2012. november 1.

Mimi megelégelhette, hogy neki csak két Kutyusa van, míg Licának három Szusza (bár ha minden igaz, ő még nincs tisztában a dologgal), mindenesetre választott még egy kedvencet magának: egy meglehetősen rusnya gumihalacskát, ami eddig elfeledve pihent valamelyik játéktároló mélyén. Reméltük, hogy a szerelem múlandó, de mivel már több hete tart, most már kénytelen vagyunk megemlékezni az új családtagról. Neve Kutyusénál csak egy fokkal fantáziadúsabb: Halacsnak hívják. Mimi háromfős portfoliója így sokkal kellemetlenebb, mint Licáé, mert a háromból kettőnek kell állandóan jelen lenni (ennek biztos a bölcsisnénik is nagyon örülnek...), és az egyiknek még dublőrje sincs...

A másik bekezdésnek is Mimus a főszereplője, aki már negyedik napja sántít, és mi meg újfent elkövettük azt a hibát, hogy a hosszú hétvége előtti délutánon próbáltuk megoldani ezt a kérdést (de már a bölcsiben is szóvá tették, úgyhogy muszáj volt). Ebből kifolyólag a gyerekorvos meglátogatása után további négy órában, este 3/4 9-ig a Heim Pál Kórházban időztünk (ahelyett, hogy előre leszervezett gyerekmentes kimenőnket élveztük volna 10 éves közös fennállásunk alkalmából). A diagnózis: ízületi gyulladás a csípőjében (hogy ezt el lehet-e kapni trambulinról leesés által, az jó kérdés, merthogy szerintünk elég nyilvánvalóan ez utóbbi a sántítás oka, de ez a vizsgáló orvosokat kevéssé érdekelte), a gyógymód: a gyulladáscsökkentőn kívül egy hétig karban hurcolásszuk a kiscsajt...