2009. október 26: Veszélyes behatoló a munkahelyemen

Ma végre bevittem Licát bemutatni a munkahelyemre, ami nem is olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Az itt meg nem nevezett munkahely ugyanis a legkevésbé sem gyerekbarát, sőt, körülbelül egy éve egyáltalán be sem szabad hozni a gyerekeket, elvégre biztosan elvinnének egy-két laptopot a pelenkájukba rejtve. A helyzetet a HR-ügyfélszolgálat dolgozói elégelték meg a leghamarabb, akik megunták, hogy a bejárat elé kell kirohangálniuk a kismamákhoz ügyeket intézni, így az ajtótól kb 5 méterre található irodáig most már be szabad menni. De hát én nem a HR-néniknek akartam Licát mutogatni (illetve nekik is, mert sajna vége a TGYÁS-os szép időknek, jönnek a GYED-es kevéspénzes hónapok), de hát ehhez főfőnökömnek kellett a biztonsági szolgálat vezetőjétől engedélyt kuncsorogni számomra. Ez is meglett, nincs más hátra, mint az indulás! Igenám, de egyébként kisangyal típusú lányom ilyenkor adja elő a világ legmegátalkodottabb gyereke című műsort. Arról persze nem ő tehet, hogy mikor evés előtt átöltöztettem gálaruhába, akkor gyorsan összepisilte az egészet, így kereshettem elő egy újabb váltás gálaruhát, de arról már igen, hogy utána üvöltve tiltakozott az evés ellen. Hosszas próbálkozás után (elvégre mégsem indulhattunk el üres hassal) egy kis tejpépet sikerült belétömnöm, persze a második számú gálaruha rovására. Mindeközben csupáncsak háromszor csörgött a telefonom, a negyediknél, ami szerencsére csak egy sms volt („Mikor jöttök már?”) majdnem falhoz vágtam. Végre be a hordozóra és uzsgyi, mintegy órányi késéssel.

 A portánál engedély ide vagy oda, hosszas telefonálgatás, adminisztráció és biztonsági őri kíséret tette csak lehetővé, hogy kis ipari kémemet bejuttassam. Ott aztán végre nekiláthattunk emeletről emeletre végiglátogatni mindenkit. Lica persze látványosan fáradt, miután százszor megdögönyözte mindenki a lábacskáit (aki a kezét puszilgatta, azt inkább nem is kommentálom, csak annyival, hogy ugyanaz volt, aki korábban a hasamat simogatta...), megjegyezte, hogy mekkora haja van, és megkérdezte, mennyit alszik éjszaka, így egy idő után az alvásba menekült. De még előtte bemutatta a legújabb grimaszát (orrot felhúz, orrnyerget ráncol, szemet hunyorít, elsőre cuki volt, sokadszorra kicsit rémisztő), pont amikor az egyik kolléganő édes fiacskájának fotóit nézegettük, nehéz volt kimagyarázni, miért vág rá ilyen csúnya képet.

Elrendeztük a HR-ügyeket is, kicsit sokkoló volt a fizetés nélküli szabit kérő lapra rávésni a 2012-t (én hiába magyaráztam, hogy nem óhajtok GYES végéig otthon ülni).
Hazafelé még az eső is eleredt, így nem bántuk, hogy végre otthon vagyunk, és egy darabig megint nem akarunk a munkahely közelébe menni.