Ma először tűnt úgy, hogy az eső befolyással lesz a programunkra, de végül bátran elindultunk, és mire odaértünk a vidámparkhoz, már el is állt. Aztán napközben is jópárszor eleredt, de mi nem hagytuk magunkat.
Nem is vidámpark a jó szó a létesítményre, mert kevés igazi vidámpark jellegű dolog volt benne, de azokon felül voltak kalandpályák, kilátó, erdei tanösvény madár- és mókusmegfigyelő hellyel, labirintus, csúszdák és illúziók itt is.
A kalandpályák nagyon kényelmesek az itthoniakhoz képest: nem kell átcsatolgatni a karabínert, mert egy felül futó sínről lógó hevederre van rákapcsolva az ember. Főleg a kicsiknek nyilván jó, de szerintem azért illúzióromboló.
A legfőbb attrakció számunkra a leugró torony volt (szabadesés nem igazán van benne, mert szinte rögtön megfog a kötél, de azért mégiscsak ott van a pillanat, amikor ki kell lépni a mélység fölé): Licának ez megfontolást sem igényelt, és négyszer ment, egyszer pedig a bátor apja is leugrott, de ő nem kért repetát.
Ezután tovább haladtunk észak felé, és meglátogattuk a Culloden Moor-i csatamezőt. Még szerencse, hogy szokásunkhoz híven helyi érdekeltségű filmek nézésével hangolódtunk az utazásra, így az Outlander sorozat alapján már nagyon ki vagyunk művelve a jakobita felkelésből, mert a Felföldön minden erről szólt (Emó találóan a mi szabadságharcunkhoz hasonlította az eseményt, hasonlóan dicstelen véggel, ami ezen a harcmezőn teljesedett be). De most már a gyerekek is többet tudnak a Culloden Moor-i ütközetről, mint Mohácsról.
A nap végére megérkeztünk harmadik szálláshelyünkre Inverness-be, ahol egy jó késői vacsora is belefért (a gyerekmenü isteni volt :)). Inverness szeretnivalóságát talán az adja, hogy nincsenek benne magas épületek, csak a templomtornyok és a vár (meg egy daru) lógnak bele a horizontba. De akármennyire tetszett, holnap tovább kell állnunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése