Dolgozó

7 napon vagyunk túl, úgyhogy ideje már írni Dusa munkahelyéről. Minden objektív siker ellenére nem lesz egy lelkes beszámoló...

Kezdődött azzal, hogy a kutya sem tudta múlt hétfőn, hogy jövünk, úgyhogy abba a csoportba kerültünk, amelyikbe elsőnek sikerült bekopognom, és ahol a legkisebb gyerek is két és fél éves. De volt más problémám is, amit láttam a bent töltött egy óra során, úgyhogy egy fél éjszakányi bőgés után kedd reggel átkértem Dusát egy másik csoportba, ami korban jobban hozzá illő. Így egy nap után elvesztettük a minden kisfiú álma kisautó jelet, de a helyette kapott halacska sem rossz, azt legalább tudja mutatni Dusa, hogy mit mond :) Aztán kiderült, hogy azt is elvesztettük, ami az egyik fő vonzerő volt bölcsinézéskor, hogy milyen szép tágas csoportszobák vannak, hát pont a mi csoportunké nem olyan... A nénik (ja, nénik, egyikük vagy 10 évvel lehet fiatalabb nálam, a másikuk meg kb mint én szerintem) kedvesek, de azért látszik, hogy nem babusgatják agyon a gyerekeket, az egyik kislány folyamatosan sír (állítólag csak akkor, amikor én ott vagyok), és második nap már szóltak, hogy én se hagyjam, hogy állandóan az ölembe üljön. Mivel azt gondolom, hogy Dusa nem ilyen lesz, nyilván ez nem nagy gond, de azért nekem beleférne egy kicsit több szeretgetés.

Első két nap együtt voltunk bent egy-másfél órát, szerdán egy negyed órára hagytam ott, csütörtökön már másfélre, akkor már ott is ebédelt, péntektől pedig már csak beadtam reggel, és ebéd utánra mentem érte. Simán bemegy, vissza sem néz, állítólag eszik is, egyetlen egyszer sírt az elmondások szerint, akkor is azért, mert rászóltak, mikor meghúzta egy kislány haját. Sírástól annyira nem is tartottam, nem olyan, inkább attól, hogy apatikusan elviseli ezt a sorscsapást, ezt eloszlatandó tegnap mutattak róla egy fotót, amin mosolyog. Azt mondták, igazán büszke lehetek rá, olyan kis ügyes. Holnap lesz az első ottalvási kísérlet.

Akkor mi a baj? Az, hogy én nem tudok beszokni. Nem találom itthon a helyem, pedig az utolsó szabadidőm nyugdíjas koromig a hátralevő szűk két hét... Bőgök és utálom az egészet, elképzelem, miket gondolhat napközben... Most olvastam egy cikket, amire hivatkozhatok, hogy nem vagyok teljesen hülye, hanem így természetes: eszerint ha még szoptat az ember, amikor bölcsibe szoktat be, akkor még a hormonok miatt sokkal kevésbé tudja elviselni az elszakadást. Hétvégére már beteg is lettem, és meg vagyok győződve róla, hogy az idegességnek van köze hozzá. Bár Dusa sem teljesen tökéletes egészségileg, de mégis, szóba sem jön, hogy egymástól kaptunk el valamit, jobban elhiszem, hogy ő is ideges... Egyébként tényleg: vannak azért jókedvű pillanatai, de mintha kevésbé lenne mosolygós, és gyakran hisztizik, felsír, ahogy nem szokott. Az éjszakák is rosszabbak, mint voltak. Egyelőre nem a "jaj, de szuper, mindjárt alámerülhetek az izgalmas felnőtt világba" életérzés uralkodik bennem, hanem a "most már sosem lesz jó semmi, és elárulom a gyermekeimet" (nem csak a legkisebbet, mert szerintem a nagyok is jól jártak azzal, hogy itthon voltam). :(   :(   :(