Amikor a gasztrós diagnózisnak, miszerint éheztetem a gyereket, igaza lesz... Igaz, hogy ez 5 évvel később egy másik gyerek, de kicsire nem adunk...
Szóval Dusinál, ahogy a csajoknál is volt, azért van óra szerint etetés, mert nincs igény (legalábbis igényjelzés biztosan nincs), így legalább esznek valamikor. Na de mi történik, ha egy szép csütörtöki napon az ovis-sulis körből hazatérve nagyüzemi szülinapi meghívó gyártásba kezdünk? Szépen elszalad az este, van egy kis Dusa-nyűgi, de ezt a rosszul időzített utolsó alvásból fakadó álmosságnak diagnosztizáljuk (alighanem helyesen így utólag is), és este 8-kor, mikor szopizni és aludni viszem a kicsi fiút, döbbenek rá, hogy nem adtam neki a szokásos késő délutáni időpontban enni, fél 3-kor kapott utoljára! Hiába mondja a racionális énem, hogy ha egy gyerek nem kér enni, akkor magára vessen, mégis teljes kétségbeesés, lelkiismeretfurdalás és az anyai képességeimbe vetett hit totális lenullázódása... Na meg a fogadkozás, hogy ha 13x kel fel éjszaka ezek után, akkor sem leszek mérges. 13x nem kelt, de 11-kor bepótolta a kimaradtat, aztán 4-kor is volt egy kör, úgyhogy az a bosszú, hogy megtört a csodaszámba menő négy éjszakán át tartó átalvás-sorozat (a lelkes olvasó emlékezhet, hogy február végén volt egy ötös széria, aztán elromlott, és azóta nemhogy szériákról nem beszélhettünk, de az egy-egy nyugodt éjjel is ritkaság volt).
Remélem, ezzel kvittek vagyunk, és kezdhetünk tiszta lappal egy új, nagyon hosszú sorozatot! De ezt meg kellett írnom mementóul, hogy mindig emlékezzek sz*ranya voltomra, ha valami hibát látok a csodás kis gyermekeimben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése