18 hónapos státusz

Súly: 8860 gramm (bodyban és pelenkában)

Hossz: Nincs adat, kb 80 cm

Ruhaméret: 74

Fogak száma: 16 (vagy akár lehet több is, de hátra nem látunk be)

Kedvenc étel: túrórudi

Fejlődés: Lica beszéde felfoghatatlan ütemben fejlődik, most már nem arról van szó, hogy azt jegyezgetjük, melyik szavakat tudja, mert gyakorlatilag minden tud, és nagyon szépen is mondja, egyedül a k betűvel áll hadilábon („tutucs”, „tatas”). Főnevekből tényleg mindent ismer, vagy amit nem, elsőre megtanulja. Megy már sok melléknév is, legfontosabb a „toszos”, ugyanis ha étkezés közben inni akar, annak külön szertartása van: először is eltávolít a tálcájáról minden más tányért, evőeszközt, csak a pohár lehet ott, és aztán felháborodottan elkezdi a kezét nyújtogatni, hogy „toszos!”. Csak ha megtöröltem, akkor hajlandó megfogni a poharat. De azért megtanulta már a tisztát is, megy a vizes-száraz, üres, kicsi-nagy, és az új tudomány a színek: a kedvence a lila (nehogy egy fontos színt tanuljon meg elsőként), de a többi színt is nagyon jó arányban eltalálja, csak a sárgát nem sikerült még megtanulni. A közlekedési lámpáknál mindig elmondom, hogy megvárjuk, míg zöld lesz, pirosnál nem szabad átmenni, mire legutóbb, mikor villogó zöldnél indultunk el, és bizony piros lett, mire átértünk, felháborodottan szólt rám, hogy „pijos!” És van pár ige is, amit tud: eszik, iszik, alszik, úszik, eldőlt, na és persze az örök sláger: elbújt! A mondatai még csak kétszavasak (pl. Apa alszik), de volt egy kivétel: „Boci, boci tarka” :)

A hiszti nem tudom, fejlődési lépcsőfoknak számít-e, de néha az is van :) Íme egy igazi földön fetrengős változat a lépcsőház kellős közepén:

És ide kapcsolódik a fő visszafejlődés is: ha megyünk valahová, egyre többet viteti magát karban. Ez alighanem az én hibám, mivel a nap két legnehezebb része számomra a bölcsibe menés és bölcsiből jövés, a munka ehhez képest laza kikapcsolódás, és a cipelésnél sokszor nehezebbnek találom azt, hogy hajolgassak hozzá, ha a lábán megy, és persze háromszor annyi ideig is tart az egész, amire reggel nem érünk rá, délután holtfáradtan meg már erőm nincs hozzá. Így hát gyakran vittem az elején saját elhatározásból, és mostanra rákapott. És hogy miért kapcsolódik ez a hisztihez? Mert a mélypont az volt, amikor botor módon hazafelé beugrottunk pelenkát venni, ami feltételezte, hogy az onnan hátralevő 5-10 percnyi utat Lica hajlandó a saját lábán megtenni, amíg én az óriási pelenkás dobozt cipelem. Hát nem volt hajlandó. Leült a földre és üvöltött. Így aztán az eredmény: háton hátizsák, bal karban majd’ kilenckilós hisztiző gyermek, elöl a pocakban másfél kilós leendő gyermek, jobb kézben hatalmas és természetesen félpercenként újabb helyeken (az összes megfogható helyen) elszakadó kartondoboz, középen pedig egy síró anyuka. Elképzelésem sincs, más hogyan és mikor végzi a bevásárlást (mert ha az apuka csinálja, akkor az a csekély együtt tölthető időből megy el, autós családi programnak pedig számomra nem túl vonzó), de aki tudja a titkot, ossza meg velünk, mert nálunk gyakran a hűtő is üresen tátong hasonló logisztikai problémák miatt...

Kedvenc játékok: Mióta a költözésre való előkészületként lomtalanításkor kitettük a régi ágyunkat, és átmenetileg csak egy matracon alszunk, ez Lica kedvenc helye. Korábban is folyton felmászott az ágyra, de most azt élvezi, hogy nekifutásból bele lehet vetődni, és ez sokkal vonzóbbá teszi a benne rejlő egyéb lehetőségeket is, úgymint bukfencezés, olvasólámpa-kapcsolgatás, paplan alá elrejtőzés vagy különböző állatok elbújtatása, stb. Itteni program továbbá az, hogy „torna” felkiáltással hátára fekszik, és nyitja-csukja a lábait, amit kommentál is: „szét-össze”. 

A mókák másik nagy forrása a xilofon két ütője: vagy többé-kevésbé funkció szerint használja őket, és mindenen kipróbálja, hogy szól, ha dobol velük (kivéve a xilofonon),

vagy pedig kiskutyává változik: ekkor az ütő a szájában a csont, a popsiján a nadrágba tűrve egy zokni a farok, és így kell keresztbe-kasul négykézlábazni a lakáson (a kiskutyázás ugyanis társas tevékenység, elvégre két ütő van – szerencsére csak kettő, így nekem sokszor sikerül megúsznom :))