Ma is reggelt 6-tól leste Emó az időjárást, de ma sem lett végül annyira korai az ébresztő, mert nem volt egyértelmű a dolog, de végül szemerkélő esőben ugyan, de csak elindultunk.
Bár a Ben Nevis, az Egyesült Királyság legmagasabb csúcsa csupán 1345 méter magas, de nagyjából a tengerszintről kell indulni, ami azért egy Dusával felszerelve még igen komoly kihívás, és akkor az időjárásról még nem is beszéltünk: egész nyáron nézegettük, és nagyjából mindig mínusz fokos minimumhőmérsékleteket meg a valós hőérzeteket láttunk a jelentésekben.
Most a kaptatástól eleinte még talán melegünk is volt (pulcsiban és kabátban), de egy ponton túl megérkezett a szél. Ott nem voltam benne biztos, hogy ezt órákon keresztül bírni fogjuk.
De végül minden gyerek nagyon hősies volt (Dusa az idő nagy részében Emó nyakában utazott - aki emiatt szintén nagyon hősies volt -, de még így is szép tőle, hogy türelemmel, sőt jókedvűen viselte a hideget és a hosszú utat), így valamivel több mint 5 óra mászás után fenn álltunk a csúcson! Elfogyasztottuk a jól megérdemelt narancsos csúcscsokinkat (apropó, ez a világ legfinomabb csokija, ezt már több mint egy évtizede tudjuk, és óriási öröm volt újra találkozni vele, ha bárki arra jár, ne hagyja ki - és hozzon nekünk is!),
de azért kicsit irigykedtünk, amikor valaki egy doboz igazi melegkaját vett elő...
Lent induláskor megállapítottuk, hogy a büfében árulnak jégkrémet, be is ígértük magunknak leérkezéskorra (és kitűztük emiatt a végső leérkezési céldátumot, hogy még nyitva legyen a büfé), aztán a szeles részen eléggé hihetetlennek gondoltuk, hogy valaha még jégkrémre vágyjunk, és inkább forró csokira változtattuk a jutalmat. De mire leértünk, olyan hihetetlenül meleg lett (ismerős: közeledik a hazautazásunk napja, jön a jó idő), hogy végül mégis a jégkrém nyert, és mindenekfelett a banán (nagyon értékeltük ezt a büféktől szokatlan árucikket, meg is vettük volna az összeset, de szegény árus kikönyörögte, hogy egyet hagyjunk meg, mert az lenne az ő ebédje). A nyitva tartást sem fenyegette semmi, 4 órakor már vígan fagyiztunk. Összességében sokkal könnyebben ment a túra, mint hittük, és ezzel a 9. országlegmagasabb csúcsot is felvéshettük a dicsőséglistára (már aki :))
Ezután csak azért visszamentünk Fort Williamba, hogy mindenki megkaphassa a jól megérdemelt "I climbed Ben Nevis" pólóját (a büfé választéka nem volt megfelelő), én csak azért is felvettem először és utoljára a rövidnadrágomat, majd elautóztunk Helensburgh-ba utolsó szállásunkra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése