2009. szeptember 28 - október 4: Az első betegség

Az előző hetünk jól alakult, így volt kedvem sokat írni róla, de a függvény sajnos a másik irányba is működik, így most igyekszem gyorsan túllenni a nem túl sikeres hét beszámolóján. Igaz, volt már sárgaságunk, voltunk kórházban is, de mégis most ért el minket az első igazi betegség kézzelfogható tünetekkel, és ez bármennyire enyhe, bizony nagyon megviseli a kezdő szülőt.

Hétfőn még nem volt semmi gond, szinte egész nap a kapott ruhahalmon próbáltuk átverekedni magunkat, méricskéltem, szelektáltam, és az újabb és újabb ruhák nagyszerű alkalmat kínáltak a kukucs-játékra, amin Lica hangosan kacagott. Este pedig végre szárazföldön is bemutatta a csörgőt egyik kézből másikba áttevő tudományát. A bajok kedden kezdődtek, mikor Lici már délelőtt a Marcival és Benivel való séta közben a nátha kezdődő jeleit mutatta, ami igen gyorsan elhatalmasodott rajta, kora délutánra már csak a sírás és az alvás üzemmódja működött, az evés és a játék nem igazán. 

Újabb elvünket kellett feladnunk, miszerint az orrszívó porszívó egy brutális eszköz, ugyanis a sima pumpás semmit sem ért, ezért mégis ellátogattunk a félelmetes változatért a közeli bababoltba (Lici rámkötözve, ugyanis vízszintesen feküdve nem kapott levegőt, tehát a babakocsi kiesett). A szerkezet nem csak a felnőtteknél nem aratott elismerést...
Az éjszakát ennek ellenére egész könnyen átvészeltük, mindössze egy hajnali keléssel és szopival. Másnap persze a Ringatóról, meglevő jegyünk és a múltheti „Négy a magyar igazság” kijelentés ellenére szó sem lehetett, úgyhogy ez a projekt beláthatatlan időre elnapolva (ugyanis jövő héttől szerdánként masszázsra járunk majd, ha minden igaz). Mivel a szopizás a légzési nehézségek miatt nem igazán ment, buzgón próbálkoztunk az egyéb módszerekkel. 

(A kép sajnos nem azt illusztrálja, hogy milyen hipp-hopp megtanultunk pohárból inni, mert csak tejpép volt benne, és maximum segített Lici tartani, amíg én kanalaztam.)

Estére Lica egész jól összeszedte magát Nagypapi névnapi ünneplésére, így már azt hittük, túl vagyunk a nehezén...

A bizakodás egész addig tartott, míg a család ki nem tette a lábát az ajtón, aztán az esti evés megint kudarcba fulladt, éjszaka megint keltünk, és reggelre sem javult a helyzet, az egyetlen valamirevaló evést hányás követte, úgyhogy irány az orvos. Sok okosat nem mondott, izgulni nem kell, próbáljam a folyadékot teával pótolni (hiába mondtam, hogy nem hajlandó inni semmiből), kaptunk orrcseppet, és szedjek C vitamint, az átmegy a tejjel (ha enne). A dolog kezdett egy rémálomba átmenni, mert az evések (evési kísérletek) úgy néztek ki, hogy próbáltam szopiztatni, aztán kiskanálból gyümölcsöt, tejpépet vagy a kettő keverékét, teát cumisüvegből, tejet pohárból, mindezt kb. egy órán át kitartó üvöltés közepette (mármint nem a részemről), és mindennek eredményeképp betuszkoltam kb. 40 grammot (ennél több kalória égett el a sírástól valószínűleg). Mikor a felháborodásnak vége lett, jött a beájult alvás. Kati nagymami ezért két délután is eljött kicsit felszabadítani a lelki nyomás alól. Pénteken meg Jutka nagymami volt szolgálatban, addig én vásárolni mentem, többek között párologtatót nem kis pénzért (bár ezért hétféle színben váltakozó beépített és kikapcsolhatatlan éjszakai fényt is nyertünk :)), hiába, az ember mindent megtesz, ha van 1% esély, hogy segítsen vele, de ezzel minimalista, csak a legszükségesebb dolgokat megvevő szülői mivoltom utolsó foszlányai is semmivé lettek. Hazaérve egy lelkes nagymamát találtam, aki közölte, hogy végig milyen jókedvű volt a lány, valamint ötször átfordult hasról hátra (nekem egyszer is csak segítséggel csinálja meg). Némi mosolyt még én is elcsíptem, ami kicsit hitelesítette a történetet :), de rögtön átfordult hisztibe, így innentől lelki kínjaimat súlyosbította a meggyőződés, hogy velem van Licinek baja.

Szombatra megint javult egy kicsit a helyzet, Lica a reggeli Forma-1 közvetítést lelkesen nézte az apjával, ennek érdekében képes volt fél óráig felemelve tartani hason a fejét, én meg megállapítottam, hogy TV-tiltó szülői mivoltomnak is annyi. (Annyi előnnyel járt amúgy a dolog, hogy a járókából kilógó mancsokról észrevétlen, minden tiltakozás nélkül tudtam levágni a körmöket :)) 

Tehát mivel úgy tűnt, nátha már nincs, mégis el tudtunk látogatni Peti welcome party-jára, pedig, főleg, mivel más babák is hivatalosak voltak, azt hittük, ki kell hagynunk az eseményt, pedig kár lett volna.

(A képen épp Nóra tart komolyzenei képzést Licának, míg a többi vendégre várunk.) 

Aztán a nátha persze a helyszínen előjött, úgyhogy süllyedtünk szégyenünkben Böbe baba szülei előtt, és reméljük, nem fertőztünk.

A vasárnap felemásra sikerült, egyrészt a napi kacajmennyiség talán soha nem volt ilyen sok (végre a rázúdított pusziáradat ismét kacajt vált ki, nem sírást, mint az utóbbi napokban), másrészt az aluszékonyság és az evési undor megmaradt, a hozzátáplálási, itatni tanítási kísérletek minimumra estek vissza, pedig a levegővétellel már nincs gond (azért az orrszívás még maradt). A súlya stagnál, vagy inkább csökken. A nyűgösség is megvan még, az esti altatás több mint egy órás sírás után sikerült, bár aztán egy hete először átaludtuk az éjszakát. Az elmúlt egy hétben több sírásban volt részünk, mint előtte négy és fél hónapig, mintha kicserélték volna a kisangyalunkat. Mérgében még hű ágybéli társa fülét is letépte :) :