Valami nagyon megváltozott azóta, amikor úgy éreztem, állandóan rajtam lógnak a gyerekek... Biztos voltam benne, hogy valamikor vissza fogom sírni, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Úgy tinikoruk környékére tettem azt, amikor majd bevágják az orrunk előtt a szobájuk ajtaját. Na, ilyen még nincs, és szerencsére még nem diszkóba járnak a velünk való játszás helyett, most egymás nyakán lógnak állandó jelleggel. Az egyik legfeltűnőbb új jelenség, hogy lefektetés után még órákig megy a szövegelés a gyerekszobában. Olyan cukin csevegnek, hogy szinte rájuk szólni sincs szívünk, pedig azért az éjjel 11-ig dumálás nem tesz jót a másnap reggelnek. Ha mégis felmegyünk, akkor kijelentik, hogy "Itt buli van!"
De már napközben is sokszor elhangzik, hogy "én csak a Mimivel játszom", már nekem kell könyörögnöm, hogy engem is vegyenek be. Felcserélődtek a szerepek, ők nem érnek rám :)
Mindez persze nem panaszkodás, hanem megerősíti azt, amit eddig is gondoltam, hogy egy tesó a legnagyobb ajándék, amit adhattunk nekik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése