Mindennapok két iskolással és egy bölcsissel

Elviekben könnyebbnek kellene lenni most az életünknek, mint tavaly, mert már csak kétfelé vannak a gyerekeink, a gyakorlatban valahogy ez mégsem így van. Az oviban nem számított, hogy pontosan mikor érek oda, Lica pedig már egyedül jött haza a suliból tavaly, így nem kellett sehol percre centiznem az időt. Viszont Mimi még nem jöhet egyedül (tesóval) haza, és 4-kor hozzák ki őket a suli elé (kivéve, amikor énekkar, kézilabda, vagy bármi egyéb miatt máshogy van). Ennek Dusa issza meg a levét, mert nem tudok előtte menni érte, egyrészt nem fér bele, másrészt nem tudok pontos lenni, ha van előtte egy megállóm, úgyhogy ő általában az utolsó a sorban. Ráadásul heti kétszer még ahhoz is asszisztálnia kell, hogy valahogy elüssünk egy felesleges 20 percet úszás kezdetéig, aztán megvárjuk, míg a csajok átöltöznek (azzal szokta ilyenkor kárpótolni magát, hogy kifosztja a lányok uzsis dobozainak maradékát, ők meg nagyon rendesek, és mindig hagynak neki valamit).

És a fuvar még a kisebb gond: Az a cucc és táskatömeg, és ezek napi szintű ide-oda pakolása, ami a két iskolással jár, egyelőre leküzdhetetlen káoszt jelent számomra. Miminek két iskolatáskát kértek (egy nagy hétfőre és péntekre a sok tancucchoz, és egy kicsi a köztes napokra, tehát a három napi kényelem fejében két napon kettőt visz, ráadásul akkor, amikor még a tornazsák is ott van harmadiknak), plusz tornacucc, balettcucc és úszáscucc két főre, ez kiegészítve az én és Dusa bölcsis táskájával összesen nyolc pakk, amit napi szinten menedzselni kell (koszosak ki, tiszták be, üzenőbe írtak-e valamit, uzsi ki-be, lecke ki-be, pénzt beküld, stb), ehhez jönnek a pulcsik, kabátok, esernyők. Csodák-csodája, napokig a táskában rohadó uzsimaradék nem fordult még elő, a benzinkúton ragadó Anya viszont igen, mert a pénztárcája az előző napi uszicuccban maradt, ami csak tankolás után derült ki (ennél pár fokkal enyhébb incidensek pedig mindennaposak).

Szóval a logisztika nem könnyű. A suli viszont annál inkább a kis elsős Miminek, aki minden nap azzal jön haza, hogy „A suli túl bébis”. Azért azt is szokta mondani, hogy nagyon jó, de ezt leginkább az udvari szünetre, a balettra meg a kézilabdára szokta érteni.

A szociális életéért viszont nem kell aggódni, mint anno Licáért aggódtunk az elején, az ovis tapasztalatok alapján. Egyrészt vannak ovis csoporttárs-osztálytársai, köztük az egyik legjobb barátnő, de úgy tűnik, a többi osztálytárssal is összebarátkozott, szereti őket. Az meg egy külön műsor, amikor délután négykor először megölelgeti búcsúzásképp néhány osztálytársát, Lica néhány osztálytársát, a felsőbb évfolyamokba járó korábbi ovistársakat és osztáyltársaikat, az előbbiek testvéreit, a nyári tánctáborban megismerteket, kézilabdán (sajátján vagy még tavaly Licáén) megismerteket, és egyéb számomra ismeretlen szereplőket, akikkel az udvaron szövetséget kötött, továbbá néhány anyukát és apukát. A nagyobb fiúk közül azért vannak páran, akik kissé félszegen fogadják ezt a szeretetrohamot, de a többség egészen őszintén viszonozza. Azt hiszem, ezt hívja az angol nyelvű gyerek szakirodalom „social butterfly”-nak, az introvertált elsőszülöttünk után egy ilyen is jutott 😊