Nem születési rendellenességről van szó a címben J Ígértem egy angolos
bejegyzést tegnap:
Májusban találkoztunk először a témával egy négygyerekes
család személyében, akik a legkisebbel (volt vagy két éves) jelentős részben
angolul beszéltek. Bevallom, megütköztem a dolgon, nagyon furcsának találtam,
és nem jó értelemben, bár imponáló volt a gyerkőc angoltudása. Dusi akkor már
egy pici pötty volt a pocakomban, de nem hoztam vele összefüggésbe a dolgot.
Aztán ettől teljesen függetlenül botlottam bele hónapokkal később
egy kétnyelvű gyerekneveléssel kapcsolatos könyvbe és honlapba, elolvastam, és már megmozgatta a
fantáziámat, de még mindig nem tudtam elképzelni, hogy tudnám-e ezt csinálni,
elsősorban hogy tudnám-e a szeretetemet más nyelven közvetíteni a gyermekem
felé. Úgy voltam vele, hogy magamra vagy rá ráerőszakolva semmiképp sem
szeretném, annyira nem fontos, de majd megszületik és meglátjuk. Aztán
megszületett, és nem kezdtem el vele a szülőszobán angolul beszélni, eltelt a
téli szünet és az apaszabi három hete, aztán kettesben maradtunk, akkor viszont
elkezdtem, és meglepve tapasztaltam, hogy semmiféle nehézséget nem okoz
számomra, sőt, tulajdonképpen jól esik (lehet, hogy a fenti négygyerekes család
is azért a negyediknél kezdte el, mert már kellett egy kis változatosság az
újrakezdődő babázásban), és még fejlődöm is tőle. Mert nem elég, hogy gyakorlom
a nyelvet, amit két éve még napi közel nyolc órában használtam, az utóbbi
kettőben már sokkal kevesebben, most meg normál menetrend szerint egyáltalán
nem használnám, hanem bizony szótáraznom is kell: egyes testi funkciókkal és
babafelszerelésekkel például nem voltam tisztában angolul, és Dusit inkább ezek
érdeklik, mint egy vállalatértékelési kiselőadás.
A szakirodalom azt javasolja, hogy legyen rendszer az idegen
nyelv használatában, kötődjön valamihez: vagy az egyik szülőhöz, vagy
napszakhoz, tevékenységhez, hogy könnyebb legyen különválasztani a nyelveket.
Így a mi szabályunk az, hogy amikor kettesben vagyunk, akkor beszélek vele
angolul, de akkor szinte kizárólagosan (na jó, a hirtelen jövő dolgokat nem
sikerül mindig angolul lereagálnom, például a „Dusu, már megint kihánytál
mindent” mondat általában magyarul szokott elhangzani), az angol mondókákat
szoktam a csajok jelenlétében is mondogatni, szerintem sokat tanulnak belőle ők
is, de angol beszéddel olyankor nem akarom frusztrálni őket, hogy nem értik (a
szakirodalom az állandó fordítgatást nagyon nem ajánlja, már persze nagyobb
gyerekeknél érdekes ez, mert akkor semmi motivációja nincs az angolra figyelni.
A mondókákban szoktak kérdezni, hogy mi mit jelent, és utána már szépen mondják
angolul, és élvezik is). Emónak meg tudom, hogy ugyanolyan furcsa, mint a másik
családot hallani volt, úgyhogy ezért sem erőltetem ennél jobban (ha majd a
jövőben intézményesítve lesz a gyermek, és kitartunk addig, akkor ezt persze
újra kell majd gondolni, mert nem leszünk sokat kettesben). Magamról sem tudom,
hogy nem fog-e rámtörni hirtelen, hogy nem akarom csinálni, ha így lesz, akkor
szívfájdalom nélkül abbahagyjuk, azt gondolom, hogy ártani biztos nem ártok
vele addig sem. És tisztában vagyok minden ellenérvvel, hogy keverni fogja,
később fog beszélni, stb, ezek közül sok mindent cáfol a szakirodalom (aminek
vagy igaza van, vagy nem, de a külföldön élő általam ismert gyerekeknek sem
volt különösebb gondja), ha meg később fog beszélni, akkor legalább nem azon
fogok aggódni, hogy miért (ami tuti bekövetkezne egyébként, mert a lányok
nagyon korán beszéltek, és a fiúk amúgy is lassabbak, úgyhogy rosszak az
esélyei szegénynek, hogy azt hozza, amit megszoktam), hanem lesz mire fognom.
És hogy miért csinálom annak ellenére, hogy engem sem ért
semmi más nyelvi hatás az iskolai nyelvoktatáson kívül gyerekkoromban, mégis
felsőfokú nyelvvizsgám van két nyelvből, és az angolt kiválóan használom a
munkám során, olvasásban meg szinte fel sem tűnik már, hogy magyar vagy angol a
szöveg? Azért, mert egyrészt amikor nyelvvizsgáztam, nem angolul és németül
tudtam felsőfokon, csak rigó utcául (bár angolból ez aztán megváltozott a munka
miatt, németből már rigó utcául sem tudok), másrészt a kommunikáció (főleg a
nem szakmai) mind a mai napig nem komfortos számomra. Hiába értek mindent, amit
a másik mond, és tudok elmondani mindent, amit akarok, egyszerűen nem tudom
elengedni magam közben, és kellemetlen, frusztráló az egész egy kicsit (élénken
él bennem, hogy amikor lett egy közvetlen munkatársunk, aki horvát, kisgyerekes
kolléganőmmel ebéd előtt játszótéri szakkifejezéseket szótáraztunk, hogy a
megszokott társalgásunkat angolul is le tudjuk folytatni, de valójában
leginkább nem volt kedvünk ebédelni). Többek között ezért sem jött szóba nálam
sosem, hogy külföldre menjek dolgozni. Nem mintha azt szeretném, hogy a fiam
külföldre menjen, de azért elgondolkodtató volt az a beszélgetés, amit egy
kollégámmal folytattam, amikor arról beszéltünk, minek három gyerek, és azt
mondtam, hogy legalább lesz, aki öregkorunkban hozzánk szól, ő meg erre azt
válaszolta, hogy igazam van, sok gyerek kell ahhoz, hogy statisztikai alapon
maradjon belőle egy, aki még Magyarországon fogja keresni a boldogulását. De
mivel a blog nem politizál, ebbe nem megyünk bele mélyebben, de rabláncra nem
fogom fűzni a gyerekeimet, ha külföldre akarnak menni, menjenek (csak vigyenek
magukkal J),
és ez esetben (de pusztán egy multikulturális magyar munkahelyen is) hiszem,
hogy Dusinak sokkal jobbak lesznek az esélyei és a közérzete, ha
természetesként szívja magába az angol nyelvet.
Uff, én beszéltem, jó hosszan, biztosan azért, hogy
igyekezzem meggyőzni a nyilván többnyire megütköző vagy fanyalgó olvasókat. Aki
viszont támogat bennünket, és még angolul is jól tud (keresztapu, számítunk
rád!), megírhatná azokat a szavakat, amiket az ember gügyög a gyerekének, de
nincs benne a szótárban, mint például büfi, pelus meg rugi (ennek a becézetlen
változatát is szótáraznom kellett), mert most még túl kifinomultan tudok csak
társalogni Dusival J