2011. január 31.

Ugyanúgy, mint Licánál, most is sikerült egy jó kis mellgyulladást összeszednem. Lica is épp a hányós korszakát élte akkoriban, most Mimi is hányt egyik előző éjszaka egy jó nagyot, bár nem igazán sikerült ésszerű összefüggést kifundálnom. Viszont kevesebbet is evett, mint szokott, ez már lehet az ok. Már tegnap délután sem voltam túl jól, ma pedig 39 fok fölötti lázzal küzdöttem a két gyerek mellett. Reggel azért nagy mellénnyel kijelentettem Emónak, ne riasszon segítséget, ez az anyák sorsa, és meg kell tudnom küzdeni vele. Délelőtt még úgy-ahogy ment is, belázcsillapítózva még egy kicsit sétálni is ki tudtam vinni őket (ezúttal Lica esetében kismotorral próbálkoztunk, hát ebből meg az lett, hogy húznom kellett a motoron – Emó szerint ez már majdnem olyan, mint ha nekem kellett volna a motorra ülni, merthogy vele már ez is megesett :) Hát szerintem azért ég és föld...) Ebédnél aztán feladtam: mikor Lica megátalkodottan dobálta le a kaját a földre, miközben Mimi bömbölt, beláttam, hogy ezt már nem bírom. Mikor végre ágyba tettem Licát, riasztottam Katit. A nap további eseményeiben így elég keveset vettem részt, mert ágyban fetrengve töltöttem az időt, aludni persze nem sokat sikerült. De így is segíthetett, mert este már ki is tudtam vasalni, de persze az éjszakai Mimi-műsorral megint Emónak kellett megküzdenie.

2011. január 30.

Nem kifejezetten mai, inkább majd’ mindennapos jelenet:

Én (próbálom Licát evés után a fürdőszoba felé terelgetni): Gyere, megmossuk a kezedet!

Lica (bemegy a fürdőszobába, és leül a kád lépcsőjére vagy egy méterre a mosdótól): Én innen nézem! :)

2011. január 29.

Lica ma a Közlekedési Múzeumba ment Kati mamával. Előtte elmondtuk neki, hogy trolibusszal fognak menni. Erre Lica a metrómegállóban megszólal: „Trolimetró jön!”

Hazafelé jövet jól el is aludt a trolibuszon, így aztán ebéd után nem sikerült elaltatnunk. Mondom Emónak, hogy nem baj, úgyis akart magának egy kis Lica-dózist hétvégén, mire Lica felháborodottan: „Én nem dózis vagyok!”

Mondtuk Katinak, azért számoljon be róla, mi volt a múzeumban, mert Licából úgysem tudnánk kihúzni, mire ő bizonygatta, hogy dehogynem. Hát így ment: „Mit láttál a múzeumban?” „Hm?” Ez lement párszor, aztán próbáltunk segíteni: „Vonatot?” „Igen” „Repülőt?” „Igen” Aztán ide el lehet képzelni az összes közlekedési eszközt, de egy idő után gyanús lett a sok igen. „Repülőszőnyeget?” „Igen” Hát mi nem emlékszünk, hogy ilyesmi lett volna ott, mikor legutóbb arra jártunk, bár Zí próbálta megvédeni Lica igazát :) Úgyhogy valaki megnézhetné, és megírhatná, milyen repülőszőnyeg van kiállítva :)

A nemlétező délutáni alvás helyett Lica megpróbálta a szobájában átpelusozni magát. Mire felmentem, egy zokni már lehúzva, a harisnyája is félig, a kezében pedig pelenka és popsikrém. Aztán mondta is, hogy „Új pelust kérek. Kaki van benne” És kivételesen tényleg volt! Úgyhogy van némi remény a szobatisztasági projekt tekintetében, amit Emó mostanában nagyon szorgalmaz, bár talán nem télen, friss kistesóval a legérdemesebb elkezdeni. Hiába tudja már, miről van szó, a bilitől egyelőre mereven elzárkózik, legalábbis ha csupasz a popója. De hát én a gyereknevelésnek mindig ezt a részét tartottam a legfélelmetesebbnek, úgyhogy fel vagyok készülve a nehézségekre...

Délután Peti, Lica keresztapukája, és párja, Norikó jött látogatóba. Norikó megállapította, hogy egyrészt Lici milyen könnyű (ezek után megmértük Mimi mérlegén: ruhástól volt 9,45, ami tényleg nem egy dicső eredmény), Miminek meg milyen nagy az orra (Peti kimagyarázta a dolgot, hogy csak a japán csecsemőkhöz képest).

2011. január 28.

A sok bömbi Mimi részéről ma is folytatódott, estére már a hasfájás szakirodalmát olvasgattam, bár továbbra is azt hiszem, nem arról van szó, meg nem szeretnék azok közé tartozni, akik a gyerek első nyikkanására azt mondják, a hasa fáj. De hogy érezzem, teszek valamit az ügy érdekében, inkább lemondok a tejfogyasztásról, mert elég sokan állítják, hogy ez segíthet, ha tényleg hasfájásról van szó.

A bömbiáradatban csak Lici szövegei vidítottak fel egy kicsit. A kedvencem, amit mindig igyekszem ezentúl felidézni, ha rossz kedvem van: „Mimi nem helikopter”. Eddig bevált, garantált a röhögőgörcs, ha eszembe jut. Kifinomult szókincséről tanúskodik még, hogy arra a kérdésre, hogy mi van a memóriakártyán, úgy válaszol, hogy „farkas koma és kecskegidák”. A Mimi-tagadás a fenti vitathatatlan állításon kívül csekélyebb igazságtartalmúakban is megnyilvánul. Ebédnél számba vette, minek van lába: „Tortának nincs lába. Licának van lába. Szusznak nincs lába. Anyának van lába. Miminek nincs lába” Aztán jött az, hogy kinek van farka. Erre a közelben csak a menyétet találta (aki egyébként a Sörény nevet kapta a keresztségben, mivel Emó legörényezte, Lica pedig nyilván úgy gondolta, hogy annak semmi értelme, ellentétben a sörénnyel), így amikor megkérdeztem, kinek van még farka, rávágta, hogy a bocinak, és elkezdte szavalni, hogy „Boci, boci tarka, se füle, se farka” Eléggé zavarban voltam, hogy akkor most mit mondjak, van-e farka vagy nincs :)

Viszont kiderült, van egy kérdés, amire nem csak Mimi esetén "nem" a válasz, mégpedig a „Kinek szép az orra?” A válasz: „Apának szép. Anyának nem szép. Licának nem szép. Miminek nem szép” Már ő is észrevette, hogy szegények tőlem örökölték az orrukat?

2011. január 27.

Ma fél napot Jutka nagymami is besegített, amíg Emónak szülinapi ajándékokat vadásztam (szeretett volna Böngésző könyveket is kapni, mert nagyon izgul a folytatás miatt, például, hogy „szegény badoly” alól tényleg kivágják-e a fát, de azt azért röhejesnek éreztem volna egy felnőttnek, és úgyis mindjárt itt van Lica névnapja. Már az is röhejes, hogy szegény Lica elkezd böngészni, aztán hamarosan valamelyik felnőtt kezébe vándorol a könyve, ő meg jól hoppon marad. De ebből is látszik, hogy mindenkinek ajánljuk az említett műveket! Mindenesetre belógtam egy könyvesboltba belelesni, hogy az Emót legjobban izgató kérdésekre meg tudjam adni a választ :)). A másfél órás kimenő ellenére úgy éreztem, kipurcanok a nap végére, Mimi olyan hisztis volt. De nyugisabb pillanataiban, amikor nagy ritkán hajlandó nézelődni, már látványosan figyel a dolgokra, szóval itt a blog elején beígért beszámoló arról, hogy okosan néz :)

A sétákon való stresszelés végén megkaptam az engedélyt, hogy vehetek egy testvérbabakocsit (persze használtan), így mi is beléptünk a komoly flottával rendelkezők körébe. Eddig hülyének néztem mindenkit, aki (legalább) három babakocsival bírt, eleinte úgy gondoltam, minek egynél több, hát lehet, hogy nem teljesen hülye az egész világ :)

2011. január 26.

Liciről: Bebizonyította, hogy nem csak azért mond helyes ragozott mondatokat, mert úgy egyben hallotta őket, hanem hogy tényleg ragoz. Mikor a számba akart tömni valamint, mondtam neki, hogy „Én most ettem”, erre ő: „Anya most evett”. Mint egy nyelvkönyv :)

Ma a testvérfellépőre is felült egy fél utca erejéig, mert azt mondtam, csak akkor megyünk ki az utcára, egyébként marad az udvar. De azért nem megbízható a dolog...

Az udvaron aztán hóembert építettünk, bemenve meg sajnos megmutattam neki, hogy látni lehet az ablakból, onnantól fogva az ablakpárkányokra mászkált föl...

Mimiről: Riportálni kellett a súlyát a gyerekorvosnak telefonon. Ahhoz képest, hogy a védőnő szerint anyatejből nem lehet túl sok semmi, amit megeszik, a doki már félig-meddig ezt sugallta. Merthogy a sárgaságra sok folyadékbevitel lenne jó, de azt mondta, kapjon két szopi között vizet, mert különben a súlgyarapodása alapján már túl lenne etetve, ha tejből enne többet... Ennyit arról a fennen hangoztatott nézetéről, hogy hathónapos korig ne kapjon mást, csak anyatejet...

Pedig engem ma nagyon megdicsértek volna a nagyon szoptatós – nagyon hordozós banda tagjai, mert kipróbáltuk a kendőben szopizást. Van hogy már nem tudom máshogy megnyugtatni a kiscsajt, csak ha magamra kötözöm, és lusta voltam leszerelni, amikor megpróbálkozott ott önkiszolgálni :) De szerintem sem neki, sem nekem nem volt kényelmes, úgyhogy nem csinálunk belőle rendszert.

Úgysem lennék méltó a nagyon szoptatós – nagyon hordozósokhoz, mert váltig igyekszem valami napirendet vinni az életünkbe, ami arrafelé ugye nem divat. Lici ugyebár sosem kért enni, de ha kínáltam, evett (legalábbis az elején), így egyszerű volt a napirend kialakítása, mert háromóránként kínáltam, és ez neki megfelelt. Az éjszakákat pedig nagyon hamar átaludta, de amíg nem, addig sem kért soha négy óránál gyakrabban enni. Mimi ehhez képest sem nappal, sem éjjel nem bírja ki három óráig (nappal esetleg, ha nagyon bealszik, de valahogy éjjel nincs ilyen bealvás). Ráadásul éjjel ha alszik, akkor is nyekereg közben, így igen hamar átkerült a saját szobájába, mert nem tudtunk tőle aludni. Így is nem elég az éjjeli szoptatások ideje, előttük még vagy fél óráig azt hallgatom, hogy milyen hangokat ad ki, vajon éhes-e már, vagy csak álmában nyöszörög. Ezen felül lefektetés után kb fél-egy órával rákezd egy nagy bömbire, de ezt Emó szokta hősiesen lekezelni (de attól én még nem tudok aludni). Úgyhogy nem igazán vagyunk kipihentek... Valószínű amúgy sokkal gyakrabban megyünk be hozzá, mint kéne, de én úgy aggódom, hogy Lica is felébred, hogy inkább ugrom rögtön. Pedig Licó eddig meg sem rezzent egyszer sem, nem tudom, hogy csinálja...

2011. január 25.

Végre leesett Mimi köldökcsonkja, jöhetnek a sokvizes pancsolások Emó nagy örömére. Nem siette el, 2 hét + 3 napba telt, Licinél ez két hét volt, pedig állítólag az egy hét az átlag. Súlyt is mértünk ma: igaz, evés után, de 3360 gramm volt, szóval ez megint elég komoly hízás egy hét alatt. Beigazolódott, hogy kár 50-es ruhákat venni, kétszer tudta hordani azokat a rugikat, és már olyan body-k is kicsit szorosak, amiket Lica sokkal tovább hordott. Prognózisom alapján cirka 6 hetes korára fogja ledolgozni a fél kilós hátrányát Licához képest :) Aztán hamarosan biztos már nem csak az azonos kori súlya lesz nagyobb, hanem a jelenlegi is :)

2011. január 24.

Testvérfellépő teszt 3. felvonás: Most egyedül vágtam neki, miután visszaszereltem az ülőrészt, és valamivel lerövidítettem az összekapcsoló rudat, így kicsit alálóg a mózeskosárnak, tehát kicsit kevesebb hely van ráülni, viszont elérem a tolókart. Lica természetesen nem volt hajlandó sem ráülni, sem ráállni, egyedül kavicsok pakolására használta. Így persze megint csak két saroknyit tudtunk haladni, és minden úttest-átkelésnél rosszul éreztem magam, mert nem tudtam eléggé koncentrálni a babakocsitolásra és Licára is, arról nem is beszélve, amikor Mimi megunta a dolgot és elkezdett bömbizni: Licát sehogyan sem tudtam gyorsabb haladásra ösztökélni, hogy mielőbb hazaérjünk. Ráadásul séta közben a fő utasítás részéről az „Anya kezét fogni”, viszont a babakocsi nagyon nem egykezes jószág. Úgyhogy erősen aggódom, mit fogunk csinálni, amikor nagyobb távolságra és esetleg időre (orvos, Ringató) kell majd mennünk. Bár egyesek szerint azért vettünk kertes házat, hogy ne kelljen többé sétálni menni, de hát sem orvos, sem Ringató foglalkozás nem terem a kertünkben sajnos.

Lica első büntijére is sor került ma, miután Mimit fejbe vágta egy favonattal. Mimi egyébként nem nagyon izgatta magát a dolgon, én viszont igen, úgyhogy Licát félreállítottam, és ott kellett megvárnia, míg csörög az óra. A nevelésem nem lehetett valami hatásos, mert amikor legközelebb feszegette a határokat, és fenyegetően megkérdeztem, akar-e büntibe menni, azt felelte, hogy igen...

2011. január 23.

Testvérfellépő teszt 2. felvonás: Leszereltük az ülőrészt, így csak állni lehet rajta, viszont így kisebb helyet foglal, tehát tudom tolni. Lica viszont nem volt hajlandó állni rajta, az állórészre csücsült, ami miatt aztán a földön húzta a lábát, szóval ez sem vált be... Így aztán megint gyalogolt, egészen a boltig jutottunk, ahová én beugrottam bevásárolni (nekem már ez is kikapcsolódás...), addig Emó kipróbálhatta, mekkora élmény a kétgyerekes séta: Lici nem akart menni, Mimi viszont bömbölt, ha megálltak. Visszafelé meg vagy egy óráig tartott az út Licatempóban, addigra Emón igencsak mutatkoztak a szellemi kimerülés jelei :)

2011. január 22.

A tegnap beharangozott négyesben séta: Ez egyben a testvérfellépő tesztelésének volt szánva, hát ez a rész csúfos kudarcot vallott, kb 50 méter után azt mondtam, vigyük haza a fellépőt, mert alig érem el tőle a babakocsi fogantyúját. Így Lica kénytelen volt a lábán jönni, ami most nem volt baj, csak ha célirányosan közlekedünk majd valahová, akkor nem fogok merni erre alapozni. Most viszont jött tisztességesen, tolta-húzta a babakocsit, cicát kergetett „Utánaszaladok!” felkiáltások közepette, viszont kijelentette, hogy fél a kutyáktól.

2011. január 21.

Nem bírtam ki a hétvégi négyesben sétáig, ma már az utcára is kivittem a gyerkőcöket. Eljutottunk az utca végéig és vissza kétszer (kb. 24 a legnagyobb házszám, ebből látszik, hogy ez azért nem egy nagy attrakció), közben begyűjtöttük az utcai pletykahálózattól, hogy melyik házban mekkora babák vannak, akikkel majd jó időben lehet kint az utcán bandázni :)

2011. január 20.

Licó mai ragozott, összetett mondata: „Szusz innen nézi, hogy eszem!” (a tájékozatlanabbak kedvéért: Szusz = alvósmaci)

2011. január 19.

Kati ma is elvitte Licát sétálni, így én addig sort kerítettem Mimi első levegőztetésére is a teraszon. Nem rázta meg nagyon a hideg, átaludta az öltöztetést, kintlétet és a vetkőztetést is.

2011. január 18.

Mivel tegnap este megérkezett a mérleg, a mai nap a mérlegelés jegyében telt: Mimi súlya 3080 gramm, azaz 30 dekát gyarapodott egy hét alatt, ami nem semmi, és 590 grammot evett a nap folyamán, ami szintén elég szép, a testsúlykilogrammonként 150 grammos hüvelykujj-szabály szerint 450-et kellene, Licinél pár hónappal idősebb korában is összetettem volna a kezem ilyen teljesítményért. De ekkora korában még Lici is evett...

De azt be kell vallani, Licivel sokkal egyszerűbb volt az élet, mert evett ő, de magától nem kért sosem, így aztán akkor kapott, ha én adtam neki, könnyű volt hát napirendet kialakítani. Mimi viszont folyton enne (sajnos éjjel is), így aztán káosz az egész nap, súlyosbítva azzal, hogy Licivel is foglalkozni kéne közben. Nem kis kihívás pl. Licát lefektetni délutáni alváshoz, miközben Mimi hangosan követeli a jussát...

Kipróbáltuk a cumisüvegből evést is, hogy ha nagyon muszáj elmennem valahová, meg lehessen oldani (ez is egyszerűbb lenne napirenddel, Licánál még az osztálytalálkozómra is be tudtam úgy ugrani, hogy belefért két etetés közé, Mimivel ez elképzelhetetlen), Licivel ellentétben Mimi nem tiltakozott a dolog ellen (csak kaja legyen! :)) Viszont amint letettem az üveget a kezemből, Lica rácsapott, úgyhogy jelentem, 20 hónapos korára megtanult ő is cumisüvegből inni :)

Délután élesben is teszteltük a rendszert, mert ma én vittem el Licát sétálni, Kati addig tartotta a frontot Miminél, sikerült neki is üvegből megetetni. Lica pedig végre egész ügyesen hajlandó volt a lábán közlekedni, és így is én fáradtam el jobban a sétában, mint ő...

A mérlegelés egyik momentuma még a végére: Hangosan felolvastam Mimi súlyát: három-harmincegy (ruhástól), erre Lica rávágja: harminckettő! Meddig tud ez a gyerek számolni?

2011. január 17.

Emó ma már dolgozott, úgyhogy az első nap hármasban, kezdődik az igazi próbatétel! Annyira nem is volt vészes, főleg mert Mimi még rengeteget alszik, na meg délután Kati is jött besegíteni, kivinni Licit levegőzni, mert Mimit egyelőre még nem visszük ki, így én nem tudom Lica sétáját sem megoldani egyedül.

Azért, hogy nem minden fenékig tejfel, Lica leggyakoribb mondatai a következők: „Elveszem tőle”, „Mimi nem szép”, vagy csak egyszerűen „Mimi nem!”. Na meg ha Mimi valaki ölében van, rögtön odakívánkozik ő is, de egyelőre azért kezelhető a helyzet, fizikai erőszakra csak ritkán vetemedik.

2011. január 14.

Flóri látogatott meg bennünket, és egy keresztapai kinevezéssel távozott :) Valamint azzal, aminek kevésbé örült, hogy Lica szerint büdös... A „Flóji büdös” mondás azóta szállóige lett, Lica napokkal később is emlegette, erősen rombolva Flóri önbecsülését. De ezúton is üzenjük, hogy nem igaz! (A téma egyébként úgy jött, hogy Flóri a többi vendéghez hasonlóan lelkendezett az egyébként abszolút nem praktikus sarokkádunk iránt, Emó meg kijelentette, hogy ő még sosem fürdött benne – hogy őt is tisztázzam, van zuhanyzónk is :) -, így jutottunk oda, hogy ki büdös)

Flórinak és minden más látogatónak egyébként úgy tűnhet, mintha mi folyamatosan csak nevetéssel töltenénk a napot, de nem is baj, ha még gyerekvállalás előtt álló fiatalemberek ebben a hitben élnek, bár halkan megsúgom, nem teljesen igaz :)

2011. január 13.

Ma itt járt a gyerekorvos, hát nem leszünk puszipajtások...

Eleve nem tetszett, hogy nekem kellett telefonálgatnom, hogy jöjjön már ki, pedig hát az újszülötthöz muszáj neki, aztán jóval később jött, mint mondta, Robin szülinapi ünneplésének kellős közepébe, de amiket mondott, az még rosszabb volt. Egyrészt láthatóan méréshívő ő is, aminek én nagyon az ellentéte vagyok a Licivel való rossz tapasztalatok után. De most muszáj mérnünk egy napi evési mennyiséget, meg súlyt rendszeresen, és riportálni. Aztán mindenféle ijesztőt mondott Mimiről: minden reflexét gyengének találta, azt mondta, a feje nincs annyira összenőve, mint kéne, és még a csípőjét is kicsit kötöttnek találta, pedig a kórházban kb. Mimi volt az egyetlen, akinek nem kifogásolták a csípőjét. De egyik sem látszott aggasztani a doktornőt, csak akkor engem miért ijesztget? (Később a védőnő megnyugtatott, hogy mindenkit ilyenekkel szokott frusztrálni) Aztán rákérdeztünk Lica köhögésére is, meg sajnos az enyémet is meghallotta, ezek után több tucat gyógyszert sorolt fel, hogy mi mindent kéne szednünk. De ha egy kis esze van, kitalálhatta, hogy még véletlenül sem fogjuk kifosztani a gyógyszertárat, mert nem jegyzeteltem, ennyit meg képtelenség lenne megjegyezni...

2011. január 11.

Fő hír: ma már fürdött Mimi is! (Ellenben ma a mosogatógép csövéből ömlött a víz, és a fűtés is elromlott. Öröm saját házban lakni! De ezermester Emó mindent megszerelt) Hogy mekkora a vércselány hasa fürdés közben, arról az elborzasztó képet a picasa-n meg lehet tekinteni. Én már aggódom, hogy kóros :)

És mivel Mimi a napok nagy részét még alvással tölti, essen pár szó Licáról:

Mint írtam, hihetetlen tempóban elkezdett beszélni olyantájt, amikor az ő blogját abbahagytuk. Karácsonykor felmerült a kérdés, hány szavas lehet az aktív szókincse, így nekiálltunk megszámolni (nem Emó lenne, ha nem rögzítette volna Excel-táblában is). Kb 500-ig jutottunk (ez úgy ment, hogy ahogy Lica kinyitotta a száját, Emó rohant a géphez feljegyezni az új szót), aztán feladtuk, mert percről percre gyarapodott. Kis internetes kutatás után azt találtam, hogy egy kétévesé nagyjából 300, akárcsak egy átlagos new yorki taxisofőré :) De azóta ott tartunk, hogy már tényleg mindent mond, hosszú mondatokban beszél (karácsonyi kedvencem: „Apa díszítette karácsonyfát, szép lett!”), többnyire helyesen ragoz, több mondókát, éneket betéve tud, és minden napra tartogat pár imádnivaló beszólást, amiket majd igyekszünk itt is megörökíteni (most a mondásaival van úgy, mint a szókincs-számolással: ahogy kinyitja a száját, rohanhatok jegyzetelni az újabb aranyköpést :))

2011. január 7-10.

A történelem nem csak a bloggal kapcsolatban ismétli önmagát: Lici is egy vasárnapi napra volt kiírva, és két nappal korábban, pénteken érkezett, Mimi pedig máris utánozza a nagytesót. De annyival rendesebb volt, hogy nem előző éjszaka kezdte meg a manővereket, hanem csak péntek reggel, így kialudhattuk magunkat előtte (igaz, én szombat délutánt irányoztam elő neki, bízva még egy kiadós délelőtti szunyában). Bár az is felmerült bennem, hogy az elejét átaludtam, mert olyan hihetetlennek tűnt, hogy ahogy felkeltem, rögtön beindultak az események, de azért csak nem! De mivel én másodszorra sem vettem biztosra, hogy szülni megyünk, még egy darabig elfilozofálgattunk rajta, hogy Emó bemenjen-e dolgozni, de aztán hamar kiderült, hogy ennek fele sem tréfa! Úgyhogy gyors telefon Katinak, hogy jöjjön Licát felvigyázni, de miután megérkezett, még utána is jó darabig húztam az időt. (Kati utólag bevallotta, hogy nem akart beleszólni, de már magában végiggondolta, hogy is kell egy szülést levezetni :)) Mikor végre beszálltunk az autóba, egy kedves szomszéd (én még sosem láttam, úgyhogy jó a pletykahálózat az utcában...) még leállította Emót csevegni, hogy megszületett-e már a baba, de én nem voltam nagyon csevegős kedvemben. Mivel a szülésznőnk pont szabadságon volt, viszont közel lakik hozzánk, felszedtük őt is, és robogtunk befelé. Sikerült még egy kicsit előrehaladottabb állapotban beérnünk, mint Licivel, úgyhogy hasonlóan gyorsan zajlottak az események, sőt, még egy kicsit gyorsabban. Bár ott persze nem volt időérzékem, de utólag a kórházi parkolócetliből megállapítottuk: a kapun való behajtástól nem telt el háromnegyed óra, amíg 2011. JANUÁR 7-ÉN 11:25-KOR VILÁGRA JÖTT KISS MIETT! Súlya 2820 gramm, „magassága” 52 cm (elveszett az 56-os ruhákban, de legalább akadt vásárolnivaló bizonyos mániákus családtagoknak, akik erősen a fogyasztói társadalom rabjai :))

Bár persze a szülés most sem volt egy nagy élmény, de azt hiszem, a fentiek alapján sokan irigyelnék a dolgot, és amikor a szülésznő még a szülőszobában megkérdezte, hogy „Na, lesz-e harmadik?” (a kérdésért Lici születésekor alighanem öltem volna, legalább egy hétig nem akartam semmiféle kistesóra gondolni), igent mondtam, már ha bárki hallotta az elhaló hangomat :) Azóta azért az éjszakai műszakok közben már kevésbé vagyok határozott...

Emó ezúttal majdnem hozta az elájulós apa sztereotípiát. Én eléggé magammal voltam elfoglalva, úgyhogy fel sem tűnt, csak nem értettem, mikor kivitték Mimit mérni, miért üldögél ő közben kint a fotelben :) De hát erről csak a kevés levegő tehet, amúgy nagyon hősies volt most is!

Aztán lekerültünk a kórterembe, ezúttal hatágyas helyett csak háromágyasba, de szerintem kevesebb volt a hely, plusz a saját fürdőszobában nekem folyamatosan olyan érzésem volt, mintha egy repülőgép mosdójában lennénk, de azért jó, hogy volt. A szobatársakkal mértani sorozatot alkottunk, egy első, második és egy negyedik baba volt, úgyhogy a papírforma szerint mi voltunk az átlag, ennek ellenére már szinte szégyelltem magam, hogy nekünk minden mindenkinél jobban ment, semmi problémánk nem volt, Mimi úgy evett, mint egy vércse (ez is ismerős valahonnan, úgyhogy nem vonok le a jövőre vonatkozó hosszútávú következtetéseket belőle...), nem sírt (bár az éjjelente fél óránként kajálni akarás legalább annyira fárasztó), és én is egészen jól voltam, pláne a 20 hónappal ezelőtthöz képest.

Délután a nagyszülők behozták Licit, úgyhogy az addigra már az ajtó előtt sorban álló családot beelőzve ő nézhette meg először a kistesót. Mondta is szépen, hogy „kistesó”, meg kereste a lábát a rugiban, de ettől eltekintve nem nyűgözte le nagyon a dolog (és Emó elmondása szerint a látogatás után egy darabig még azt válaszolta arra a kérdésre, hogy „hol van a kistesó?”, hogy „Anya pocakjában” – biztos reménykedett, mint én, hogy Zít visszaviszik a mózeskosárral együtt a kölcsönzőbe :))

A kórházból a papírformának megfelelően hétfőn mehettünk haza, Mimi 2780 grammos súllyal távozott, tehát nem ismételte meg azt a bravúrt, mint a nővére, hogy három nap alatt visszanyerte a születési súlyát, de azért nem reménytelen a gyermek :) Én hazaérkezve nekiálltam rendet rakni, takarítani, Emó nem tudott nyugalomra parancsolni, de úgy örültem, hogy meg tudok mozdulni, nem úgy, mint Licinél. De a második gyerek mellett eleve lehetetlenség szerintem az úgynevezett gyermekágyas időszak, az ággyal elég ritkán találkozom :) Az első otthoni nap kevéssé idillikusan zárult: az első kísérletünk két gyermek fürdetésére abba torkollott, hogy a kád csapjából kontrollálhatatlanul ömlött a víz, nem lehetett sehogy sem elzárni. A telefonos tipp a csap rángatásáról elsőre bevált, így Lica meg tudott fürdeni, de másodszorra a csap letöréséhez vezetett a dolog, így Mimi pancsi nélkül maradt (mit gondolhat, hová keveredett...), mi pedig ágyba zuhanás helyett éjjel fél 11-kor még vízszerelőt vártunk. Hát ezt nem egészen így képzeltük, de valószínű ez még csak a kezdet :)

Blogindító

Szeretettel köszöntünk minden régi és új olvasót!

Na csak nem bírtam ki most sem :) Licinél is úgy kezdtem, hogy úgysem lesz blog, nem érek én rá ilyesmire, különben is hülyeség, aztán csak beadtam a derekam. Most is megfogadtam, elvégre a „nem érek rá” érv duplázódott, erre tessék... Ennek több oka is van: igazságtalannak tűnt, hogy csak Licinek legyen blogja (már így is borzasztó, hogy kb tízszer annyi fénykép készült róla naponta, mint most Mimiről), meg ha úgy alakul, hogy lesz harmadik gyerkőc, jó lesz emlékezni, mi hogyan is volt a többieknél (félelmetes, de a blog, a fotók és a papíralapú feljegyzések ellenére mindössze 20 hónap távlatából is gyakran úgy vagyok vele, hogy fogalmam sincs, Licivel hogy is volt ennyi idős korában), és Lici blogját is pont akkor hagytuk abba, amikor kezdett a legtöbb mesélnivaló keletkezni, mert szédületes iramban elkezdett beszélni, úgyhogy bennem maradt egy csomó mondanivaló. És akkor ebből ki is derül, hogy szegény Miminek önálló blog azért nem jut (pedig milyen frappáns lenne a PiciLici után a MiniMimi :)), mert úgysem lehet szétválasztani, mi történik a két gyerkőccel, meg egyelőre Licó produkálja a látványosabb kunsztokat :) De azért persze megörökítjük majd azt is, Mimi milyen okosan néz :)

Van még pár dolog, amire előre felhívnám a kedves olvasók figyelmét: Mivel duplán nem érek rá, nem ígérek semmi rendszerességet, ezúttal senki ne merészeljen azzal frusztrálni, hogy „rég frissült a blog”! (korábban voltak ilyen elvetemültek) Alighanem nem nagyon lesznek képek és videók sem, azokat mindenki figyelemmel követheti a jól ismert helyen: http://picasaweb.google.com/kissemo (itt is fel lehet iratkozni a frissítésekre, úgyhogy nagyon kényelmes). Lehet, hogy nem lesz továbbá irodalmi stílus és szép kerek történetek sem (bár szerintem Licié sem volt olyan nagy szám, de mivel sokan dicsérték, amit ezúton is köszönök, fontosnak látom ezt a figyelmeztetést), inkább amolyan „hírfolyam” és emlékeztető az utókor számára.

Most pedig nekilátok utolérni magunkat (Licinél is kb pont három hetet kellett ledolgozni, mikor végre megszületett az elhatározás, de akkor a napsütötte teraszon üldögélve tettem ezt, miközben a ded angyalian aludt mellettem, mostanában viszont nincsenek ilyen idilli és csendes pillanatok...)