A történelem nem csak a bloggal kapcsolatban
ismétli önmagát: Lici is egy vasárnapi napra volt kiírva, és két nappal
korábban, pénteken érkezett, Mimi pedig máris utánozza a nagytesót. De
annyival rendesebb volt, hogy nem előző éjszaka kezdte meg a
manővereket, hanem csak péntek reggel, így kialudhattuk magunkat előtte
(igaz, én szombat délutánt irányoztam elő neki, bízva még egy kiadós
délelőtti szunyában). Bár az is felmerült bennem, hogy az elejét
átaludtam, mert olyan hihetetlennek tűnt, hogy ahogy felkeltem, rögtön
beindultak az események, de azért csak nem! De mivel én másodszorra sem
vettem biztosra, hogy szülni megyünk, még egy darabig elfilozofálgattunk
rajta, hogy Emó bemenjen-e dolgozni, de aztán hamar kiderült, hogy
ennek fele sem tréfa! Úgyhogy gyors telefon Katinak, hogy jöjjön Licát
felvigyázni, de miután megérkezett, még utána is jó darabig húztam az
időt. (Kati utólag bevallotta, hogy nem akart beleszólni, de már magában
végiggondolta, hogy is kell egy szülést levezetni :)) Mikor végre
beszálltunk az autóba, egy kedves szomszéd (én még sosem láttam, úgyhogy
jó a pletykahálózat az utcában...) még leállította Emót csevegni, hogy
megszületett-e már a baba, de én nem voltam nagyon csevegős kedvemben.
Mivel a szülésznőnk pont szabadságon volt, viszont közel lakik hozzánk,
felszedtük őt is, és robogtunk befelé. Sikerült még egy kicsit
előrehaladottabb állapotban beérnünk, mint Licivel, úgyhogy hasonlóan
gyorsan zajlottak az események, sőt, még egy kicsit gyorsabban. Bár ott
persze nem volt időérzékem, de utólag a kórházi parkolócetliből
megállapítottuk: a kapun való behajtástól nem telt el háromnegyed óra,
amíg 2011. JANUÁR 7-ÉN 11:25-KOR VILÁGRA JÖTT KISS MIETT! Súlya 2820
gramm, „magassága” 52 cm (elveszett az 56-os ruhákban, de legalább akadt
vásárolnivaló bizonyos mániákus családtagoknak, akik erősen a
fogyasztói társadalom rabjai :))
Bár persze a szülés most sem volt egy nagy élmény,
de azt hiszem, a fentiek alapján sokan irigyelnék a dolgot, és amikor a
szülésznő még a szülőszobában megkérdezte, hogy „Na, lesz-e harmadik?”
(a kérdésért Lici születésekor alighanem öltem volna, legalább egy hétig
nem akartam semmiféle kistesóra gondolni), igent mondtam, már ha bárki
hallotta az elhaló hangomat :) Azóta azért az éjszakai műszakok közben
már kevésbé vagyok határozott...
Emó ezúttal majdnem hozta az elájulós apa
sztereotípiát. Én eléggé magammal voltam elfoglalva, úgyhogy fel sem
tűnt, csak nem értettem, mikor kivitték Mimit mérni, miért üldögél ő
közben kint a fotelben :) De hát erről csak a kevés levegő tehet, amúgy
nagyon hősies volt most is!
Aztán lekerültünk a kórterembe, ezúttal hatágyas
helyett csak háromágyasba, de szerintem kevesebb volt a hely, plusz a
saját fürdőszobában nekem folyamatosan olyan érzésem volt, mintha egy
repülőgép mosdójában lennénk, de azért jó, hogy volt. A szobatársakkal
mértani sorozatot alkottunk, egy első, második és egy negyedik baba
volt, úgyhogy a papírforma szerint mi voltunk az átlag, ennek ellenére
már szinte szégyelltem magam, hogy nekünk minden mindenkinél jobban
ment, semmi problémánk nem volt, Mimi úgy evett, mint egy vércse (ez is
ismerős valahonnan, úgyhogy nem vonok le a jövőre vonatkozó hosszútávú
következtetéseket belőle...), nem sírt (bár az éjjelente fél óránként
kajálni akarás legalább annyira fárasztó), és én is egészen jól voltam,
pláne a 20 hónappal ezelőtthöz képest.
Délután a nagyszülők behozták Licit, úgyhogy az
addigra már az ajtó előtt sorban álló családot beelőzve ő nézhette meg
először a kistesót. Mondta is szépen, hogy „kistesó”, meg kereste a
lábát a rugiban, de ettől eltekintve nem nyűgözte le nagyon a dolog (és
Emó elmondása szerint a látogatás után egy darabig még azt válaszolta
arra a kérdésre, hogy „hol van a kistesó?”, hogy „Anya pocakjában” –
biztos reménykedett, mint én, hogy Zít visszaviszik a mózeskosárral
együtt a kölcsönzőbe :))
A kórházból a papírformának megfelelően hétfőn
mehettünk haza, Mimi 2780 grammos súllyal távozott, tehát nem ismételte
meg azt a bravúrt, mint a nővére, hogy három nap alatt visszanyerte a
születési súlyát, de azért nem reménytelen a gyermek :) Én hazaérkezve
nekiálltam rendet rakni, takarítani, Emó nem tudott nyugalomra
parancsolni, de úgy örültem, hogy meg tudok mozdulni, nem úgy, mint
Licinél. De a második gyerek mellett eleve lehetetlenség szerintem az
úgynevezett gyermekágyas időszak, az ággyal elég ritkán találkozom :) Az
első otthoni nap kevéssé idillikusan zárult: az első kísérletünk két
gyermek fürdetésére abba torkollott, hogy a kád csapjából
kontrollálhatatlanul ömlött a víz, nem lehetett sehogy sem elzárni. A
telefonos tipp a csap rángatásáról elsőre bevált, így Lica meg tudott
fürdeni, de másodszorra a csap letöréséhez vezetett a dolog, így Mimi
pancsi nélkül maradt (mit gondolhat, hová keveredett...), mi pedig ágyba
zuhanás helyett éjjel fél 11-kor még vízszerelőt vártunk. Hát ezt nem
egészen így képzeltük, de valószínű ez még csak a kezdet :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése