Ma reggel egy kicsit már éreztem, hogy jó volt
házba költözni, mikor Lica reggeli közben a madarakat figyelhette az
ablakon keresztül. Eddig csak azt éreztük, hogy minden messze van, nincs
egy park, ahová sétálni mehetünk, és többet kell takarítani... De már
csak picit kell várni, és tavasszal minden szuper lesz!
De körülbelül ez volt a nap utolsó pozitív
gondolata... Ma ugyanis a gyerekorvoshoz voltunk hivatalosak, és
hirtelen nem lett olyan jó kedvem. Kezdjük Licával, mert ő az egyszerűbb
eset: a csúnya bőrére az állán két újabb krémet kaptunk, „valamelyik
talán használ” címszóval, de a diagnózis (hogy tudományosak legyünk:
atópiás dermatitisz) szerint ha hajlam van rá, akkor úgysem fog elmúlni,
csak a tüneteket lehet kezelni, és nyáron talán jobb lesz, mint télen.
És akkor Mimi: A súlyán kívül (4,15) semmi sem volt
rendben. Úgyhogy néhány beutalóval gazdagabban térünk haza. A
történelem ismétli önmagát: jelenésünk van a Heim Pálban vérvételre
elhúzódó sárgaság miatt. Kicsit rosszak az előérzeteim: ugyanúgy azt
mondták, a sürgősségi betegfelvételen jelentkezzünk, mint Licával, a
gyerekorvos szerint csak egy vérvétel, és jöhetünk haza. Másfél éve is
ezt hittük, és csak akkor eszméltünk, mikor már az ágyunkat mutatták a
kórházban, és péntek lévén öt napot üdülhettünk ott. Most persze
rutinosabb vagyok, pénteken és hétvégén be nem teszem oda a lábam (Lica
karácsonyi 40 fokos láza kivétel volt), és hacsak le nem fognak
erőszakkal, akkor hazajövünk, de azért elgondolkodtató, hogy akkor ezért
az amatőr beutalásért (na jó, csak többek között) kirúgtuk a
gyerekorvost, most meg eljátsszuk újra...
A másik beutalónk a neurológiára szól
(feltételezhetően nem túl hamarra, ha a hathetes csípőszűrésre való
időpontkérésből indulunk ki: közel három hónapos korában fogadják majd
Mimit). Az ok: az egyik kezén gyengébb a fogóreflex, ha felhúzzák, nem
emeli eléggé a fejét, és hason fekve hátul tartja a karjait, mint egy
kis fóka, nem támaszt ki elöl. Addig is mindig, amikor ébren van,
felügyelet mellett hason feküdjön. Mondtam ugyan, hogy ez nehéz lesz,
mert utál hason lenni (azt nem is említettem, hogy az állandó felügyelet
mellettiség is nehezen fér össze egy 21 hónapossal meg a háztartással),
az volt a válasz, hogy ha már nagyon haragszik, akkor fordítsam hátra,
nyugtassam meg, aztán fordítsam megint hasra. Hát megpróbáltuk... Ezzel
rövid úton, mikor már azt hittem, kezdem tűrhetően koordinálni a két
gyereket, poklot csináltunk az életünkből. Mimi állandóan üvölt,
lemondhattam az eddig egyre gyakoribb mosolyairól, és ha megfordítom,
karba veszem (mert ilyenkor már háton is üvölt), nem megnyugszik, hanem
védekező reakcióként alvásba zuhan (de az is lehet, hogy ennyire elfárad
a hason tornázásban és a bömbölésben), kb. félóránként, és persze az
eddigieknél is rövidebb időkre. Tehát semmibe sem tudok fogni, Licára
nincs egy percem sem, és mindkettőjükért megszakad a szívem (meg egy
kicsit magamért is...) Másfél nap alatt oda jutottunk, hogy már Lica
vigasztalt mindkettőnket („Megnyugtatom, megsimogatom, megölelem” –
annyira imádnivalóan felnőtt is tud lenni ilyenkor, még ha az ölelés
kicsit nagyobb sírást is váltott ki, mint addig volt), amikor én bőgve
már csak azt tudtam ismételgetni, hogy „Mimi ne sírj!”
Úgyhogy nem érdekel, mit ezt nem csináljuk, hogy
mindhármunk egész napja rámenjen. Persze teszem gyakran hasra, eddig is
tettem, de nem fogom túlzásba vinni. Mert mi történhet? Maximum Mimi
kicsit később fog forogni vagy kúszni-mászni, ha nem elég erősek az
izmai, és nincs folyton hason. És akkor mi van? Inkább, mint hogy
szenvedjen egész nap. Legalábbis laikusként azt gondolom, hogy ennél
nagyobb gond nem lehet a dologból, csak manapság ha egy gyerek nem a
sztenderd szerint viselkedik, akkor már festik az ördögöt a falra... De
cáfoljon meg, aki tud, ha tévednék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése