Most már mindenkinek elkezdődtek a dolgos hétköznapok. Én nem váltottam be nyugdíj előtti utolsó pihenési és mindent elintézési terveimet a beszoktatás alatt, ugyanis épp csak eljutottunk odáig, hogy uzsi után mentem érte, már ki is döntötte Dusát a betegség, és több mint egy hetet újra édes kettesben tölthettünk otthon (a végén édes hármasban Licával). Aztán mire nekem is mennem kellett, valahogy összekapartunk mindenkit egészségileg (4 napra, a mai megint határeset volt...)
A saját dolgozómról inkább nem beszélnék, elég annyi, hogy elborzasztónak látszik, hogy ebben a hajszában töltsük a következő jópár évet, de valahogy majd csak lesz. Dusa viszont úgy ment a hosszú kihagyás után, mint ha mi sem történt volna, mosolyogva, jókedvűen, délután pedig nem egyszerű kicsalni a teremből. Bár még mindig nagyon nehéz lelkileg, azért így már nem bőgök miatta éjszakánként. Bölcsinénik váltig dicsérték, milyen ügyes, milyen alkalmazkodó...
Na, ez máig tartott, ugyanis ma megkérdezték, szokott-e otthon is harapni... Mondtam, hogy volt ilyen korszak, de mostanában nem, de hát ott igen. A második legkisebb kölyök már menekül előle, de már a nagyokat is kóstolgatja. Némi csalódottság hangzott ebben a mondatban: "Eddig Dusi volt a legjobb gyerekünk..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése