Ezer éve, a nászutunkon, egy fárasztó granadai nap végén (akkor még nem tudtam, mi az a fárasztó) foglaltam eme egyszerűségében is nagyszerű versikébe minden vágyamat: "Ágyikó, ágyikó / puha meleg ágyikó!"
Több mint 10 évvel később a vágy-vers így módosult: "Ágyikó, ágyikó / Dusa-mentes ágyikó!"
Merthogy időtlennek tűnő idő óta (tényleg fogalmam sincs, mióta mehet ez így) Dusa nagy megbízhatósággal az ágyunkban köt ki valamikor hajnali 2 és 6 között, én onnantól ott is marad, mert így a harmadik gyereknél kifogytak az éjszakai fegyelmezési erőtartalékaink. Először Emó oldalát preferálta, amit sértett anyai szívvel vettem tudomásul, de ma már sutba dobnám a büszkeséget: sajnos átszokott hozzám. Nagyon édes, ölel, simogat, és angyalian szorít egyre kijjebb (alvókompániájával egyetemben, ami már őt főre rúg + a vizespalack, ami szintén jön), míg már a levegőben kalimpál az egész lábam, úgyhogy végül magzati pózba gubózva egyensúlyozok reggelig az ágy sarkán. Most, hogy beteg, az egészet megfejeli azzal, hogy egy centiről az arcomba köhög, ráadásul horkol. Ez már elviselhetetlen, úgyhogy két napja hajnali kettőkör, amikor megjelent, szobát cseréltünk: fogtam egy matracot, és a szobája padlóján töltöttem az éjszaka hátralevő részét. Emó ma már előzékenyen megkérdezte, hogy rögtön a mi ágyunkban altassa-e el... Azért ezt már nem, megyek is gyorsan kihasználni azt a pár órát, ami kiűzetésemig még az enyém :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése