2011. november 26.

Na, Mimivel is megjártuk a gasztroenterológiát. A megjárást lehet minden értelemben érteni... A hangulatot megalapozta a szokásosan szuper közlekedés, az első menetrendben kiírt busz nem jött, a második csak lazán nem állt meg a megállóban, a harmadiknak az alsó lépcsőjére sikerült felszorongnunk, onnan nyomták feljebb szegény Licát, akik szálltak fel a következő megállóban. Aztán jött a két órás várakozás a kórházban (bár egy pirospontot kiosztok a gyerekek nevében a folyosón elhelyezett halacskás akváriumért és izgága rágcsálós ketrecekért), de mindezt megbocsátottam volna, ha azzal jövünk el, hogy semmi baja a gyermeknek. Ezzel szemben itt most nagyon nem vált be az orvosnál ez a hozzáállásom, sütött róla, hogy úgy gondolja, hogy én elhanyagolom a gyermek etetését és nem teszek meg mindent az ügy érdekében, azzal csak rontottam a dolgon, mikor elmondtam, hogy Licával ugyanez volt, és neki sincs semmi baja, valószínű akkor elkönyvelte, hogy két gyereket éheztetek, nem csak egyet. Hogy szakértőre is hivatkozzam, idéztem gyermekorvosunk mondását, miszerint "99%, hogy ez csak genetika", mire rávágta, hogy "ez nem genetika, hanem alultápláltság". Szerinte a létfenntartáshoz szükséges lehető legminimálisabb kalóriát fogyasztja el Mimi. Azt mondta, hogy két hétig próbáljuk felturbózni az étrendjét, azaz adjak neki tápszert is, meg ha a tejtermékek az egyetlenek, amiket szívesen fogyaszt (nem vallottam be, hogy ez túrórudi meg krémtúró), akkor kapjon gyümölcs helyett is azt, ne egyen ilyen kis kalóriatartalmú dolgokat. Ezt csináljuk két hétig (ha nagyon nem változik semmi, akkor csak egyig), és utána kezdjünk részletesebb kivizsgálásokba. Engem kicsit sért, hogy azt gondolja, hogy ilyen apróságokkal csodát tesz két hét alatt, miközben én a hozzátáplálás kezdete óta, 5 hónapja próbálkozom mindennel... És láthatóan az a szemlélete, hogy itt valami nagyon sürgős és fenyegető probléma van, ezért az az elsődleges, hogy tömjük bármivel, csak hízzon, míg én azt gondolom, hogy alapvetően prímán elvan ekkora súllyal is, szépen fejlődik, és inkább abban látom a problémát, hogy nem hajlandó normális kajákat enni, csak anyatejet és tejterméket (persze édeset), és inkább ezen kellene változtatni. Nem gondolom, hogy az egészséges egy ekkora gyereknél, ha nem eszik zöldséget-gyümölcsöt. De hát hol jövök én, gondatlan és nemtörődöm anya ahhoz, hogy kritizáljam az orvost...

A tápszer dolog persze fél nap után is látszik, hogy nem működik, ha a lefejt anyatej sem kellett neki soha, a tápszer miért kellene? Úgyhogy akkor mehetünk vissza egy hét múlva, nincs is annál jobb móka, mint télvíz idején két gyerekkel bebumlizni a városba. 

Bár máshová úgysem nagyon megyünk, Lica után Mimit kapta el a hörgős köhögés, úgyhogy a társadalmi életünk továbbra is a nullával egyenlő, már azon gondolkodtam, hogy ahhoz is túl beteg, hogy kórházba menjünk, megfertőzzük a többi várakozót, de hát a két hónapra előre osztogatott időpontokkal az ember nem játszik. De tényleg elég kilátástalannak tűnik így a tél, hogy valaki mindig beteg. Szerencsére friss unokatesójuk, kicsi Vencel azon az egyetlen napon született múlt szombaton, amikor mindkét gyerek látogatóképes állapotban volt, így legalább egyszer megnézhettük, mielőtt újra karanténba zártuk magunkat. Alkalmatlan anyaságomat egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy azért nem viszem el Mimit a gyerekorvoshoz, mert úgysem tudnám beadni neki a gyógyszereket, amiket felír. Ha nem akarja, hogy bejusson valami a szájába, akkor nem fog, akkor sem, ha piros hó esik. Bár az itthon levő gyógyszerből most pofátlan átveréssel, az imádott D-vitamin cseppentőjével bejuttattam egy adagot, de gondolom, ez is csak egyszer működik, sőt, ezentúl D-vitamint sem lesz hajlandó szedni.
(Zárójelben a gasztrós súlymérés, hogy meglegyen, ha Apa grafikont szeretne rajzolni: 6,58 kg)

Egy újabb adalék, hogy micsoda számítógépfüggő gyereket nevelünk:

Lica: "Azért eszem ilyen sokat, hogy még nagyobbra nőjek!"

Anya: "És mit fogsz tudni akkor csinálni, amikor olyan nagy leszel?"

Lica: "Számítózni! Megkeresni A part alatt-ot, amikor Mimi alszik!" 

(Az A part alatt-al kezdődő rajzfilmes dalokat nézi néha, mikor Mimit altatom. De manapság elvétve alszik Mimi délelőtt, úgyhogy az én örömömre ez lassan elmaradozik, mert délután meg egyszerre alszanak, sőt, Lica többet)

Azért a nagyra növésre törekvésből két perc múlva ez lett: "Segíts enni, kisbaba vagyok!" Ennél már csak az jobb, mikor bejövünk a sétából, és noha simán le tudna vetkőzni egyedül, ül a padon, lóbálja a lábát. és közli, miközben Mimit vetkőztetem: "Segíts vetkőzni, unatkozom!"

Mimi új tudománya a cuppantás, egyelőre még nem puszi, mert nem arcra megy, hanem a levegőbe, de reménykedem, hogy az is lesz belőle hamarosan. És egy lépést már meg tud tenni kapaszkodás nélkül!