Az éjszakáinkról már írtam, most következzenek a
reggelek. Mostanában Mimi fél 7-7 körül jó eséllyel kér enni, így ugrott
az a „régebbi” gyakorlat (a vagy kéthetes Licával a védőnő kiröhögött a
„régebben” szóra, mondván, hogy régebben még meg sem született), hogy
7-kor kelek és szépen kiszellőztetek, elkészítem a reggelit, stb. Most
akkor Mimivel indul a nap, aztán mikor ő már rendben van, jóllakottan
(bár mikor jóllakott ő?) és felöltöztetve, akkor attól függően, hogy
bealudt-e szopi után vagy nem, vele vagy nélküle kell gyorsan mindent
előkészíteni Licának, aztán szintén vagy egyedül, vagy Mimivel a
karomban megyek be hozzá. Ha Mimi épp bealudt már a karomban, akkor
leteszem a szőnyegre, mielőtt Lica ágyához megyek, jobb a békesség
alapon, különben heves „Mimi nem!” felkiáltásokkal kezdődik a nap. Ma
mondjuk egyedül sem nagyon érdekeltem a csajszit, odaültem az ágy mellé,
és mondtam, hogy „Gyere Anyához!”, mire közölte, hogy „Majd később,
előbb cicát megnézem”, azzal hátat fordított nekem, és vagy 10 percig
tanulmányozta a falvédőt.
Ha kész vagyunk a tejci-ivással és az
öltözködéssel, a szertartás az, hogy Lica felsorolja, mi mindent vigyünk
le magunkkal: „tigrist is, vizet is, tejcit is, Szuszt is”, ezen a
szentnégyességen felül jönnek a napi szintű varációk. Lica már nagyon
ügyesen jár a lépcsőn, de akkor is maximum a Szuszt tudja közben hozni a
kezében, a többi következésképp rám marad, néha súlyosbítva azzal, hogy
„Anya kezét fogni”. Na most ha Mimi eleve ott van a kezemben, akkor az
már igazán sok. (Igaz, egy nappali pelusozás után lejőve még rosszabb a
helyzet, mert akkor leérve azt tapasztalom, hogy feljövetelkor Lica
becsukta a lépcsőrácsot, tehát még ahhoz is kéne kezem legyen, hogy
kinyissam. Úgyhogy a rácsnak vesznie kell, mert már csak Lica használja,
az én nagy bosszúságomra) Ma is elkezdett Lica utasítgatni: „Bal
kezedbe vizet! Jobb kezedbe tejcit!” (tigris már a vállamra vetve)
Mondom, neki, hogy jó, de akkor én gyorsan lemegyek, leviszem ezeket, és
utána visszajövök Mimiért, mert nincs több szabad kezem. Erre ő: „Mimit
hozom. Gyere Mimi!”, és nagy erőlködések közepette megpróbálta
felemelni a szőnyegről. Aztán belátta, hogy nem megy, és szomorúan
kijelentette, hogy „Nem hozom”
Az emeletes háztól a fenti problémák miatt mindig
is féltem, csak hát másmilyen nem volt. Azért kevésbé gond, mint hittem
(bár elég vicces, hogy mivel két gyerek mellett nem akkor jár fel-le az
ember, amikor akar, a lépcső mindkét végén van egy kisszekrény, amiket
csak postaládáknak hívok, azokra kerülnek azok a cuccok, amiket
valakinek fel/le kellene vinnie, ha arra jár). Licát, hogy ilyen ügyes,
már merem egyedül is hagyni, például ha fent vagyunk, és Mimi lent
elkezd sírni, és meg nem bírom kivárni, míg Lica is leér, simán
nekilátok Mimit szoptatni, Lica meg lejön egyedül. Csak ma épp mégsem
akart lejönni, hanem szólongatott, hogy menjek már fel. Felkiabáltam,
hogy most nem tudok, mert Mimi eszik. Erre ő szívszorító hangon: „Most
ittmaradtam egyedül” :) (amúgy ez szerintem a kisvakondos könyvéből való
idézet)
Mai büszkeségem, hogy Lica mindkétszer szólt, hogy
kakis a pelus, cseréljük ki. Aztán cserénél popsitörlésnél reklamál,
hogy „Hideg!” Erre mindig azt mondtuk, hogy „Sajnálom”, így most már
rögtön azt mondja, hogy „Sajnálom, hideg!” Korábban a pingponglabdákkal
volt hasonló: volt két horpadt, amikre mindig mondtuk, hogy „Sajnos
horpadt” Aztán ha megkérdeztük, milyen a pingponglabda, rávágta, hogy
„sajnos” (de most már okosabb :)) A popsitörlőre visszatérve, a hidegség
miatt panaszkodás független attól, hogy tényleg hideg-e, ha szárazzal
törlöm, akkor is nyafog. Olyan szertartás ez, mint fürdésnél: még bele
sem került a vízbe, de nyávog, hogy „Kicsit meleg!” és húzza fel a
lábát, nehogy beleérjen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése