Nehéz bármit is írni az előző bejegyzés után, de legalábbis
a gyerekeknél az élet megy tovább intenzíven, és nem szeretném őket megfosztani
attól, hogy megörökítsem a vidám pillanataikat az életünket beárnyékoló
szomorúság miatt. De valami mindenképp idekívánkozik még: Zíka meséje Amanda
királykisasszonyról és az elveszett Mamáról, ami remélem, majd egyszer terápiás
hatású lesz a lelkünkre, most még azért zokogunk rajta, pedig vicces is,
keserédes, és úgy kerek, ahogy van. (Hugicám, lehetek a menedzsered, amikor
majd végre rászánod magad, hogy hivatalosan is írói babérokra törj?)
Olvassátok, és gondoljatok egy picit Jutka Mamára, akár ismertétek, akár nem!
Köszönjük! http://enokkonyve.blogspot.hu/2017/09/amanda-es-az-elveszett-mama.html
De nem csak Zíka forgatja mesterien a szavakat a családban,
hanem a mi kis papírformának megfelelően lassan beszélni kezdő fiacskánk is
beérik végre: a hirtelen beszédrobbanásban át is ugrottuk azt a fázist, amikor
az ember jegyzetelni kezdi, hány szót mond már (pedig ez nagyon mókás lehet,
pl. egy ismerős azonos korú lányának 71 szava között az szerepelt pl, hogy
despacito 😊). Utánunk mondani bármit tud, de magától is
nagyon sok szava van már, és nagyon gyorsan ragad. Aktuális kedvencek a „gomba”
és a „torta”. És végre Licát is tudja mondani már (persze nem tökéletesen),
ezzel jó sokáig küzdött, vagy csakazértis Mimit mondott, vagy olyanok sültek ki
belőle, hogy „Gli-gli-gli-gli-TA!”
Legnagyobb átéléssel persze azt tudja mondani, hogy „Nem”,
igen nincs, ha nagyon muszáj, akkor „Jó”-t mond. Szókapcsolatokból kettő van
egyelőre: a „Nem többet” és az „Anya, gyeje!” Ez utóbbi a virtuális korbács a
kezében, álló nap ez megy. Akkor is, ha ott vagyok mellette, ő elmélyülten
golyópályázik, és én merészelek legalább egy kicsit másra gondolni (vagy ne adj
isten mondjuk felemelem a lábamat, hogy lopva valami tornázásfélét vezessek
elő), szóval nem csak fizikailag kell menni vele, hanem lényegében azt jelenti:
„Anya, csak velem foglalkozz!” Néha visszasírom, amikor nem beszélt…
Szinte mindent magyarul mond, 1-2 dolog maradt angol: car,
door, book, dog és persze a deer, még a busz is „bu”-vá változott a korábbi
„bá”-ról. De nem baj, érteni nagyjából mindent ért, már ezzel is alighanem jobb
a nyelvtudása, mint honfitársai többségének, úgyhogy nem volt értelmetlen a
dolog. És nekem is sokat gyarapodott közben a szókincsem és a gördülékenységem
is.
Van még egy kedvenc angol/magyar szó, a bébi. Olyat nem
mond, hogy kicsi, ami kicsi, az bébi. És így hívják a Lica ágyából elorzott
kedvenc alvótársát is, a kisrókát, míg a mamaróka a „Na” (=Nagy) névre hallgat.
Alváshoz menet, az ágyából kikelve, bölcsibe jövet-ment mindig össze kell
szedni a szentháromságot: „Baby! Na! Deer!”, és ehhez társul még ágyba menet az
„Enni!” (=inni =vizesüveg). Amikor így felpakolva menetel le mondjuk a lépcsőn,
az elég ijesztő és veszélyes.
Na meg bölcsibe menet is nagy az elejtés és elvesztés
veszélye, eddig egyszer ijedtünk meg, amikor a bölcsis ágyban maradt Baby,
rögtön indult a már sokszor eljátszott dublőrkeresési folyamat, ilyesmi
eredménnyel:
Hát nagyon ajánlom, hogy ne veszítse el, mert oké, hogy
mindent a gyerekért, de azért mindennek van határa… A keresés közben bukkantam erre a
képre is, úgy tűnik, más előrelátóbb volt (ezért akkora hiánycikk már a róka 😊):
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése