Természetesen
nem a munkáról fogok beszámolni (amúgy egyelőre élvezem), hanem Lici és Emó
boldogulásáról otthon. Már amennyi információ hozzám eljutott erről, mert az
első napokban még percről percre végigkérdeztem a napjukat, mit csináltak, de
már próbálom visszafogni magam, biztos idegesítő lehet :)
Sajnos a hétre
rányomta a bélyegét, hogy Emó megbetegedett, így a betervezett babalátogató
programokat le kellett mondani, és gyakran hívták át Kati nagymamit is
segíteni, aki hosszú játszótéri kiruccanásokat tett Licával, Emó ezalatt tudott
dolgozni és regenerálódni. Hétfőn kicsit meglepő is volt arra hazajönni, hogy
Emó nyugodtan számítógépezik, Lici meg sehol, elsőre ijesztő volt, hogy hová
lett a gyermek.
A
játszóterezésből egyébként Emó is kivette a részét, pedig a homokban turkálás
és az ebből fakadó kisdisznószerű gyermek nem a kedvencei. Lici viszont annál
inkább szereti a dolgot, úgyhogy be kellett adnia a derekát. Amikor Zíhez
mentek, akkor is felháborodott a kiscsajszi, hogy hogyhogy nem a jól ismert
játszótérre fordulnak be, hanem továbbmennek (stratégiailag rossz helyen van Zí
lakása, túl nagy a játszótéri kísértés mellette), amikor pedig a Duna-partra
igyekeztek, csak azért is meg kellett állni egy útbaeső játszótérnél, pedig nem
volt betervezve. De mint az alábbi képek mutatják, nem lehetett mit tenni:
Apa, nézd
micsoda jó kis játszótér!
(8 perccel
később) De miért nem mehetek be?
Csakazértis
bemegyek!
Az irdatlan
mennyiségeket evés már alábbhagyott, de továbbra is sokszor magától kér enni,
és nincs olyan, hogy sírva tiltakozna, ha enni kell. Arra nagyon jó volt a múlt
hét, hogy most már nem aggódunk, eszik, amennyi jólesik neki. Amúgy ki is
kerekedett egy kicsit az arca. Az önálló enni kérés viszont odáig fajult, hogy
nem nézünk oda egy pillanatra, és hipp-hopp fenn trónol az etetőszékben. De be
még sajnos nem köti magát, így elég veszélyes a mutatvány...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése