Csehország

B-terves nyaralásunk az Azori-szigetek helyett. Az eredeti cél többet között Portugália legmagasabb csúcsa volt, de így be kellett érnünk a jóval szerényebb Csehországgal.

Ráadásul angyali kisfiunkba, aki könnyedén szaladt fel Horvátország sokkal nagyobb kihívásokat tartogató csúcsára, most belebújt a kisördög, és oltári hisztit csapott a csúcs közelében. Nem is az volt a fő probléma, hogy menni kell, hanem hogy a lányok hamarabb érnek oda. Aztán mikor büntetésként nem kapott jutalomjégkrémet, akkor sem azért hisztizett, mert nem ehetett, hanem azt követelte, hogy amikor ő legközelebb kap, akkor a lányok ne kapjanak, mert ők úgy többet kapnának... Mostanában valahogy az elnyomott kistesóság határozza meg az identitását. Olyan felháborodott hangon tudja sivítani, hogy "A lányok így meg úgy..."

Majdnem csúcsfotó sem készült a körülményekre való tekintettel, a szülők nem is túl boldogok a képen:

Annyi volt már aznap a legkisebb utód rovásán, hogy már azt is megátalkodottságnak éltem meg, amikor az alábbi kilátón, aminek kb 700 méter séta vezet fel a tetejére, a közepén kijelentette, hogy pisilnie kell...

És még csak nem is ez volt a legizgalmasabb kilátó, ez a másik még menőbb, és itt is csúszda vezet le az aljára:

A tetején egy háló volt, alatta 55 méter mélységgel, mi rálépni is alig mertünk, de a gyerekek vígan buliztak rajta:

Ez volt az a program, amihez én ragaszkodtam, Mimié pedig a papagájok. Dusa lelkesen felvette hozzájuk a papagájos pólóját, de kiderült, hogy semmi csillogó nem lehet rajtunk. Jó kis giccses család vagyunk, ötünk közül négyen flitterekkel voltunk ellátva... Ezen kívül volt még vagy 20 szabály, például: Ne engedd, hogy lerágják a körömlakkot a körmödről! Ne vegyél fel a földről papagájkaját! Ne vedd karba a gyerekeket! És ez volt szinte az egyetlen hely az egész út alatt, ahol kötelező volt maszkot hordani. 

Bent aztán kiderült, hogy nem ok nélkül feltételeznek minden turpisságot a papagájokról: rögtön megpróbálták a hajgumit kicibálni a hajunkból (pedig nemhogy csillogó, de még színes sem volt), és az egyik buzgón próbált az órámtól is megszabadítani, pedig az ki sem látszott a pulcsim ujja alól.

A legtehetségesebb papagájszelídítő Lica volt, ő szállította nekünk az újabb és újabb példányokat, pedig ő az egyetlen a gyerekeink közül, aki nem állatkertben dolgozva képzeli a jövőjét.

A nagy nyaralgatásnak aztán majdnem nem lett jó vége: Augusztus 31-én este 6-kor, tehát kemény fél nappal az iskolakezdés előtt hirdette ki a suli, hogy a saját készítésű protokollja szerint aki két héten belül külföldön volt, nem mehet iskolába... Volt némi sírás-rívás a lányok részéről, de én is eléggé kétségbe estem... Aztán a hazudozás vagy a belenyugvás helyett szerencsére azt választottuk, hogy álljunk ki a hülyeség ellen, és lám, néha sikerül: Minden kiskorú rendben munkába állt, így végre mi is rendben tudunk dolgozni... Élvezzük, amíg lehet...