Nem
sok időnk volt magunkhoz térni az utazás után, a hazaérés másnapján kezdtük
ugyanis a bölcsi beszoktatást.
Első
nap egy órát voltunk bent együtt, és én azt hittem, rögtön feladjuk az egészet.
Azóta kiderült, hogy csak valami mélypont sikerült kifogni aznap, és általában
egyáltalán nem olyan a hangulat, de akkor én majdnem sírtam... Az idő nagy
részében ránk sem bagózott senki, de nagyon a többi gyerkőcre sem, amikor
viszont igen, akkor eléggé veszekedősek voltak velük, sőt még büntibe is tették
őket (valóban nem voltak angyalok, de akkor is). Lica tízórait is kapott, jól
meg is dicsérték, milyen ügyesen eszik egyedül, viszont ezzel szemben ott
szidtak egy másik, nála nagyobb gyerkőcöt, hogy őt etetni kell. Mint ha az a
gyerek ott sem lenne, és nem érzékelné pontosan, hogy őt szidják... Szóval el
voltam keseredve, de azért adtam még egy esélyt (nem mintha lenne más
lehetőségem).
Második
nap egy órát együtt, egyet pedig egyedül volt ott Lica. A hangulat most jobb
volt (kiderült, hogy a fő ricsajozó és bajkeverő fiú, aki tegnap büntibe
került, aznap volt utoljára, mert ment oviba, és érezhetően más lett a légkör
nélküle), de tízóraira barackot kaptak, amit ugye Lica nem hajlandó megenni.
Így aztán irtó éhes volt, mikor érte mentem, és mivel akkor már látta, hogy a
többieknek készítik az ebédet, nagy bömbölés közepette hagytuk el a helyszínt.
A villamoson jól belakmározott a vész-sajtból, és úgy tűnt, meg is nyugodott,
de ahogy leszálltunk, kitört a cirkusz. Amit mi eddig hisztinek hívtunk, az egy
ártatlan angyal szelíd megnyilatkozása volt, most kiderült, mi az a nagybetűs
HISZTI. Elég sokat kell gyalogolnunk a villamostól hazáig, egyébként is ez a
bölcsibe járás legnehezebb része: babakocsi nem jön szóba, mert a villamosra
nem fér fel a tömegben, és napközben nem tudnám hová tenni, a csatos hordozó
nekem irtó kényelmes, de Lica már túl önálló ehhez, szeretne sétálni is, a ki-
meg berakása pedig nem olyan egyszerű, így elvetettük, marad a felváltva kézben
hurcolás (ami pocakkal már nem könnyű, plusz a munkába járós ruhámon szép kis
cipőnyomok virítanak utána) és a sétálás, ami pedig idegileg megterhelő, mert
az ember azt érzi, sosem érünk oda. Bár már elég sok trükköt kifejlesztettem a
helyes irányba tereléshez, a sláger a „sétáljunk végig a csíkon” (csak sajnos
nincs mindenhol csík, vagy rajta parkolnak az autók) és a „kapjuk el a
következő oszlopot” (ez korábban galambbal/kutyával működött, de ezek a fránya
állatok képesek irányt változtatni és rossz irányba menni, így fix célpontokat
kellett találni).
A
hosszú kitérő után vissza a hisztire: szóval ezúttal Lica nem volt hajlandó
kézben maradni, tekergett, üvöltött, rugdosott, ha viszont letettem a lábára, a
földhöz/falhoz csapkodta magát. Azt hittem, sosem érünk haza! Aztán itthon sem
volt jobb, végül a bömbölés közepette már Jutka nagymamit is felhívtam, hogy
mit csinál az ember, ha megbolondult a gyermeke. Végül lenyugtatni és
megebédeltetni is csak a szuszékmaci hathatós közreműködésével tudtam (kár volt
előző nap kimosni, mert most ő is jócskán kapott a borsófőzelékből), úgyhogy
arra jutottam, hogy csak rettenetesen fáradt lehetett.
Harmadik
nap már ebédet is kapott, ami a lelkiállapotán is segített. Na meg az is, hogy
kértem, adjanak neki más tízórait, ha barack a menü. Ebédre állítólag mindent
megevett, de a villamoson persze azért jól jött még egy kis sajt-nasi, hazaérve
pedig jött a pót-ebéd: nagyjából másfél adagnyi! Negyedik nap már azért kellett
szólnom, hogy több ebédet adjanak neki...
Jött
a hétvége, így hétfőn még mindig nem volt ottalvás, merthogy az túl sok lenne a
hétvégi elszokás után (pedig Lica igazán otthon érzi magát, szerintem semmi
gond nem lett volna), így kedden, a hatodik napon aludt ott először. Állítólag
ezzel sem volt gond, picit azért pityergett elalváskor és ébredéskor, de hamar
álomba merült a szuszékmaci segítségével (csak azon aggódom, mikor fogom vagy
otthon, vagy a bölcsiben felejteni a nagy utazóvá váló szuszékmacit. Pótpéldány
kerestetik, ha valaki esetleg lát valahol ugyanolyat!)
Szerdától
pedig teljes jogú tagként vesz rész a bölcsiben Lica, csak épp annyit eszik,
mint két másik :) Már azt is megkérdezték, otthon milyen gyakran szokott enni,
mert tízórai után egy órával nem tudnak lemenni az udvarra, míg nem adnak neki
még valamit. Kicsit ciki :) Másnap vittünk is egy adag süteményt
kompenzációként :)
Szóval
a beszoktatás nagyon könnyen ment, lelki bajok és összeszedett betegségek
nélkül, szerintem jól érzi ott magát a lányka, ha kérdezem reggel, menjünk-e a
bölcsibe, mindig lelkesen bólogat, vagy mondja, hogy „Jó!” (De azért elég
frusztráló, hogy semmi kontrollom nincs afölött, mi történik vele napközben,
sőt még információm sincs róla.)
Ügyesen
veszi bent az akadályokat, eszik egyedül (bár valahogy sokkal jobban
koszosodnak a bölcsiben a ruhák, mint itthon...), ha beérünk, hozza a papucsát
a saját polcáról (amit a jele - természetesen cica – mutat), hogy vegyük át,
délután pedig ugyanígy a cipőjét, rajzol, dumál, integet, mosolyog... De azért
hogy az én anyai lelkemet se érje sérelem, ha délután érte megyek, rohan
hozzám, és dörömböl az ajtón, hogy menjünk. Úgyhogy én is rohanok érte minden
délután (rendszeresen ellógva a munkaidő végét, mert bár maradhatna bent
tovább, de megkérdeztem, mindenkit el szoktak vinni hamarabb, így nincs szívem
otthagyni egyedül még fél-háromnegyed órát), hogy gyorsan kihasználhassuk a
szűkös közös időt.
Végül
egy kép, ahogy Lica épp dolgozni indul:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése