Mint ahogy
azt előre jeleztük, úgy határoztunk, hogy csak Lica másfél éves koráig vezetjük
ezt a blogot. Az utóbbi időben úgyis megritkultak a bejegyzések, részben azért,
mert a dolgozó (+költöző +várandós) anyuka státusz nem sok energiát és
szabadidőt enged, de azért is, mert Lica már „nagylány”: nem az a furcsa új
jövevény a családban, akiről napról napra van valami különös feljegyeznivaló. A
rajongóknak ajánljuk, hogy kövessék figyelemmel a fényképeinket,
a képfeliratokban igyekszünk szövegesen is megörökíteni az eseményeket. Aztán
meglátjuk, a kistesó mellett mire és mennyi energiánk lesz, úgy lenne
igazságos, ha ő is kapna blogot, és biztos Lica is kapna ott szerepet, de nem
ígérünk semmit (Lica blogja előtt is kategorikusan kijelentettem, hogy kizárt,
hogy nekem ilyesmire időm legyen).
Zárásként íme
egy kép, Lica hogy várja a kistesót (a szívhangját hallgatja éppen):
Fogak
száma: 16 (vagy akár lehet több is,
de hátra nem látunk be)
Kedvenc
étel: túrórudi
Fejlődés: Lica beszéde felfoghatatlan ütemben fejlődik, most már nem
arról van szó, hogy azt jegyezgetjük, melyik szavakat tudja, mert gyakorlatilag
minden tud, és nagyon szépen is mondja, egyedül a k betűvel áll hadilábon
(„tutucs”, „tatas”). Főnevekből tényleg mindent ismer, vagy amit nem, elsőre
megtanulja. Megy már sok melléknév is, legfontosabb a „toszos”, ugyanis ha
étkezés közben inni akar, annak külön szertartása van: először is eltávolít a tálcájáról
minden más tányért, evőeszközt, csak a pohár lehet ott, és aztán
felháborodottan elkezdi a kezét nyújtogatni, hogy „toszos!”. Csak ha
megtöröltem, akkor hajlandó megfogni a poharat. De azért megtanulta már a
tisztát is, megy a vizes-száraz, üres, kicsi-nagy, és az új tudomány a színek:
a kedvence a lila (nehogy egy fontos színt tanuljon meg elsőként), de a többi
színt is nagyon jó arányban eltalálja, csak a sárgát nem sikerült még
megtanulni. A közlekedési lámpáknál mindig elmondom, hogy megvárjuk, míg zöld
lesz, pirosnál nem szabad átmenni, mire legutóbb, mikor villogó zöldnél
indultunk el, és bizony piros lett, mire átértünk, felháborodottan szólt rám,
hogy „pijos!” És van pár ige is, amit tud: eszik, iszik, alszik, úszik, eldőlt,
na és persze az örök sláger: elbújt! A mondatai még csak kétszavasak (pl. Apa
alszik), de volt egy kivétel: „Boci, boci tarka” :)
A hiszti nem
tudom, fejlődési lépcsőfoknak számít-e, de néha az is van :) Íme egy igazi
földön fetrengős változat a lépcsőház kellős közepén:
És ide kapcsolódik
a fő visszafejlődés is: ha megyünk valahová, egyre többet viteti magát karban.
Ez alighanem az én hibám, mivel a nap két legnehezebb része számomra a bölcsibe
menés és bölcsiből jövés, a munka ehhez képest laza kikapcsolódás, és a
cipelésnél sokszor nehezebbnek találom azt, hogy hajolgassak hozzá, ha a lábán
megy, és persze háromszor annyi ideig is tart az egész, amire reggel nem érünk
rá, délután holtfáradtan meg már erőm nincs hozzá. Így hát gyakran vittem az
elején saját elhatározásból, és mostanra rákapott. És hogy miért kapcsolódik ez
a hisztihez? Mert a mélypont az volt, amikor botor módon hazafelé beugrottunk
pelenkát venni, ami feltételezte, hogy az onnan hátralevő 5-10 percnyi utat
Lica hajlandó a saját lábán megtenni, amíg én az óriási pelenkás dobozt
cipelem. Hát nem volt hajlandó. Leült a földre és üvöltött. Így aztán az
eredmény: háton hátizsák, bal karban majd’ kilenckilós hisztiző gyermek, elöl a
pocakban másfél kilós leendő gyermek, jobb kézben hatalmas és természetesen
félpercenként újabb helyeken (az összes megfogható helyen) elszakadó
kartondoboz, középen pedig egy síró anyuka. Elképzelésem sincs, más hogyan és
mikor végzi a bevásárlást (mert ha az apuka csinálja, akkor az a csekély együtt
tölthető időből megy el, autós családi programnak pedig számomra nem túl
vonzó), de aki tudja a titkot, ossza meg velünk, mert nálunk gyakran a hűtő is
üresen tátong hasonló logisztikai problémák miatt...
Kedvenc
játékok: Mióta a költözésre való
előkészületként lomtalanításkor kitettük a régi ágyunkat, és átmenetileg csak
egy matracon alszunk, ez Lica kedvenc helye. Korábban is folyton felmászott az
ágyra, de most azt élvezi, hogy nekifutásból bele lehet vetődni, és ez sokkal
vonzóbbá teszi a benne rejlő egyéb lehetőségeket is, úgymint bukfencezés, olvasólámpa-kapcsolgatás,
paplan alá elrejtőzés vagy különböző állatok elbújtatása, stb. Itteni program
továbbá az, hogy „torna” felkiáltással hátára fekszik, és nyitja-csukja a
lábait, amit kommentál is: „szét-össze”.
A mókák másik
nagy forrása a xilofon két ütője: vagy többé-kevésbé funkció szerint használja
őket, és mindenen kipróbálja, hogy szól, ha dobol velük (kivéve a xilofonon),
vagy pedig
kiskutyává változik: ekkor az ütő a szájában a csont, a popsiján a nadrágba
tűrve egy zokni a farok, és így kell keresztbe-kasul négykézlábazni a lakáson
(a kiskutyázás ugyanis társas tevékenység, elvégre két ütő van – szerencsére
csak kettő, így nekem sokszor sikerül megúsznom :))
