Utolsó
reggelinknél Lica boldogan etette a cicát, ha már nekünk nem ízlett a szállodai
menü, legalább a macska jól járt. De egy idő után azért már jobban félt a
lánytól, mint amennyire éhes volt...
Délelőtt végül
csak eljutottunk a teknősleső hajózásra is, hát kár volt ennyit várni rá... A
hajó túlzsúfolt volt, így csak a fele időben tartózkodhattunk a
„tengeralattjáró” részben, ahol többnyire nem történt semmi, még halak sem
mutatkoztak. Mikor már fogalmazgattam magamban a mondatokat, amivel visszakérem
a pénzt, ugyanis elvileg garantált a teknőcles, a végére csak odaterelték
nekünk a teknőst, de alighanem igaz az interneten olvasott feltételezés, hogy
vagy be van GPS-ezve szegény jószág (bár erre nem sok szükség van, mert a
kikötőtől pár méternél távolabb el sem mozdult a hajónk), vagy szerintem
madzagon rángatják, de legalábbis búvárok hajtják oda, mert minden hajó arra az
egy jámbor teknőcre utazott.
Lica a végére
meg is unta a dolgot, jól elaludt a karomban, meg is állapítottam, hogy picike
korában mennyire más volt, hogy elfért a két karomba, és nem lógtak még túl
mindenfelé hosszú lábacskák :)
Az ebédet még
egy minigolf követte, de a múltkori két és fél órás mérkőzéssel szemben itt a
pályák felénél elhagytuk a terepet, mert nem tetszett, hogy folyton csak az a
feladat, hogy dombon levő lyukakba juttassuk fel a mindig visszaguruló labdát,
míg a múltkori hely nem volt ugyan ilyen technikás, viszont tele volt csilivili
tereptárgyakkal, amiket Lica is élvezett.
Épp mielőtt
jött volna értünk a busz a szállodába, Lica még egy utolsó nagy bömbizéssel
örvendeztette meg a lakókat (ugyanis összecsuklott alatta a napágy), de a repülőteret
megint kiélvezte, szerencsére itt kevesen voltak, így hagyhattuk önállóan
szaladgálni messzire, míg egy ronda német kisfiú neki nem lökte egy széknek.
A repülőút
idillien sikerült, Lica felszálláskor elaludt, leszálláskor felébredt. És úgy
tűnik, az éhségsztrájk külföldre korlátozódott: amíg a csomagokra vártunk,
befalt egy bébiételt és egy sajtot, aztán otthon a nagyszülői ellátmányként
érkező palacsintából is belakmározott.
Egyébként
amint beléptünk a lakás ajtaján, nekiesett a játékainak (a nyaralásra nem sokat
vittünk), de azért vagy egy óra múlva már megunta őket.
A konklúzió
az, hogy irtó fárasztó dolog kisgyerekkel nyaralni, pláne ha tőle teljesen
szokatlan nyafis modort ölt magára az egész hétre (életében összesen nem sírt
ennyit, mint most egy hét alatt, pedig nem mondanám, hogy összességében rosszul
érezte volna magát, tetszettek neki az újdonságok, a járkálás szabadsága,
megtanult minden új szót – Apa kedvenc játéka az volt, hogy „Hol a tenger?
Igen, ott. És még? Ott is! És még?...). Ha így marad a kedélye, nehéz lesz az
utolsó három munkanapom vele, hogy az Emóra váró két hónapról ne is beszéljünk
(bár ő egyelőre még optimista, vagy nevezzük inkább naivnak)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése