2011. február 28.

A mai biliprojekt mérlege: Két pisi és egy kaki a bilibe! És mindegyik maximum 5 perc alatt! De azért trükkös a kisasszony: Az első eset utáni bilimosás eredményeképp még egy csepp víz benne maradt a biliben, amit a második alkalommal Lica buzgón próbált pisiként eladni :)

Az esti elpakolásban is nagyon ügyes volt,  pedig Emó ma focizni volt, így csak a gyengekezű Anya irányította az eseményeket, és mégis! Volt régen az a reklám, amikor az anyuka valami csokiszerűvel irányította pakolásra távirányítóként a gyereket, hát kb. ilyen volt, csak csoki helyett varázsszóval: „A part alatt-os mese” Ez a rajzfilmes gyerekdalokat jelenti, Lica ugyanis vacsi előtt meg szokott egy mesét nézni Emóval, amíg én előkészítem a kaját (ez a 10 perc az össz tévénézési mennyisége, bár szerintem ez is pont 10 perccel több a szükségesnél, de tudom, hogy szélsőséges nézeteket vallok, és majd megbélyegzik az oviban). Emóval mostanában a magyar népmesék mennek („magyar mese”, ahogy Lica mondja – szerinte a gólya, gólya, gilicét is „magyar mese gyógyítja” :)), viszont ha én vagyok vele, akkor én ezeket a gyerekdalokat szoktam betenni. És mivel ez ritka, ezért nagy kincs. Úgyhogy Lica boldogan kiáltott fel, hogy „A part alatt-os mese lesz! Pakolás lesz!”, és lett is :)

A séta idejéről azért nem számolhatok be ilyen angyallányról: Ma kétszer is kint voltunk, mert a délelőtti arra jó, hogy az ebéd utáni altatással semmi gond legyen, de mivel az esti lefektetések tényleg idegőrlőek manapság, reméltem, ez segít (nem jött be). Pedig nem szeretek én sem így télen nagyon kimenni, nem lehet túl sok mindent csinálni, Lica sem lelkes, Mimi utálja a meleg cuccokba öltözködést, és a kettőjük összekészítésének koordinálása sem egy leányálom. De tisztességes anyához méltóan azért vittem őket kétszer, de mindkettő hisztibe torkollott. Nem szoktam felemelni a hangom soha Licával, pedig az élet egyéb területein elég hirtelen haragú vagyok, de a gyereknevelésben inkább kicsit túl elnéző, egyetlen kivétel, ha Lica az úttesten kezd el szórakozni velem, de ez talán némileg védhető. Hát ma volt kiabálás elég rendesen :( Lica meg persze hisztivel reagált. Mint ahogy arra is, hogy nem tudom a kezét fogni, ha Mimi kocsiját tolom, de hát ez már régi konfliktus köztünk (és továbbra sem tudom, hogy kéne biztonságosan átmenni az úttesten egy batár babakocsival és egy engedetlen tipegővel).

2011. február 27.

Hétvégi vegyesfelvágott:

Mimi tudja, mikor van hétvége: Engem egész héten fáraszt, aztán hétvégén szinte egész nap alszik. Már a többedik hét, amikor ez így megy, én meg mindig elkezdek aggódni, hogy mi baja van. Szerencsére most csak a szombat volt ilyen, vasárnap már kikerült ebből az egynapos újszülött üzemmódból. Persze az alvással jó sok hason tornászást meg lehet úszni... Ennek ellenére úgy érzem, pár nap alatt is sokat javult a fejtartása.

A kiskisasszony úgy tűnik, ugyanolyan nagy ujjszopibajnok lesz, mint a nővére, az öklét már nagy beleéléssel csócsálja. Szombaton lefekvéskor reménykedtem is, hogy a csócsa elég lesz neki, és otthagyhatom ébren az ágyában, de ennyire azért még nem vagyok helyettesíthető, ki is tört hamarosan a balhé. Egyébként is két elég rémes éjszakán vagyunk túl, ami alatt mindkét gyerek népszerűségi indexe erősen esett... A mélypont az volt, amikor Lica hajnali 5-kor hisztérikusan üvöltött, hogy „Apa visz le jászani!”, de közben úgy nézett ki, mint aki nincs magánál, én már a homlokát tapogattam, nem valami lázroham-e.

Most számoltam meg, Licának hány darabból áll a mondókáskártya-gyűjteménye, amit karácsonyra kapott. Ez azért érdekes, mert szinte mindegyiket tudja fejből a 96 darabból! Ezenkívül a Kippkopp könyvet is, bárhol abbahagyom az olvasást, folytatja, ilyen mondatokat vág ki, hogy „Nehéz volt felkapaszkodni a meredek domboldalon”

Egyéb hétvégi szövegek:

„Mimi, nem oda Buda!”

„Hangyika ennivalót keres” (de miért pont a nappalink közepén?)

Udvarias a gyerek: Evés közben általában valami játékállat kell hogy adja neki a kaját. Mikor éppen „Szusz adja!” volt a program, Lica minden egyes falat után mondta, hogy „Köszönöm, Szusz!” Bezzeg ha véletlenül én is adhatom, akkor nincs „Köszönöm, Anya!” A másik az „Egészségedre!” De ezt sem nekünk mondja ám, hanem magának: Ha nem kér többet, akkor „Kiszállok! Egészségedre!”

További szuper program evés közben a vízivás. Általában nekünk is inni kell vele egyszerre, de olyan is van, hogy ő iszik végig háromfogásos menüt: „Saját vizemből iszom. Apa vizéből iszom. Anya vizéből iszom”

Az egyik kedvenc Lica-szavam mostanában a „tényleg”, olyan meggyőzően tudja mondani :) Általában mond valamit, én visszakérdezek, mert nem vagyok benne biztos, jól értettem-e, de úgy tűnik, ő azt hiszi, kételkedem. Pl.: Lica: „Nincs itt bejárat”, Anya: „Nincs itt bejárat?” Lica: „Tényleg nincs!”

2011. február 25.

Az első sikeres bilibe pisilés napja! Igaz, egy óra bilin trónolásba, valamint majdnem az egész Vidám mesék és az egész Kippkopp elmesélésébe került, és még 2 deci kakaót is megitattam Licával közben, hogy valami legyen már, de sikerült! Szegény Mimi kicsit el volt hanyagolva a nagy projekt közben, pedig ez volt az első nap, amire azt mondtam, hogy hasonlított valami normális napirendre, amit művelt, értékelhető időkig tartottak az alvások és az ébrenlétek, de a bilizést unta kicsit, úgyhogy ott aztán szétesett a napirend. Már csak pár hónapot kell várnia, mire Lici szobatiszta lesz, és akkor majd ráérek vele is foglalkozni... Sanyarú a kistesók sorsa!

2011. február 24.

Ez a nap enyhén szólva nem a tervek szerint alakult... Történt ugyanis, hogy a kedves Főgáz a saját tévedése folytán kikapcsolta nálunk a gázt. Azzal a szöveggel, hogy meg kell nézniük a gázórát, amin én eléggé értetlenkedtem (de ha két reggelire váró bömbölő gyereket hagyok bent őrizetlenül a lakásban, akkor nem vagyok túl hosszú ideig tárgyalóképes a kapuban), két nem túl intelligens fickó bejött, és továbbá is kihasználva, hogy a rajtam lógó gyerekek miatt azt sem fogom fel, mit csinálnak (de azt azért magyaráztam, hogy ha nem a mi nevünkön van a munkalapjuk, az kicsit gyanús), képesek voltak egy csecsemős házban lekapcsolni a fűtést. Úgyhogy sírós telefon Emónak, aki csapot-papot otthagyva a munkahelyén rohant haza, közben telefonon mindenkit feljelentéssel fenyegetett, majd az ügyfélszolgálaton végül lerendezte az ügyet, körülbelül délután 3-ra. Így aztán fűtésünk már volt (amiért hálánkat vélhetően kikapcsolási és visszakapcsolási díj formájában róhatjuk le a Főgáznak), de Emó majdnem teljes munkanapja ráment a legnagyobb hajtás közepén, így aztán késő éjszakáig pótolhatta a mulasztást.

Én még kevésbé felzaklatott lelkiállapotban sem nagyon vállaltam volna egyedül a két gyerek esti procedúráját, úgyhogy segítséget hívtam Jutka nagymami személyében. Így elég zökkenőmentesen le is bonyolítottuk a dolgokat, de azért Emó nem pótolható: én még a fürdővizeket sem tudtam hasonlóan magas színvonalon előállítani... Jutka mamát meg azért furdalta a lelkiismeret, mert Lica kívánságára a Hapcimanót mesélte lefekvésnél, nem tudván, hogy ez a bilizős mesénk, és aggódott, hogy majd éjszakai mumus lesz így belőle. Mondjuk Lica másnap Mimi minden tüsszentésénél azt mondogatta, hogy „Mimi, elkapott a Hapcimanó”, de ő azért nem fél tőle :)

A gyengekezű fektető stáb azt is megengedte, hogy Lica a fürdős bálnát magával vigye az ágyba, amiből az lett, hogy amikor jóval fektetés után felkelt az ajtórácsnál tobzódni, jó hangosan verte a műanyag bálnával a fém rácsot...

Azért valamikor bele kellene vágnom az egyedül fektetésbe is, mert biztos szükség lesz rá, bár egyszerűsítené a helyzetet, ha csak akkor lenne, amikor már szopiztatni nem kell, de ennyire nem vagyok optimista. Csak előbb majd részletes forgatókönyvet írok (esetleg egy Gantt diagrammot is rajzolok hozzá – közgázosok előnyben :)), máshogy nem fog menni.

Néha azért nem bánom, hogy az egész elmémet kitöltik a gyerekek banálisnak tűnő problémái: ki mennyit evett, aludt, hány ruhát nőtt ki, stb (apropó, most tettem ki a kinőttek közé azt a rugit, ami úgy lötyögött Mimin születése után közvetlenül :)), így nem érek rá idegesíteni magam az ilyen komolyabb dolgokon, mint a mai is. Mondjuk ennek volt a gyerekekre is hatása, így azért mégiscsak az egekben volt az adrenalin-szintem egész nap (úgyhogy én meg sem éreztem, hogy hűl a lakás), de azok, amiken korábban sírógörcsöt kaptam volna, pl. hogy szintén megkérdőjelezhető jogossággal valószínű visszafizettetik velünk a felvett szocpolt, vagy nem biztos, hogy sikerül áttenni az eladandó lakásról a jelzálogot a házra, mert az értékbecslő problémázik az alaprajzzal... szóval ezek az anyagi biztonságunkat alapvetően befolyásoló dolgok már meg sem ráznak... Majd az okos férjem megoldja :)

2011. február 23.

Azt mondta tegnap a doki, hogy a sárgaság miatt vérmérséklettől függően hét vége felé vagy hétfőn vigyük Mimit a Heim Pálba, ha addig nem múlik el. Hétvége az előzmények miatt kizárva, az én vérmérsékletem meg simán kibírta volna hétfőig, de a család más tagjaié nem, úgyhogy már ma útra keltünk, mondván, hogy Licából kiindulva úgysem fog olyan gyors javulás bekövetkezni magától pár nap alatt, amit mi is meg tudnánk állapítani, ha hat és fél hét alatt sem láttunk semmi változást, akkor inkább essünk túl rajta.

Persze azzal fogadtak, hogy igen, sárga, de mi a fenéért nem vette le a háziorvos maga a vért, mit keresünk a sürgősségi ellátáson? Ennek ellenére azt mondták, ha magas lesz az érték, bent kell maradni...

Mivel velünk ellentétben sürgős esetek is voltak, majdnem két órát vártunk a vérvételre, aztán további egyet az eredményre. A szurinál Mimi egy hősnő volt, egész picit sírt csak, és messze nem akkora intenzitással, mint nekem szokott otthon néha... És úgy összességében is sokkal jobb volt a kedélye, mint otthon délelőtt... Elvégre nem kellett hasra fordulni, és végig vele foglalkoztam. Aztán este hétkor indulhattunk haza, mert bár az elvártnál persze magasabb lett a bilirubin érték, de egyáltalán nem vészes (valami 76, miközben Licának ugyanekkor 166 volt), úgyhogy nem kell semmit csinálni, csak a gyerekdoki korábbi tanácsát ismételték, hogy két szopi között igyon vizet vagy teát is (ezt vagy két napig csináltuk, mikor a dokink mondta, azóta nem).

Úgyhogy az egyik beutalónk letudva, a másikkal meg egy darabig nem kell foglalkoznunk, ugyanis április 13-ra kaptunk időpontot a neurológiára. Őszintén remélem, hogy addigra már semmilyen probléma nem fog fennállni... És akkor majd jó pénzért eladhatom az időpontunkat valaki másnak, ha ez ennyire szűk erőforrás :) (Ez az üzleti lehetőség már Lica gasztroenterológiájával kapcsolatban is felmerült bennem) Szerintem ha egy hathetes gyereknek a problémájára majdnem két hónap múlvára adnak időpontot, akkor akár azt is mondhatnák, hogy el se menjünk, mert az egészségügy nem kíván foglalkozni vele :(

2011. február 22.

Ma reggel egy kicsit már éreztem, hogy jó volt házba költözni, mikor Lica reggeli közben a madarakat figyelhette az ablakon keresztül. Eddig csak azt éreztük, hogy minden messze van, nincs egy park, ahová sétálni mehetünk, és többet kell takarítani... De már csak picit kell várni, és tavasszal minden szuper lesz!

De körülbelül ez volt a nap utolsó pozitív gondolata... Ma ugyanis a gyerekorvoshoz voltunk hivatalosak, és hirtelen nem lett olyan jó kedvem. Kezdjük Licával, mert ő az egyszerűbb eset: a csúnya bőrére az állán két újabb krémet kaptunk, „valamelyik talán használ” címszóval, de a diagnózis (hogy tudományosak legyünk: atópiás dermatitisz) szerint ha hajlam van rá, akkor úgysem fog elmúlni, csak a tüneteket lehet kezelni, és nyáron talán jobb lesz, mint télen.

És akkor Mimi: A súlyán kívül (4,15) semmi sem volt rendben. Úgyhogy néhány beutalóval gazdagabban térünk haza. A történelem ismétli önmagát: jelenésünk van a Heim Pálban vérvételre elhúzódó sárgaság miatt. Kicsit rosszak az előérzeteim: ugyanúgy azt mondták, a sürgősségi betegfelvételen jelentkezzünk, mint Licával, a gyerekorvos szerint csak egy vérvétel, és jöhetünk haza. Másfél éve is ezt hittük, és csak akkor eszméltünk, mikor már az ágyunkat mutatták a kórházban, és péntek lévén öt napot üdülhettünk ott. Most persze rutinosabb vagyok, pénteken és hétvégén be nem teszem oda a lábam (Lica karácsonyi 40 fokos láza kivétel volt), és hacsak le nem fognak erőszakkal, akkor hazajövünk, de azért elgondolkodtató, hogy akkor ezért az amatőr beutalásért (na jó, csak többek között) kirúgtuk a gyerekorvost, most meg eljátsszuk újra...

A másik beutalónk a neurológiára szól (feltételezhetően nem túl hamarra, ha a hathetes csípőszűrésre való időpontkérésből indulunk ki: közel három hónapos korában fogadják majd Mimit). Az ok: az egyik kezén gyengébb a fogóreflex, ha felhúzzák, nem emeli eléggé a fejét, és hason fekve hátul tartja a karjait, mint egy kis fóka, nem támaszt ki elöl. Addig is mindig, amikor ébren van, felügyelet mellett hason feküdjön. Mondtam ugyan, hogy ez nehéz lesz, mert utál hason lenni (azt nem is említettem, hogy az állandó felügyelet mellettiség is nehezen fér össze egy 21 hónapossal meg a háztartással), az volt a válasz, hogy ha már nagyon haragszik, akkor fordítsam hátra, nyugtassam meg, aztán fordítsam megint hasra. Hát megpróbáltuk... Ezzel rövid úton, mikor már azt hittem, kezdem tűrhetően koordinálni a két gyereket, poklot csináltunk az életünkből. Mimi állandóan üvölt, lemondhattam az eddig egyre gyakoribb mosolyairól, és ha megfordítom, karba veszem (mert ilyenkor már háton is üvölt), nem megnyugszik, hanem védekező reakcióként alvásba zuhan (de az is lehet, hogy ennyire elfárad a hason tornázásban és a bömbölésben), kb. félóránként, és persze az eddigieknél is rövidebb időkre. Tehát semmibe sem tudok fogni, Licára nincs egy percem sem, és mindkettőjükért megszakad a szívem (meg egy kicsit magamért is...) Másfél nap alatt oda jutottunk, hogy már Lica vigasztalt mindkettőnket („Megnyugtatom, megsimogatom, megölelem” – annyira imádnivalóan felnőtt is tud lenni ilyenkor, még ha az ölelés kicsit nagyobb sírást is váltott ki, mint addig volt), amikor én bőgve már csak azt tudtam ismételgetni, hogy „Mimi ne sírj!”

Úgyhogy nem érdekel, mit ezt nem csináljuk, hogy mindhármunk egész napja rámenjen. Persze teszem gyakran hasra, eddig is tettem, de nem fogom túlzásba vinni. Mert mi történhet? Maximum Mimi kicsit később fog forogni vagy kúszni-mászni, ha nem elég erősek az izmai, és nincs folyton hason. És akkor mi van? Inkább, mint hogy szenvedjen egész nap. Legalábbis laikusként azt gondolom, hogy ennél nagyobb gond nem lehet a dologból, csak manapság ha egy gyerek nem a sztenderd szerint viselkedik, akkor már festik az ördögöt a falra... De cáfoljon meg, aki tud, ha tévednék!

2011. február 20.

Megint Lica-szövegelős bejegyzés jön, ma különösen a hosszú mondatai tetszettek nagyon:

(Fésülködés közben Szusz kezébe adja a csattot, így én próbálom elkérni Szusztól, mire ügyvédje, dr. Kiss Lícia ismerti a jogait) „Szusz, nem kell neked csattot odaadnod Anyának!”

„Madár adja Lica nagy szájába utolsó falatot” (A madár Mimi csörgője, aki valami varázslény, mert ha a szülők egyetlen falatot sem tudnak bejuttatni Lica szájába, a madárnak olyankor is mindig sikerül)

„Megint tüsszentettem egyet, hapcimanó vagyok”

Ha meg nyomatékosítani akar valamit, hozzáteszi: „Ezt mondtam” Ha meg egyetért valaki mással, tudálékosan közli, hogy „Szerintem is”

És Jutka mama gyűjtéséből néhány a gyáli tartózkodás idejéből:

Kirakóssal játszott, duma magában: „Összeraktam, beraktam a helyére, ügyes vagyok”

Az egyik könyv hátulján a többi hasonló könyv reklámja pici képekkel. Lica sorolja: „Cica, panda…”  A következőn egy falevél csücske látszott, Mama mondja: „Falevél”, Lica mondja: „Háromszög” (humán pályák ezennel kizárva :))

Igazából lehet, hogy nem is kéne már a szövegeivel dicsekvős bejegyzéseket írni, mert egyszerűen mindent tud már mondani. Profin használja a múltidőt, és néha a jövőt is, kialakulóban a személyes névmások, már nem minden Lica/Anya ezt vagy azt csinálja, hanem én/te, pár szórenddel van csak problémája, pl. „Nem leesett” és „Mi ez volt?”, meg a „sem” helyett még „is nem” van, de egyébként tökéletes!

Az viszont nem tökéletes, amit mostanában esti lefekvés címen művel: Bő két hónapig semmi gond nem volt a nagygyerek-ággyal, lefektettük és úgy maradt, most jött el a kimászós korszak. Pedig ma például a nagyszülők jól lefárasztották, azt hittük, úgy fog aludni, mint egy darab fa, erre este 10-ig tobzódott a szobaajtóban a rácsnál, de egy szó nélkül, csak állt ott szegény pizsamában, a Szuszt szorongatva és az ujját szopva, ki tudja, mióta, mire észrevettem :(

2011. február 18.

A hathetes kort egy igazi átaludt éjszakával ünnepeltük! Este kilenctől reggel 6-ig, egy mukk nélkül! Még a hatos szopi után is szó nélkül visszaaludt Mimi vagy másfél órára. Én pedig több mint 7 órát aludtam egyhuzamban, irtó kipihentnek is éreztem magam utána! (Már előző éjjel is kvázi átalvás volt, de az egy kétórás bömbivel kezdődött, ami után negyed 12-kor még evett, úgyhogy ezt nem számolom. Viszont akkor sem egyedi eset, mert az egynapos bloglemaradásomnak hála tudom már, hogy a következő éjszakát is átaludta, igaz, megint másfél órás altatással kezdve, de akkor legalább nem bömbölt, épp csak esze ágában sem volt aludni, és nem is evéssel zárult a műsor) Egy hathetes gyerkőcnek ez talán korai még, de amíg ilyen kis pufi, addig nem aggódom azon, hogy hiányzik neki az az evés, legalább egy valamin ne aggódjak :) Helyette próbálom élvezni :)

Azért a rekordütemű gyarapodás nem töretlen, végül nem lett meg hathetes korra a Licaelőzés, 4,04 kg-ot mutatott a mérleg, Lica 4,09 volt ilyenkor. De hát nem lehet minden héten 25 dekát hízni, mert akkor elég hamar Lica mostani ruháin veszekedhetnének :)

És ezzel vége az úgynevezett gyermekágyi időszaknak, a régiek szerint most kellene felkelnem az ágyból szülés óta, a megelőző hat hétben csak a rokonokat kellett volna ugráltatnom. De most már terhelhetem magam, hurrá! :) Ezt meg is ünnepeltem egy röpke tornával, aminek az ötödik percére mindkét gyermek üvöltött, úgyhogy jó sok megszakítással jutottam csak a végére. A lecsillapítás után Lica más stratégiát választott: a talajgyakorlatok közben a hátamra ült, ami a lábemelgetéseknél még elmegy, de a fekvőtámasznál elég nagy kihívás. Van is egy kis izomlázam mára :)

2011. február 16.

Mimi első igazi mosolyának napja! Türelmesen kivárta, míg Licát lefektetem, és mikor végre teljes egészében rá tudtam koncentrálni, akkor megajándékozott jópár gyönyörű vigyorral. Aztán még a délután folytán egyszer sikerült hintázás közben előcsalnom belőle, de sajnos este Emónak nem sikerült bemutatnunk a produkciót, szóval még nem megy rutinszerűen. De sebaj, még mindig több esélye van meglátni, mint Lica esetében, aki pár nappal idősebb korában a többnapos kórházi tartózkodás alatt kezdte el a mosolygást (ebből is látszik, hogy őt messze nem viselte meg annyira a kórház, mint engem).

A vigyoriság legalább kicsit megnyugtatott, hogy néha jól is érzi magát Mimi, mert szoktak kételyeim lenni. Egész nap alig alszik, úgy érzem, csak sodródik az álom és az ébrenlét határán, mert elszenderedik, de maximum 10 perc múlva tuti felébred, de aztán ébren lenni sem tud igazán, így valószínű egész nap fáradt. (A védőnő szerint nem baj, örüljek, hogy éjszaka már egész jól alszunk, persze, az én szempontomból ez így van, hogy az a fontos, de Mimiéből nem biztos) Engem meg furdal a lelkiismeret, mert úgy érzem, ha ébren intenzívebben tudnék vele foglalkozni, és az altatásnak is meglenne a maga rituáléja, nem csak ahogy épp sikerül, akkor jobban ki tudná alakítani az alvás-ébrenlét ritmust. De különösen délelőtt erre semmi esély Lica mellett: a nap elkezdése, mindenki felöltöztetése, reggeli, tízórai, séta, ebéd, közben Licával játszani majd lefektetni - az egész káosz és rohanás. Délután jobb, mikor Lici alszik, és utána is kevesebb feladatunk van, akkor jobban is alakul Mimi napirendje, de akkor sincs fél órás alvásnál hosszabb.

A komoly téma után még egy kis történet mára: Lica a lépcsőzéshez kérte a segítségemet: „Anya kezét fogni!” Odanyújtottam neki azzal, hogy „Itt a kezem, nem disznóláb!” Erre rámutat a lábamra, és közli: „Ez disznóláb!” :)

2011. február 15.

Lica egyik kedvenc mondata mostanában a „Mit csinálsz?” Például pelenkázásnál rámförmed, hogy „Anya, mit csinálsz itt?” Vagy reggelinél, ha leesik a sonka a kenyérről: „Oó, sonka, mit csinálsz?” Ma az udvaron: „Kavics, mit csinálsz itt, földön?” De ha épp nem jut eszébe más, akkor szegény, többnyire ártatlanul a kezében lógó Szusztól kérdezi meg: „Szusz, mit csinálsz?” Nem lehet visszaadni, hogy mennyire vicces az a csodálkozó, enyhén rosszalló hanglejtés, amivel előadja, de nekünk nagyon tetszik :)

Kedvenc fogalom pedig mostanság a „minden”. Megtudtam például, hogy „minden Anyáé”, bár amikor épp kiveszi a kezemből a könyvet, amit olvasok, kihúzza a párnát a fejem alól, vagy kitúr a kanapéról, akkor ezt nem nagyon érzékelem. A legaranyosabb jelenet az volt, mikor felsorolta, kit szeret, és a konklúzió az volt, hogy „Mindenkit szeretek!” (még Mimit is :)) Vagy amikor egy játékállatot nézegetett és kijelentette: „Itt szeme van. Itt is szeme van. Mindenhol szeme van!”

Végül az egyik kedvenc tevékenység a futás. Mégpedig gyorsan. Sokan mondták, milyen jó neki, hogy ekkora helye van a házban, de azt nem mondták, nekem milyen... Ma fél délelőttön át az volt a program, hogy „Anya, gyere, gyorsan futni Licával!” Szerencsére a pörgés-forgást, amit szintén imád, inkább az apjának tartogatja estére. Merthogy ez szintén társas tevékenység, bár Emó csalni szokott, mert a nagy pörgésben Lica kevésbé tudja ellenőrizni, hogy ő is becsületesen csinálja-e, mint futás közben. Úgyhogy leginkább Lica pörög-forog körbe-körbe, aztán megáll, és kijelenti, hogy „Szédülök”, és tényleg, majd elesik, de amint kimondja, forog is tovább :)

2011. február 14.

Kezdek aggódni, hogy Lici talán túlzottan megbízik az idegenekben is. Ma írtuk alá végre-valahára a régi lakás adásvételi szerződését itt nálunk. Lica kézen fogta a vevő bácsit, és bevezette a szobába legózni, sőt, én nem is legózhattam vele, csak az idegen bácsi. Nagyon remélem, hogy a bizalma csak arra alapul, hogy akit beengedünk a házba, az barát, és idegen terepen nem viselkedne így. Vagy nem baj, ne legyen üldözési mániám?

Mimit ismét mértük, öt és fél hetesen 3980 grammot nyom. Ismét 25 deka egy hét alatt! Ha a következő négy napban meglesz 11 deka hízás, bejön a jóslatom, hogy hat hét alatt ledolgozza a születéskori fél kiló hátrányt Licához képest. Elég szokatlan nekem a hurkás lábak meg a kerek has látványa, hogy a muszklis karokról ne is beszéljek... Na meg az is, hogy foglalkoznom kell azzal, melyik pelenka mennyit bír el éjszaka, mert mostanában minden éjjel öltözhet át tetőtől talpig szegény csajszi, bezzeg Licánál választhattam pelust kizárólag ár szerint, mert aki nem eszik sokat, ott az outputtal sincs sok gond...

2011. február 13.

Kérdem a bőgő Mimitől: Mi a baj, kismajom?
Lica: Mimi nem kismajom!
Én (gondolván, mennyire rendes, hogy megvédi a kishugát): Akkor micsoda?
Lica: Nagy majom!

Másik kicsi-nagy történet:
Emó: Mi a teljes neved?
Lica: Kiss Lícia.
Emó: És Apának mi a teljes neve?
Lica: Nagy...?

És még egy az elhíresült „Mimi nem helikopter” szintű párbeszéd:
Lica: Mimi nem szandál!
Emó: Még szerencse! De akkor micsoda?
Lica: Piros malac!

2011. február 12.

Újabb nagy éjszakai fegyvertény! Mimi az elmúlt éjjel 3/4 5-ig kibírta kaja nélkül! Igaz, ehhez kellett az, hogy előző nappal egész nap ébren boldogított engem, aztán jól beletömte a bendőt elalvás előtt. Úgyhogy 6 órát aludtam egyben, nem hittem, hogy egyhamar sor kerül erre! Ahhoz képest mégis elég fáradt voltam a hajnali etetéskor, büfiztetés közben el is bóbiskolhattam, mert egyszercsak arra eszméltem, hogy Mimi háta helyett a szopipárnát paskolgatom :)

2011. február 11.

Lica mai bölcs megállapításai Szuszról (akit ma jócskán meghurcolt a sárban, de Anya, minő csoda, 1 perc alatt kimosta és megszárította. Ki érti ezt? :) Lica mindenesetre nem akadt fent rajta):

„Szusz is Budapesten lakik”

„Mimi folyton kakil (miután hatszor cseréltem pelust másfél órán belül, bár abból kettő Lica volt). Szusz nem kakil”

2011. február 9.

Két szuper éjszakáról számolhatok be egymás után: az elsőn csak egyszer kért Mimike enni, 3 körül, utána 3/4 7-ig hagyott aludni, a második pedig egy nyikk sírás nélkül telt: igaz, most két evés volt, de nem is volt esély kevesebbre, mert a lefekvős szopi érdeklődés hiányában elmaradt (persze nem arról volt szó, hogy nem volt éhes, olyan nincs, csak épp bealudt). Viszont a szopizási igényeket diszkréten jelezte, utána pedig aludtunk is tovább (na jó, a nyakig összepisilt szerkó teljes kicseréléstől eltekintve, de emiatt aztán pláne nem hittem, hogy itt visszaalvás lesz, és mégis!)

A végén még okafogyottá fog válni a szülinapomra kérendő ajándék, az egész napi alvás (amikor tejcsárdát is csak álmomban vagyok hajlandó játszani) :)

2011. február 8.

A tegnapi óriási séták után hogy ma maradjon egy kis időm (nem jött be, mert Mimi egész nap ébren volt), gondoltam, csak az udvarra megyünk ki levegőzni. De Lici mellett az embernek lehetnek elképzelései, a valóság azonban mindig teljesen máshogy alakul. Addig érdekelte az udvar, amíg körülnézett, hogy „Hóember hol van?”, aztán a motoron ülve elkezdte ostromolni a kaput. Ráadásul a tegnapi élményen felbuzdulva a játékbabakocsit is vinnünk kellett kifelé, de mivel mindkettőre elég hamar ráunt, cipelhettem utána én őket, miközben ő adta az utasításokat: „Motor, kocsi, Mimi, Anya, oda!” Aztán a megpróbáltatásoknak azzal lett vége, hogy hangos „Éhes vagyok!” kiáltásokkal jelezte, hogy haza akar menni. Hát ezt is megértük, hogy ilyet hallok tőle!

Este azt számolgattuk, kinek hány állat van az ölében: „Anyának kutyus, Sörény. Licának maci, Szusz, panda. Apának Mimi...”

2011. február 7.

Mimi egy hónapos lett! Súlya 3740 gramm, tehát ha a születési súlyhoz képest nem is, de a kórházi minimumhoz képest egy kilót hízott egy hónap alatt! Nagyon ügyesen nézeget már, érdeklik a dolgok, sok mindent követ a pillantásával. A beszédre még nem nagyon fordul oda, ez volt az egyetlen, amiben nem teljesítette az egyhónapos státuszfelmérés kérdéseit. A fejét egyre többször meg is tartja hason fekve, nem csak átfordítja egyik oldalról a másikra. Néha cuki hangokat is hallat, ha az ökle a szája felé téved, már lelkesen csócsálja, úgyhogy biztos nagy ujjszopis lesz ő is, és (lekopogom) az éjszakák is kezdenek kicsit alakulni: kétszer eszik éjjel, és a lefekvés utáni hiszti is egyre csökken. A mai hónapfordulóra ő azzal adott nekünk ajándékot, hogy csak egyszer 5 percre kellett visszamennem megnyugtatni lefekvés után, és aztán aludt! Emó fél 11 körül megjegyezte, hogy kicsit aggódik, mi van vele :) Cserébe most a hajnali szopi után nem alszik, de legalább nem sír, egyszerűen csak ébren van (mondjuk ilyenkor tetőzik az orrdugulása is, én sem tudnék aludni, ha porszívóval ébresztgetnének), és ilyenkor inkább bent ülök vele fél-egy órát, míg visszaszenderedik. Utána meg már szinte kelhetek is fel megint... Nappal még mindig elég gyakran éhes, így többnyire hatszor kér enni, tehát egyelőre újszülött gyakorisággal táplálkozik, de majd kinövi. Kialakult nappali alvás-ébrenlét mintázatunk nincs, mert van, hogy szinte egész nap alszik, máskor meg szinte egyáltalán nem. Az utóbbi két napban 2-3 órákat is volt ébren sírás nélkül, nézelődve.

Nem csak a hónapforduló volt ma ünnepelnivaló, hanem hogy tavaszillat volt a levegőben! Mivel napelemmel működöm, ilyenkor egész másképp látom a világot. Ennek örömére kétszer két órát töltöttünk ma a szabadban. Délelőtt csak fél órára terveztünk kimenni, de végre összetalálkoztunk szembeszomszédainkkal, megismerkedtünk, és el is csábítottak bennünket a játszótérre. Lica kissé lassan haladt a hároméves Kingához képest, végül az oldotta meg a helyzetet, hogy Kinga önzetlenül átadta a tologatnivaló babakocsiját, azzal együtt már Lica is gyorsabban szedte a lábát. Önzetlenségben viszont ő nem jeleskedett, mikor a visszaadásra került volna a sor, vadul kiabálta, hogy „Licáé!” Pedig azelőtt úgy meg volt szeppenve, hogy szinte meg sem szólalt.

A játszótéren nem sokat tudtunk maradni, mert közelgett az ebédidő, és hosszú az út hazáig, be is bizonyosodott, hogy nem csak az én heppem volt a testvérfellépő/tesókocsi beszerzés, Licának még tényleg sok egy ilyen táv oda-vissza, pláne ha a csúszdára is felmászott közben ötvenszer: szegény csak ismételgette, hogy „elfáradtam”, végül fel kellett vennem, ami közben jó kis kihívás volt Mimit tolni a mélykocsiban.

Délután így hát tesókocsival indultunk útnak, hogy a játszótérre több idő jusson. Rájöttem, hogy mikor utoljára voltam homokozóban Licával, még nem kezdődött el a tisztaságmániája, most viszont elég nehezen ment a homokozás úgy, hogy félpercenként reklamált, hogy „toszos” a keze. Viszont a hazaúttal legalább nem volt gond, büszkén csücsült a tesókocsiban, és azt kiabálta, hogy „nagytesó vagyok!” :)

Bár azt írtam az elején, hogy nem lesznek képek, de a hónapforduló alkalmából mégis pár "akkor és most" Licáról és Mimiről:

Medveszőnyegen:

Pillangós ruciban:

Fürdi:

Érdeklődő tekintet:

Felállós hajúak:

2011. február 5.

Végre hazajött Marci és családja Olaszországból, hogy láthassák Mimit! Nem igazán sikerült betartanunk a kérésüket, hogy Mimi ne nőjön sokat születése óta, mire hazaérnek :) Viszont a kiscsajszi nem sokat mutatott magából, nagyjából az egész látogatás alatt beájulva aludt, remélem, csak egyszeri alkalom volt, és nem a sárgaság miatt. De náthás is szegény, Lica vagy négy hónapos koráig megúszta az orrszívóval való találkozást, Mimi meg már most kezdi.

A „nagyok” délelőtt színházba mentek, amit Lici végigtáncikált a Szusszal, aztán ebédtől (amiből nem sok lett a színházi ropizás miatt) nálunk folytatódott a buli ott, ahol karácsonykor abbamaradt.

2011. február 3.

Majdnem tragédia történt ma: séta közben elveszett a Szusz! (Annyira azért nem lett volna végzetes a dolog, mert a bölcsi óta van dublőre, de ezt Lica nem tudja) Visszamentünk keresni, végül úgy lett meg, hogy Lica hangos „Szusz ott van!” kiáltásokra fakadt, szerencsére, mert valaki feltette egy reklámtáblára, nyilván, hogy össze ne tapossák, én viszont csak a földet pásztáztam, magamtól nem találtam volna meg.

A tesókocsi amúgy prímán funkcionál, Lica alig várja, hogy menjünk vele, utasítgat, hogy „Lica előre, Mimi hátra”! Sajnos a „Lica előre” miatt a súlypont kicsit rossz helyen van, eléggé rá kell ugranom a fogantyúra, ha egy padkára fel akarom emelni az elejét, na meg ma megtapasztaltuk, hogy a postán is lépcső van, ott persze Licának kiszállás.

Licó úgy döntött, hogy olyan nagylány már, hogy párnával kell aludnia, és ezt önkiszolgáló módon oldotta meg: egyszercsak ott találtam az ágyában fekve Emó kispárnájával. Bár ahogy utánaolvastam, még jó darabig nem ajánlják a párnán alvást, de most egy darabig el kell fogadnunk ezt a mániát.

Este Viktor és Ria járt itt látogatóban, na meg gyakorolni :) Viktornak még van mit, nem merte Mimit a kezébe fogni :)

2011. február 2.

Az éjszakáinkról már írtam, most következzenek a reggelek. Mostanában Mimi fél 7-7 körül jó eséllyel kér enni, így ugrott az a „régebbi” gyakorlat (a vagy kéthetes Licával a védőnő kiröhögött a „régebben” szóra, mondván, hogy régebben még meg sem született), hogy 7-kor kelek és szépen kiszellőztetek, elkészítem a reggelit, stb. Most akkor Mimivel indul a nap, aztán mikor ő már rendben van, jóllakottan (bár mikor jóllakott ő?) és felöltöztetve, akkor attól függően, hogy bealudt-e szopi után vagy nem, vele vagy nélküle kell gyorsan mindent előkészíteni Licának, aztán szintén vagy egyedül, vagy Mimivel a karomban megyek be hozzá. Ha Mimi épp bealudt már a karomban, akkor leteszem a szőnyegre, mielőtt Lica ágyához megyek, jobb a békesség alapon, különben heves „Mimi nem!” felkiáltásokkal kezdődik a nap. Ma mondjuk egyedül sem nagyon érdekeltem a csajszit, odaültem az ágy mellé, és mondtam, hogy „Gyere Anyához!”, mire közölte, hogy „Majd később, előbb cicát megnézem”, azzal hátat fordított nekem, és vagy 10 percig tanulmányozta a falvédőt.

Ha kész vagyunk a tejci-ivással és az öltözködéssel, a szertartás az, hogy Lica felsorolja, mi mindent vigyünk le magunkkal: „tigrist is, vizet is, tejcit is, Szuszt is”, ezen a szentnégyességen felül jönnek a napi szintű varációk. Lica már nagyon ügyesen jár a lépcsőn, de akkor is maximum a Szuszt tudja közben hozni a kezében, a többi következésképp rám marad, néha súlyosbítva azzal, hogy „Anya kezét fogni”. Na most ha Mimi eleve ott van a kezemben, akkor az már igazán sok. (Igaz, egy nappali pelusozás után lejőve még rosszabb a helyzet, mert akkor leérve azt tapasztalom, hogy feljövetelkor Lica becsukta a lépcsőrácsot, tehát még ahhoz is kéne kezem legyen, hogy kinyissam. Úgyhogy a rácsnak vesznie kell, mert már csak Lica használja, az én nagy bosszúságomra) Ma is elkezdett Lica utasítgatni: „Bal kezedbe vizet! Jobb kezedbe tejcit!” (tigris már a vállamra vetve) Mondom, neki, hogy jó, de akkor én gyorsan lemegyek, leviszem ezeket, és utána visszajövök Mimiért, mert nincs több szabad kezem. Erre ő: „Mimit hozom. Gyere Mimi!”, és nagy erőlködések közepette megpróbálta felemelni a szőnyegről. Aztán belátta, hogy nem megy, és szomorúan kijelentette, hogy „Nem hozom”

Az emeletes háztól a fenti problémák miatt mindig is féltem, csak hát másmilyen nem volt. Azért kevésbé gond, mint hittem (bár elég vicces, hogy mivel két gyerek mellett nem akkor jár fel-le az ember, amikor akar, a lépcső mindkét végén van egy kisszekrény, amiket csak postaládáknak hívok, azokra kerülnek azok a cuccok, amiket valakinek fel/le kellene vinnie, ha arra jár). Licát, hogy ilyen ügyes, már merem egyedül is hagyni, például ha fent vagyunk, és Mimi lent elkezd sírni, és meg nem bírom kivárni, míg Lica is leér, simán nekilátok Mimit szoptatni, Lica meg lejön egyedül. Csak ma épp mégsem akart lejönni, hanem szólongatott, hogy menjek már fel. Felkiabáltam, hogy most nem tudok, mert Mimi eszik. Erre ő szívszorító hangon: „Most ittmaradtam egyedül” :) (amúgy ez szerintem a kisvakondos könyvéből való idézet)

Mai büszkeségem, hogy Lica mindkétszer szólt, hogy kakis a pelus, cseréljük ki. Aztán cserénél popsitörlésnél reklamál, hogy „Hideg!” Erre mindig azt mondtuk, hogy „Sajnálom”, így most már rögtön azt mondja, hogy „Sajnálom, hideg!” Korábban a pingponglabdákkal volt hasonló: volt két horpadt, amikre mindig mondtuk, hogy „Sajnos horpadt” Aztán ha megkérdeztük, milyen a pingponglabda, rávágta, hogy „sajnos” (de most már okosabb :)) A popsitörlőre visszatérve, a hidegség miatt panaszkodás független attól, hogy tényleg hideg-e, ha szárazzal törlöm, akkor is nyafog. Olyan szertartás ez, mint fürdésnél: még bele sem került a vízbe, de nyávog, hogy „Kicsit meleg!” és húzza fel a lábát, nehogy beleérjen.

2011. február 1.

Egy előnye van annak, ha az embernek 39 fokos láza van: amikor már elmúlik, lehet bármilyen nehéz napja, sétagaloppnak érzi a betegséghez képest. Pontosan ez jellemezte a mai napot: abszolút mércével mérve valószínűleg szörnyű minősítést kapna, de mivel ma már alig éreztem valamit a tegnapi dögrovásból, még sosem volt ennyi energiám leküzdeni a nehézségeket szülés óta, mint ma. Volt is mit, például ma kellett először a két gyerekkel orvoshoz vonulnunk (csak az egészséges tanácsadásra, semmi baj nincs). Nagypapi jött segítségünkre, mert bár ma érkezett meg a tesóbabakocsi, kipróbálás nélkül nem akartunk vele ilyen hosszú útra indulni, így két babakocsival mentünk. Irtó sokat kellett várnunk, szörnyű fejetlenség uralkodott a rendelőben, a doki 3/4 órát késett, majd még a tanácsadáson is a betegrendelésre érkezőkkel foglalkozott, úgyhogy amikor csak tehetjük, igyekszünk majd távol tartani magunkat onnan, bár lassan kezdődik a Mimi oltási szezon, így minimum havonta meg kell majd jelennünk. Mimi hivatalos súlya 3600 gramm, a hosszával persze az az eredmény, ami mindenkinél lenni szokott: kevesebbet mértek most, mint a kórházban, mert „más a mérési módszer”, így hivatalosan maradt 52 cm, hogy azért mégse az legyen regisztrálva, hogy összement. Mimiben a piros popóján kívül nem sok kivetnivalót talált a doktornéni, bár nem igazán tudtam figyelni, hogy most mennyire nézte meg a reflexeit, a kutacsát vagy a váladékozó szemét, mert közben Licit kergettem a rendelőben. A sárgasága is enyhe állítólag, így nincs vele teendő. A csípőjére meg közölte, hogy jó, bár egy kicsit laza (mikor itt volt, egy kicsit kötött volt, úgyhogy no comment...) Licibe viszont belekötött rendesen: 1) az árpája (ami szerintem már kb elmúlt), 2) az ekcémás vagy milyen álla (na jó, az tényleg csúnya, 3) piros a torka, 4) még valami szívzörejt is hallani vélt, megjegyezte, hogy ugye jól emlékszik, hogy ezzel már voltunk kardiológián is, hát remélem, hogy csak összekevert bennünket valakivel, azért hallott bármit is. De ezzel a csípődologgal elérte, hogy mégannyira sem veszem komolyan, mint eddig, úgyhogy nem izgatom magam.

Mimi hősiesen tűrte evés nélkül, szépen nézelődve a dolgot, viszont Licinek nem vittem tízórait, így hazafelé már nagyon siettünk, hogy ebédelhessünk, aztán nem kellett sokáig altatni. Felkelés után meg uzsinál egyszer csak bedugta a hüvelykujját a szájába, és közölte, hogy „Most alszom kicsit” De azért nem aludt :)

Másik etetőszékes történet: Imádja mostanában az etetőszék biztonsági övét (gondolom, minden más gyerek utálná), be kell kapcsolni neki, próbálgatja ő is, vagy legalábbis tartja nekünk a csat egyik felét. Most vacsoránál csak a vége felé jutott eszébe, próbálta Emót rávenni, hogy kapcsolja be, de mivel már láthatólag csak pár falat volt hátra, Emó nem akarta. Erre Lica kis gondolkodás után közölte, hogy „Felmászom ide”, és felállt a székben. Emó szigorúan rászólt, hogy nem szabad felállni a székben, akkor bekapcsoljuk az övet, és legott meg is tette, úgy tűnik, nem emlékezett az előző néhány percre... Lica pedig diadalittasan kiáltotta, hogy „Sikerült!” Elég furfangos a kiscsaj, ha el akar érni valamit...

Még egy Lica-sztori, mielőtt Mimiről panaszkodnánk... A nap közepén egyszercsak minden összefüggés nélkül kijelenti, hogy „Szegény Apa” Kérdem, miért szegény. „Összepisiltem” Hát valóban történt ilyen egyszer, mikor Emó vitte le fürdeni, de már legalább egy hete, jó mély nyomokat hagyhatott Licában. De biztos ez is egy lépés a szobatisztaság felé :)

Szóval Mimi: Nem tudom, miért van az, hogy minden napról azt hiszem, ez már a mélypont. Ma nagyjából csak az orvoshoz menet-jövet idején aludt, ami nem is lenne baj, mert máskor az zavar, ha túl sokat alszik, de akkor nézelődjön szépen a maradék időben, még az sem baj, ha engem akar folyamatosan (azért Lica-fektetéskor-etetéskor adhat egy kis pihenőt), csak ne bömböljön! De ő bömböl vagy keservesen nyekereg vég nélkül. Még szerencse, hogy Emó vasárnap felszerelte a bölcsőhintát, az kicsit enyhített a terheimen, de csak átmeneti enyhülést hozott, meg nem akarom hintafüggővé sem tenni. Olyan rossz, hogy alig várom, hogy Lica végre fejezze már be az evést vacsorakor, mert olyankor kulminálódik az üvöltés, és tudom, hogy fürdésnél legalább 10 percre abba fog maradni, mert azt az egyet megbízhatóan élvezi (egész nap fürdetnem kéne?) Aztán most vagy 40 percig szopizott, ami az én gyerekeimre igazán nem jellemző, reméltem, ez jó lesz valamire a kevés nappali alvással kombinálva, de 10 perc múlva kezdődött a menetrendszerű éjszakai hisztiroham. Emó vagy éjfélig állta a sarat, akkor megetettem megint, de mikor újra rákezdte (pedig máskor csak az első éjjeli evésig csinálja), már nem bírtuk tovább, bevettük az ágyba magunk közé. Pedig magunkban addigra már kisakkoztuk, hogy biztos nincs elég tej, és éhes, de láss csodát, nálunk már egy szava sem volt... Így aztán a szopizásokhoz legalább nem kellett felkelnem, és úgy tűnik, nagyon felébrednem sem, mert ébren biztosan nem gondolkodtam volna vagy egy percig azon, hogy hogy lehet, hogy a gyerkőc egyszerre szopizik és sír, míg rájöttem, hogy az utóbbit Lica produkálja. Pedig ő már sosem szokott sírni, ha valami baja van, akkor értelmesen szól, hogy „Apa!” vagy „Anya!”, de most úgy tűnik, összebeszéltek, nehogy sírás nélkül teljen az éjszaka hátralevő része.

Szóval mára ez az egy ágyban alvás elfogadható megoldás volt, de azért nem szeretnénk rendszert csinálni belőle. Nagy küzdelem lesz, már most látszik, hogy másodszorra nem egy „kisangyal” típust sorsoltak nekünk... De azért persze imádjuk!