogy Mimi másfél hét betegeskedés után náthásan ugyan, de csütörtökön végül csak elment bölcsibe.
• Hogy ugyanezen csütörtökön, mintegy postafordultával mehettem is vissza az orvoshoz Licával, aki már nagyon csúnyán köhögött. De mivel az orvos sem tudott jobbat, mint az általam már másfél hete alkalmazott szerek, elég reménytelen a dolog, de oviengedélyt kapott hétfőtől.
• És végül következett volna a diadalmas hír: hétfőn végre mindkét gyerek oviban/bölcsiben, úgyhogy keddtől anya dolgozik! Mimi már bent is aludt, bár ezalatt én még a folyosón ültem, és ébredés után rögtön jöttünk haza, és kedden is oda kell menni ébredésre, de szerdától teljes jogú bölcsis lesz!
• Talán elpanaszoltam volna még, hogy Mimi "szabadságharcos" természete (by Flóri keresztapu) már elképesztő és igencsak elviselhetetlen méreteket ölt: Szombaton a túrázást írtam le jó időre, mivel a háti hordozóba sem hajlandó bekorlátozni magát, gyalogolni annyit nem tud, kézben meg igen nehéz és aludni sem tud úgy közben. Éjjelre nem lehet betakarni, mert az is beavatkozás a magánszférájába, még elalvás után titokban sem, mert arra is felébred. Gyógyszert, mint tudjuk, nem lehet beadni neki, és hivatalosan bölcsibe sem mehetett volna, mivel a húgyúti fertőzés után kontroll vizeletvizsgálatra lett volna szükség: szerencsére előre megkaptuk az igazolást, mert pisit azóta sem produkáltunk, nehogymár bilibe pisiljen, ha Anya azt szeretné, a pisizacskós procedúrát meg el sem tudom képzelni egy ilyen akaratos gyerekkel, szerintem napokig direkt nem pisilne egyáltalán. Még játszani sem hajlandó, ha azt érzi, hogy én konkrétan törekszem vele egy bizonyos dolgot csinálni, akkor az csakazért sem kell...

Blogírás nélkül is csak fél 12-re sikerült nagyjából alvásközeli helyzetbe kerülni, pedig ránkférne az alvás az ezentúli koránkelős, rohanós reggeles életformához, ehelyett kicsit sírdogáltam azon, hogy szegény Mimi most már másfél évig járhat minden nap bölcsibe, amit lehet, hogy megszokik, de hogy szeresse, azt nem tudom elképzelni, annyira nem foglalkoznak velük, pusztán "gyerekmegőrző", én is maximum megszoknám, ha napi 8-10 órát egy üres szobában kellene eltöltenem. Már a magánbölcsi is felmerült bennem....

Ehhez képest most itt ülök hajnali 4 óra 10 perckor, és a gyerekmegőrző bölcsi a vágyálmaim netovábbjának tűnik, ugyanis Mimi lázasan ébredt, fuldokolva köhög, én pedig zokogva eltemetem magamban a dolgozó nőt, aki magánbölcsire keresi a pénzt, rendelkezik némi szabad akarattal és meg tudja tervezni a következő napját, és négy hét itthon ülés után naivan még közeli előléptetésről, de legalább felnőtt közegről és pár óra hisztis gyerek-mentes világról álmodozott... Nyugodjon békében.

2012. szeptember 17.

Ahhoz képest, hogy pénteken még Lica tűnt a gyenge láncszemnek, végül Mimi bölcsis karrierje tört jó időre derékba: Hétfőn ebéd után épp a lázát mérték, mikor érte mentem, és bár a minimális hőemelkedést én nem vettem túl komolyan (de a bölcsisnénik láthatóan igen), és az állítólagos délelőtti tünetek egyikét sem produkálta nekem délután, de másnap reggel lázasan ébredt, úgyhogy irány a doki! A torkát pirosnak találta, a hét végéig otthonülésre ítélt bennünket. Én már ezt tragédiaként éltem meg, szégyenszemre nem gyermekszempontból (szóban forgó gyermek két órát bírt szaladgálni a játszótéren naponta nagy vidáman, nem tűnt épp betegnek, épp csak láza volt minden reggel), hanem munkahelyileg: végülis az egyébként is durva három hetes szabadságomra így minimum egy hetet húzok rá a beszoktatás csúszása miatt, emlékezni sem fog már rám senki... 

De lett ez még rosszabb is: pénteken visszavittük a dokihoz, mert ennyi nap láz már igazán túlzás, kapott antibiotikumot, aztán profin produkáltuk bili segítségével a vizeletvizsgálathoz szükséges anyagot, ami viszont olyan rossz lett, hogy nem is a mi orvosunk, hanem aki rendelt péntek este, hívott fel, hogy mindenképp menjünk be gyógyszerért. Újabb antibiotikum, szerdán menjünk vissza kontrollra :( És most már az sem igaz, hogy csak magamat kell sajnálni (pedig a munkahelyi lógás beláthatatlanul fokozódik), mert most már Mimi is nagyon elesett, persze hogy náthás is lett, nem kap levegőt, így nehéz az alvás is, nappal is nyűgös. Most elképzelhetetlennek tűnik, hogy ez pár napon belül elmúljon :( Azért elsétáltunk a bölcsihez, bekukucskáltunk a kerítésen, hogy ne felejtse el teljesen, hova is járt...

És azért hogy még egy kicsit sajnáljam magam: lelkileg nem csak az kiborító, hogy a munkahelyemért aggódom, sajnálom a gyermekemet, de közbe néha alig bírom elviselni, olyan nyűgös, de mindehhez jön a gyógyszerbeadás... Talán már kiderült a korábbiakból, hogy Mimi személyiségével az ilyesmi nehezen fér össze (bár nem hiszek a nevek jelentésében, de azért: Miett=lázadó): ott tartunk, hogy már ételt sem fogad el tőlem kanálból, mert gyanakszik, hogy valamit belecsempésztem. Úgyhogy marad a zsarolás, de csak a legbrutálisabb fokozatok működnek (addig nem játszom veled, amíg be nem veszed), vagy az erőszak... Nem tudom, melyikünknek borzasztóbb...

Lica ehhez képest állja a sarat, bár a nátha elkapta őt is, de az oviban ezt lazábban kezelik, én lelkiismeretesen rá szoktam kérdezni, hogy nem gond-e, hogy folyik az orra, köhint egyet-kettőt, de nem (pedig most akár még ő is otthon maradhatna, őt legalább már lehet vinni másnap, ha meggyógyul, nem kell minimum egy hét beszoktatás újra, ami alatt megint meg lehet betegedni...)

Kezd beilleszkedni, az ovis rendet már múlt hét végére is megdöbbentő módon magáévá tette, olyan önállóan intézte sorban ebéd után az összes fürdőszobai tennivalót, na meg egy szó nélkül teszi be reggel a szuszok ládájába a Szuszt, és megy be nélküle a terembe, de most már a játékba is bekapcsolódik, délutánonként nem Ildikó néni ölében találom, és már barátnője is van! De persze ebben is szélsőséges: most nem hajlandó addig reggelizni, amíg Bori meg nem érkezik, és folyton azt mondja, hogy ő csak Borival játszik (kémkedésem alapján viszont Bori nem ennyire elkötelezett, így van, hogy Lica egyedül lófrál az udvaron). A személyes varázs azért még mindig működik szerencsére, a pénteki bográcspartin Bori és Kamilla anyukájától is meghallgattam, hogy a lányaik csak Licát emlegetik este otthon. És még a kertészbácsi is ismeri (már a távollétében, Mimi láttán is beazonosítja), igaz, ez nem feltétlenül hízelgő: a "kis szájharmonikás" névvel illeti, az állandó ujjszopizásra utalva.

Sajnos Lica az oviban történteket firtató kérdésekre legtöbbször teljesen bezárkózik, inkább csak akkor lehet megtudni tőle valamit, ha spontán mesél, és az is vagy igaz, vagy nem. Ráadásul Mimi, aki szerintem nagyobb dumás lesz, mint a nővére, örömmel bekapcsolódik ezekbe a beszámolókba, nem igazán zavarja, hogy ő nem volt ott, szövi tovább a történetet, így ketten együtt jó nagy hantákat képesek összehozni.

A végére vidításképp ha nem is ovis sztori, de egy mai kiselőadás a bátorságról a két tesó előadásában:

Lica: "Én nem merek leugrani az ugródeszkáról. Ha felnőttek leszünk, akkor már biztos bátrak leszünk, és le merünk onnan ugrani. De én a hattyútól is félek, mert annak csőre van, és meg tud vele csípni."

Mimi: "Én azért nem félek a hattyútól, mert a Lica fél tőle."

2012. szeptember 8.

Egy kis vegyes:

Licával ellentéteset játszottunk a reptéren várakozva, mondtunk egy melléknevet, neki kellett az ellentétét, de még nem ment tökéletesen:

-          Mi a meleg ellentéte? Mi az, ami nem meleg?

-          Ropi!

-          Mi a buta ellentéte?

-          Én!

Készítettem a lányoknak egy „jóságmércét”: egy skálán lehet huzogatni a fényképeiket aszerint, hogy hogy viselkednek, ha a jó tartományban vannak, mindenféle jutalom van beígérve, ha a rosszban, akkor mese- és desszertmegvonás (még nem volt rá azóta példa). Másnapra elmúlt az újdonság varázsa, nekem ki is ment a fejemből, Lica viszont egy kis angyal volt, ölelgetett, puszilgatott, „Szeretem Anyát!”, stb, én meg meglepetten élveztem a dolgot, aztán józanodhattam ki, mikor odarángatott a jóságmércéhez és közölte: „Tolj arrébb!”

Mimus velős kategorizálása: „Lica bátor, Mimi kedves!” (legalább a fele igaz :))

Mimus gyönyörűen beszél, hosszú mondatokban, néha csak úgy magának is (nyaralás alatt egyik reggel felébredve az ágyban sorolgatta magának a közeli és távoli családtagokat), tökéletes az igeragozása, amin mindig elámulok, viszont a főnevek ragozásával, főképp a teljes hasonulással gyűlik meg mindig a baja, így lesz „kanálval” és „denevérvel” (ez egyébként a derelyére vonatkozott :)) De a legviccesebb hibája, ami ugyanolyan szállóigévé vált már a családban, mint a „másik dinde” és a „Buksi megharapta Beni szoknyáját” (ez a fő kiskunmajsai élménye, minden nap elmondja), szóval az a „Menj innen!” helyett „Menj innen innen!” Természetesen már Lica is így mondja. Illetve Mimi, mivel többször rászóltunk, hogy nem mondunk ilyet, most már úgy, hogy „Nem mondom Licának, hogy menj innen innen!”

2012. szeptember 7.

Lica végül elment ma oviba (de ebéd után mentem érte), viszont nehéz beszoktatási esetnek lett minősítve... Ahhoz képest, hogy az elején azt mondta az óvónéni a vidám kis Lica láttán, hogy nem lesz itt semmi gond, most kiselőadást tartott arról, hogy azok a legnehezebb esetek, akik az elején olyan mosolygósan jönnek, és később jönnek rá, hogy ez nem fenékig tejfel. Licu ma az egész napot az ölében töltötte, és semmit sem akart csinálni. Reméljük, csak a köhögős nyavalya miatt, és hétvégén kikúráljuk, de a délutáni alvás itthon sem megy...

A másik napi dráma: Ennyi idő után eljött a nap, mikor lebukott a több Szusz! Nem sikerült elég jól zsonglőrködni az oviba vitt példánnyal, de igazából nem rázta meg Licát a dolog: hozta, hogy „Nézd, Anya, kettő Szusz!” (egyelőre a harmadik még őrzi inkognitóját, és mostanában Apával jár dolgozni, mert egy oviba vitel után a táskájában maradt), aztán kiválasztotta az egyiket, hogy az a szebb, az legyen itthon, a másik meg az oviban. Azért gyorsan eldugtam az egyiket, Licát meg ágyba dugtam, hátha elfelejtődik a dolog, azóta nem is került szóba.

2012. szeptember 6.

És akkor egy összefoglaló négy nap után családunk két ifjú dolgozó nőjéről:

Bölcsis Mimi (a kis alma):

Az első két nap két órát voltunk bent együtt, ebédelt is, a harmadikon húsz perc után kimentem és a folyosón izgultam végig a délelőttöt, ma pedig már el is mehettem. Nem volt semmi gond, sírás, amíg ott voltam, szépen motorozott, homokozott, de azért nagyon sok interakció nem volt a többi gyerekkel, csak ha én bíztattam rá. A bölcsis nénik kedvesek, de játékidőben semmit sem foglalkoznak a gyerekekkel, aki már anyuka nélkül volt ott, volt hogy fél órát elüldögélt maga elé meredve, rossz volt nézni.

Mimus szépen ebédelt minden nap, ma már mondani is hajlandó volt valamit a bölcsis néninek („Nem kérek többet!”), folyton dicsérték, hogy milyen ügyes, na meg mindenki csodájára járt a szépségének. Végre kibújhatott Lica árnyékából :)

Bölcsi után még itthon is eszik rengeteget, úgyhogy legalábbis a beszoktatás időszaka valószínű jó hatással lesz a súlyára, remélem, ha egész nap ott lesz, akkor sem fog éhezni. Az biztos, hogy háromszor olyan lassan eszik, mint bárki más, az ottmaradósok már lefekszenek, az elmenősök rég elmennek, mire ő végez az ebéddel. Apai örökség...

Úgy látszik, el is fárad, aggódtam, hogy fog ő 12-től 3-ig csendes pihenőzni, de most itthon tud aludni majdnem ennyit, mikor hazaérünk. Ottalvás csak jövő hét közepétől lesz, de nem hiszem, hogy gond lesz, úgy tűnik, ez a gyermek sínen van, még ha nem is vagyok elragadtatva a bölcsi által nyújtott ingertömegtől. Mimi inkább elfogadónak tűnik, mint repesőnek a dologtól, de azért reggel, mikor Lica korábban elmegy oviba, azt kiabálja, hogy ő meg bölcsibe akar menni, úgyhogy olyan szörnyű nem lehet.

Ovis Lica (a kis gyöngysor):

Na ez már nem olyan egyszerű ügy... Kezdtük azzal, hogy első nap nem mentünk némi vasárnap éjjeli hányás és egésznapos láz miatt. Arról volt szó, hogy csak azután betegszik meg a gyerek, hogy oviba megy... Aznap még szabin volt Emó, így meg tudtuk oldani, de Mimit beszoktatni kicsit nehéz lenne egy beteg Lica társaságában, így lehet, hogy elítélendő módon, de hétfő este csak szereztünk egy orvosi igazolást, és kedden már vittük.

Csodák csodája, berohant a terembe, és vissza sem nézett, elvegyült a játszó lányok közé. Na ez igazán nem jellemző, játszótéren vagy játszóházban sosem csinál ilyet. Mivel az oviban nincs beszoktatás, rögtön ott kellett hagyni és csak délután érte menni (azért Mimivel meglestük az udvaron napközben), egész nap izgultunk, de délután meg eljönni nem akart! Az óvónéni azzal fogadott, hogy ez a gyerek túl jó, már azon aggódik, miért nem rossz egy kicsit, ilyen szófogadó gyereket még nem is látott, ha mondják neki, akkor eszik akkor is, amikor már nem is esik jól... Mondtam neki, hogy lesz ez még máshogy is :)

Viszont nem aludt eddig egyik délután sem, pedig reggel így nagyon fáradtan kel, és ma kora este ki is dőlt. Délután már az óvónéni karjaiban fetrengett, amikor érte mentünk. Mindent kitalál, hogy ne kelljen alvásidőben feküdnie: pisilni kell, kakilni kell, inni kell, de ennek azért örülök, mert legalább szól ilyesmikért, én azon aggódtam, hogy ki sem nyitja majd a száját.

Délután mindig egyedül lézengett az udvaron, mikor mentem érte, úgyhogy magától sajnos nem csatlakozik a gyerekekhez, az óvónéni is mondta, hogy oda kell terelni, de délelőtt mindig vannak szervezett játékok-feladatok, így mikor olyankor láttuk, sosem unatkozott. Az oviban láthatóan többet foglalkoznak velük, mint a bölcsiben.

Sajnos ma reggel köhécselt, és délután eléggé orrfolyósan-tüsszögve került elő az oviból (bár az óvónéni nem mondott semmit, értékelném, ha ilyenkor mondaná, szerinte olyan beteg-e, hogy ne vigyem másnap, mert ő többet látja nálam, meg ő tudja, mi a betegségi határ), úgyhogy lehet, hogy kezdődik az előre borítékolt papírforma szerinti betegeskedés (amiről az gondoltam, az én sosem beteg gyerekeim tuti megússzák), egyelőre még meg tudjuk oldani, ha Mimivel már nem kell ottmaradni a bölcsiben (csak ő ne legyen beteg!), csak a dédelgetett álmomról kell lemondanom, hogy a beszoktatás második hete alatt 3 év óta először és jó pár évig utoljára lehet egy kis szabadidőm (csak a födémet kell szigetelnem)... De még történhet valami csoda reggelig...

2012. szeptember 2.

Hát persze, hogy nem jelentkeztünk újabb híradással a helyszínről, az itthoni életbe visszacsöppenve pedig eléggé magukba szippantottak bennünket az események (írni kellene már azokról is), úgyhogy csak egy vázlatos lista, mit is láttunk még Barcelonában:

• 2. nap délután: Sagrada Familia és még inkább a tövében levő játszótér
• 3. nap: Diadalív, Parc Ciutadella és az állatkert, majd kimerült alvás a strandtól 100 méterre (mármint Anya és Mimi számára, Lica eközben fenyőtűkkel szurkálta az alvókat, mindeközben békésen csordogált ránk a gyanta), és végre strand! Mimi részéről természetesen: „Ez nem tetszik!”, Lica viszont pancsikolt, hullámlovagolt, valamint ő volt a híres kagylóvadász is
• 4. nap: Montserrat: a kolostoron kívül a környező hegyekben is tettünk egy kis túrát, sajnos a csúcsra nem jutottunk fel, addigra lemerült Lickában az elem, de addig nagyon sokat gyalogolt. A lányok megtanultak spanyolul köszönni és elköszönni, és ezt boldogan gyakorolták minden arrajárón (magyarul nem megy ilyen jól). Aztán csodálkoztak, hogy a zsúfolt városban nem működik a varázsszó és a kutya sem köszön vissza.
• 5. nap: Augusztus 29-et csúszdaellenes világnappá nyilvánítjuk, mert sem a hülye találmányok múzeumában, aminek az volt a fő vonzereje, hogy a két szint között csőcsúszdán lehet(ne) közlekedni, sem a nagyon messzi Parc Diagonal Marban, ahová jórészt a csúszdás domb miatt zarándokoltunk el, nem lehetett csúszni felújítás miatt. De legalább ismét strandoltunk egy jót (legalábbis a két éven felüliek). A lányok nem sokkal éjfél körül aludtak el...
• 6. nap: Ez sem a mi napunk volt, ezúttal az esővel gyűlt meg a bajunk, rövid úton (na jó, az információs központ kisfilmjeinek hússzori megnézése után) menekülőre fogtuk, vonatoztunk egy jót oda és vissza a Collserola parkba. Nem adtuk fel, délután a Monjuic-en próbálkoztunk, de az olimpiai stadion (lényeg: két fekete kismacska) és a kaktuszkert sötétben és esőben való megtekintése után távoztunk.
• 7. nap: Mindent pótoltunk, ami tegnap elmaradt, és még a vidámpark is belefért: a túrát megtettük visszafelé, és este megcsodáltuk a zenélő szökőkutat, ami a lányokat megint táncolásra fakasztotta.
• 8. nap: Az idevágó képeink sajnos mind elvesztek, pedig bemutatnák, hogy végeztek fizikai kísérleteket a lányok a természettudományi múzeumban, és hogy minden nyűgöt és fáradtságot leküzdve csak kipipáltuk a lista utolsó kötelező látnivalóját, a Güell parkot is.
• 9. nap: Hajnali menet a reptérre, a Ramblán csak az elmúlt éjjel hősei dülöngélnek rajtunk kívül... A már ismerős küzdelem a gépen: Mimi kontra biztonsági öv: ezt a csajszit semmivel nem lehet korlátok közé szorítani. És végül várt az édes otthon és a bevarrandó ovis jelek...