Kétnyelvű gyerek

Nem születési rendellenességről van szó a címben J Ígértem egy angolos bejegyzést tegnap:

Májusban találkoztunk először a témával egy négygyerekes család személyében, akik a legkisebbel (volt vagy két éves) jelentős részben angolul beszéltek. Bevallom, megütköztem a dolgon, nagyon furcsának találtam, és nem jó értelemben, bár imponáló volt a gyerkőc angoltudása. Dusi akkor már egy pici pötty volt a pocakomban, de nem hoztam vele összefüggésbe a dolgot. Aztán ettől teljesen függetlenül botlottam bele hónapokkal később egy kétnyelvű gyerekneveléssel kapcsolatos könyvbe és honlapba, elolvastam, és már megmozgatta a fantáziámat, de még mindig nem tudtam elképzelni, hogy tudnám-e ezt csinálni, elsősorban hogy tudnám-e a szeretetemet más nyelven közvetíteni a gyermekem felé. Úgy voltam vele, hogy magamra vagy rá ráerőszakolva semmiképp sem szeretném, annyira nem fontos, de majd megszületik és meglátjuk. Aztán megszületett, és nem kezdtem el vele a szülőszobán angolul beszélni, eltelt a téli szünet és az apaszabi három hete, aztán kettesben maradtunk, akkor viszont elkezdtem, és meglepve tapasztaltam, hogy semmiféle nehézséget nem okoz számomra, sőt, tulajdonképpen jól esik (lehet, hogy a fenti négygyerekes család is azért a negyediknél kezdte el, mert már kellett egy kis változatosság az újrakezdődő babázásban), és még fejlődöm is tőle. Mert nem elég, hogy gyakorlom a nyelvet, amit két éve még napi közel nyolc órában használtam, az utóbbi kettőben már sokkal kevesebben, most meg normál menetrend szerint egyáltalán nem használnám, hanem bizony szótáraznom is kell: egyes testi funkciókkal és babafelszerelésekkel például nem voltam tisztában angolul, és Dusit inkább ezek érdeklik, mint egy vállalatértékelési kiselőadás.

A szakirodalom azt javasolja, hogy legyen rendszer az idegen nyelv használatában, kötődjön valamihez: vagy az egyik szülőhöz, vagy napszakhoz, tevékenységhez, hogy könnyebb legyen különválasztani a nyelveket. Így a mi szabályunk az, hogy amikor kettesben vagyunk, akkor beszélek vele angolul, de akkor szinte kizárólagosan (na jó, a hirtelen jövő dolgokat nem sikerül mindig angolul lereagálnom, például a „Dusu, már megint kihánytál mindent” mondat általában magyarul szokott elhangzani), az angol mondókákat szoktam a csajok jelenlétében is mondogatni, szerintem sokat tanulnak belőle ők is, de angol beszéddel olyankor nem akarom frusztrálni őket, hogy nem értik (a szakirodalom az állandó fordítgatást nagyon nem ajánlja, már persze nagyobb gyerekeknél érdekes ez, mert akkor semmi motivációja nincs az angolra figyelni. A mondókákban szoktak kérdezni, hogy mi mit jelent, és utána már szépen mondják angolul, és élvezik is). Emónak meg tudom, hogy ugyanolyan furcsa, mint a másik családot hallani volt, úgyhogy ezért sem erőltetem ennél jobban (ha majd a jövőben intézményesítve lesz a gyermek, és kitartunk addig, akkor ezt persze újra kell majd gondolni, mert nem leszünk sokat kettesben). Magamról sem tudom, hogy nem fog-e rámtörni hirtelen, hogy nem akarom csinálni, ha így lesz, akkor szívfájdalom nélkül abbahagyjuk, azt gondolom, hogy ártani biztos nem ártok vele addig sem. És tisztában vagyok minden ellenérvvel, hogy keverni fogja, később fog beszélni, stb, ezek közül sok mindent cáfol a szakirodalom (aminek vagy igaza van, vagy nem, de a külföldön élő általam ismert gyerekeknek sem volt különösebb gondja), ha meg később fog beszélni, akkor legalább nem azon fogok aggódni, hogy miért (ami tuti bekövetkezne egyébként, mert a lányok nagyon korán beszéltek, és a fiúk amúgy is lassabbak, úgyhogy rosszak az esélyei szegénynek, hogy azt hozza, amit megszoktam), hanem lesz mire fognom.

És hogy miért csinálom annak ellenére, hogy engem sem ért semmi más nyelvi hatás az iskolai nyelvoktatáson kívül gyerekkoromban, mégis felsőfokú nyelvvizsgám van két nyelvből, és az angolt kiválóan használom a munkám során, olvasásban meg szinte fel sem tűnik már, hogy magyar vagy angol a szöveg? Azért, mert egyrészt amikor nyelvvizsgáztam, nem angolul és németül tudtam felsőfokon, csak rigó utcául (bár angolból ez aztán megváltozott a munka miatt, németből már rigó utcául sem tudok), másrészt a kommunikáció (főleg a nem szakmai) mind a mai napig nem komfortos számomra. Hiába értek mindent, amit a másik mond, és tudok elmondani mindent, amit akarok, egyszerűen nem tudom elengedni magam közben, és kellemetlen, frusztráló az egész egy kicsit (élénken él bennem, hogy amikor lett egy közvetlen munkatársunk, aki horvát, kisgyerekes kolléganőmmel ebéd előtt játszótéri szakkifejezéseket szótáraztunk, hogy a megszokott társalgásunkat angolul is le tudjuk folytatni, de valójában leginkább nem volt kedvünk ebédelni). Többek között ezért sem jött szóba nálam sosem, hogy külföldre menjek dolgozni. Nem mintha azt szeretném, hogy a fiam külföldre menjen, de azért elgondolkodtató volt az a beszélgetés, amit egy kollégámmal folytattam, amikor arról beszéltünk, minek három gyerek, és azt mondtam, hogy legalább lesz, aki öregkorunkban hozzánk szól, ő meg erre azt válaszolta, hogy igazam van, sok gyerek kell ahhoz, hogy statisztikai alapon maradjon belőle egy, aki még Magyarországon fogja keresni a boldogulását. De mivel a blog nem politizál, ebbe nem megyünk bele mélyebben, de rabláncra nem fogom fűzni a gyerekeimet, ha külföldre akarnak menni, menjenek (csak vigyenek magukkal J), és ez esetben (de pusztán egy multikulturális magyar munkahelyen is) hiszem, hogy Dusinak sokkal jobbak lesznek az esélyei és a közérzete, ha természetesként szívja magába az angol nyelvet.

Uff, én beszéltem, jó hosszan, biztosan azért, hogy igyekezzem meggyőzni a nyilván többnyire megütköző vagy fanyalgó olvasókat. Aki viszont támogat bennünket, és még angolul is jól tud (keresztapu, számítunk rád!), megírhatná azokat a szavakat, amiket az ember gügyög a gyerekének, de nincs benne a szótárban, mint például büfi, pelus meg rugi (ennek a becézetlen változatát is szótáraznom kellett), mert most még túl kifinomultan tudok csak társalogni Dusival J