16 hónapos státusz

Súly: nincs adat (de általános vélekedés szerint hízott!)

Hossz: nincs adat

Ruhaméret: 74

Fogak száma: 13 + egy pici csücsök

Ételek: Minden (kivéve még mindig a barack), csak sok legyen! :) Nem túl kiemelkedő főzőtudományom meglepően hálás közönségre lelt :)

Fejlődés: Beszéd: Kedvenc szó a „Jó!” (ami egyben az igen-t is helyettesíti, pedig szerintem nem teljesen felcserélhetőek... De még mindig jobb, mint amikor a „nem” volt a sláger) És a másik kedvenc: „cicus” (Gondolom, a bölcsiben lett cicus a cicából) Az „ott”-nak már van folytatása is: „Ott is!” Egyre több állat hangja megy, de néhány alapvető megtanulásának (maci, bari) konokul ellenáll. Megértés: tényleg mindent megért, és elsőre megjegyez. Néhány példa, amin mi meglepődtünk: Emóval beszélgettem, és elhangzott Kati neve, mire Lica rögtön rávágta, hogy „Mama”, pedig hát neki ritkán emlegetjük a keresztnevén. Vagy mikor mondtam, hogy menjünk gyurmázni, rögtön húzta be az etetőszéket a szoba közepére, merthogy azt szedjük szét kisasztallá és kisszékké a gyurmázáshoz, pedig előtte csak egyszer gyurmáztunk még itthon. Nagyon tudja azt is, mire való a szemetes: pelenkázás után most már nem szalad el rögtön, hanem vadul mutogat a kukára, hogy dobjam bele a koszos pelust. Ma pedig, mikor barackot ettem a nappaliban, elvette tőlem a magot, kivitte a konyhába, kinyitotta a mosogató alatti szekrényt, ahol a szemetes van, kidobta, majd becsukta a szekrényt :)

Kedvenc játékok: még mindig a hangyi az egyik éllovas, bölcsiből hazaérve ő az első, akit üdvözölni kell. Menő még a dupló legó, amivel óriási kupit lehet csinálni a szobában, persze a kedvenc elem belőle a cicus, különösen ha eldugjuk a nyitható legóajtó mögé, ahová aztán be lehet kukucsolni kb. ezerszer egymásután. Kapott továbbá Marekéktől egy 4 éven felülieknek szóló társasjátékot, ami meglepő sikernek bizonyult, ugyanis kis egereket és macskákat ábrázoló lapkákból áll, amiket kiválóan lehet a dobozba be- és kipakolgatni. Emó tanítása nyomán egész jól megy a macskák és egerek külön kupacba rakosgatása is, ha épp van türelme megfordítgatni a képes felére, hogy megnézze, mit is ábrázol. És szeret még plüssállatokat pörgetni Apa forgó főnökszékében. Ma például vadul mutogatott a földre „Apa!” kiáltások közepette, amit úgy értelmeztünk, hogy Apa üljön le oda hozzá játszani, de mikor ez megtörtént, kiderült, hogy csak a széket akarta felszabadítani a kis zsarnok :)

Legidegesítőbb szokás: Ha már a kis zsarnoknál tartunk: Amit nagyon nem szeretünk, hogy Lica mostanában nem viseli el, ha Emó hozzám ér, olyankor fel van háborodva, verekszik. Ha az esti búcsúzkodásnál én is kapok mellette jóéjt-puszit, akkor kitör a balhé, de ennél sokkal kisebb dolgokért is: Ma épp csak Emó hátához ért a lábam (szerinte rugdostam :)), mire rögtön kikapott, mert ráadásul mindig szegény Apa a hibás, most valahogy ilyen anyás korszak van. Úgyhogy Emó megállapította, hogy neki már rugdosva lenni sem szabad :)

Bölcsi: Két hét idill után a helyzet annyiban romlott, hogy reggel rendszerint kitör a sírás, ha elindulok. Mikor először előfordult, bizony én is sírni kezdtem, mire egy anyuka-sorstárs, aki vigasztalt, közölte, hogy náluk is három hétig nem volt semmi gond, azóta meg minden reggel sír a gyerek. Hát mondhatom, nagyon vigasztaló... Azért nem túl vészes, egy nap hallgatóztam az ajtón kívül, meddig tart, és egy perc alatt abbamaradt, de így is elég szörnyű. Most már csak azért nem sírok, mert nagyon rövidre fogom a búcsúzkodást, mert a még egy ölelés, lelkére beszélés, stb semmit sem segít, csak meghosszabbítja mindkettőnk szenvedéseit. De elég pocsék anyának tudja magát érezni az ember, ha otthagyja a síró gyerekét, vagy szinte kioson, hogy ne törjön el a mécses... Ettől eltekintve minden nagyon jól megy, Lici a reggeli sokkot követően jól érzi magát, és már szerelme is van :) Áronnak hívják, és nagyon helyes fiú, de azért Emónak csak visszafogottan szabad beszámolni róla, miket mesélnek a kis puszilkodó párosról a bölcsis nénik, mert még hozza a puskáját :)

2010. augusztus 31-szeptember 7: Indul a bölcsi!

Nem sok időnk volt magunkhoz térni az utazás után, a hazaérés másnapján kezdtük ugyanis a bölcsi beszoktatást.

Első nap egy órát voltunk bent együtt, és én azt hittem, rögtön feladjuk az egészet. Azóta kiderült, hogy csak valami mélypont sikerült kifogni aznap, és általában egyáltalán nem olyan a hangulat, de akkor én majdnem sírtam... Az idő nagy részében ránk sem bagózott senki, de nagyon a többi gyerkőcre sem, amikor viszont igen, akkor eléggé veszekedősek voltak velük, sőt még büntibe is tették őket (valóban nem voltak angyalok, de akkor is). Lica tízórait is kapott, jól meg is dicsérték, milyen ügyesen eszik egyedül, viszont ezzel szemben ott szidtak egy másik, nála nagyobb gyerkőcöt, hogy őt etetni kell. Mint ha az a gyerek ott sem lenne, és nem érzékelné pontosan, hogy őt szidják... Szóval el voltam keseredve, de azért adtam még egy esélyt (nem mintha lenne más lehetőségem).

Második nap egy órát együtt, egyet pedig egyedül volt ott Lica. A hangulat most jobb volt (kiderült, hogy a fő ricsajozó és bajkeverő fiú, aki tegnap büntibe került, aznap volt utoljára, mert ment oviba, és érezhetően más lett a légkör nélküle), de tízóraira barackot kaptak, amit ugye Lica nem hajlandó megenni. Így aztán irtó éhes volt, mikor érte mentem, és mivel akkor már látta, hogy a többieknek készítik az ebédet, nagy bömbölés közepette hagytuk el a helyszínt. A villamoson jól belakmározott a vész-sajtból, és úgy tűnt, meg is nyugodott, de ahogy leszálltunk, kitört a cirkusz. Amit mi eddig hisztinek hívtunk, az egy ártatlan angyal szelíd megnyilatkozása volt, most kiderült, mi az a nagybetűs HISZTI. Elég sokat kell gyalogolnunk a villamostól hazáig, egyébként is ez a bölcsibe járás legnehezebb része: babakocsi nem jön szóba, mert a villamosra nem fér fel a tömegben, és napközben nem tudnám hová tenni, a csatos hordozó nekem irtó kényelmes, de Lica már túl önálló ehhez, szeretne sétálni is, a ki- meg berakása pedig nem olyan egyszerű, így elvetettük, marad a felváltva kézben hurcolás (ami pocakkal már nem könnyű, plusz a munkába járós ruhámon szép kis cipőnyomok virítanak utána) és a sétálás, ami pedig idegileg megterhelő, mert az ember azt érzi, sosem érünk oda. Bár már elég sok trükköt kifejlesztettem a helyes irányba tereléshez, a sláger a „sétáljunk végig a csíkon” (csak sajnos nincs mindenhol csík, vagy rajta parkolnak az autók) és a „kapjuk el a következő oszlopot” (ez korábban galambbal/kutyával működött, de ezek a fránya állatok képesek irányt változtatni és rossz irányba menni, így fix célpontokat kellett találni).

A hosszú kitérő után vissza a hisztire: szóval ezúttal Lica nem volt hajlandó kézben maradni, tekergett, üvöltött, rugdosott, ha viszont letettem a lábára, a földhöz/falhoz csapkodta magát. Azt hittem, sosem érünk haza! Aztán itthon sem volt jobb, végül a bömbölés közepette már Jutka nagymamit is felhívtam, hogy mit csinál az ember, ha megbolondult a gyermeke. Végül lenyugtatni és megebédeltetni is csak a szuszékmaci hathatós közreműködésével tudtam (kár volt előző nap kimosni, mert most ő is jócskán kapott a borsófőzelékből), úgyhogy arra jutottam, hogy csak rettenetesen fáradt lehetett.

Harmadik nap már ebédet is kapott, ami a lelkiállapotán is segített. Na meg az is, hogy kértem, adjanak neki más tízórait, ha barack a menü. Ebédre állítólag mindent megevett, de a villamoson persze azért jól jött még egy kis sajt-nasi, hazaérve pedig jött a pót-ebéd: nagyjából másfél adagnyi! Negyedik nap már azért kellett szólnom, hogy több ebédet adjanak neki...

Jött a hétvége, így hétfőn még mindig nem volt ottalvás, merthogy az túl sok lenne a hétvégi elszokás után (pedig Lica igazán otthon érzi magát, szerintem semmi gond nem lett volna), így kedden, a hatodik napon aludt ott először. Állítólag ezzel sem volt gond, picit azért pityergett elalváskor és ébredéskor, de hamar álomba merült a szuszékmaci segítségével (csak azon aggódom, mikor fogom vagy otthon, vagy a bölcsiben felejteni a nagy utazóvá váló szuszékmacit. Pótpéldány kerestetik, ha valaki esetleg lát valahol ugyanolyat!)

Szerdától pedig teljes jogú tagként vesz rész a bölcsiben Lica, csak épp annyit eszik, mint két másik :) Már azt is megkérdezték, otthon milyen gyakran szokott enni, mert tízórai után egy órával nem tudnak lemenni az udvarra, míg nem adnak neki még valamit. Kicsit ciki :) Másnap vittünk is egy adag süteményt kompenzációként :)

Szóval a beszoktatás nagyon könnyen ment, lelki bajok és összeszedett betegségek nélkül, szerintem jól érzi ott magát a lányka, ha kérdezem reggel, menjünk-e a bölcsibe, mindig lelkesen bólogat, vagy mondja, hogy „Jó!” (De azért elég frusztráló, hogy semmi kontrollom nincs afölött, mi történik vele napközben, sőt még információm sincs róla.)

Ügyesen veszi bent az akadályokat, eszik egyedül (bár valahogy sokkal jobban koszosodnak a bölcsiben a ruhák, mint itthon...), ha beérünk, hozza a papucsát a saját polcáról (amit a jele  - természetesen cica – mutat), hogy vegyük át, délután pedig ugyanígy a cipőjét, rajzol, dumál, integet, mosolyog... De azért hogy az én anyai lelkemet se érje sérelem, ha délután érte megyek, rohan hozzám, és dörömböl az ajtón, hogy menjünk. Úgyhogy én is rohanok érte minden délután (rendszeresen ellógva a munkaidő végét, mert bár maradhatna bent tovább, de megkérdeztem, mindenkit el szoktak vinni hamarabb, így nincs szívem otthagyni egyedül még fél-háromnegyed órát), hogy gyorsan kihasználhassuk a szűkös közös időt.

Végül egy kép, ahogy Lica épp dolgozni indul: