Egy előnye van annak, ha az embernek 39 fokos láza
van: amikor már elmúlik, lehet bármilyen nehéz napja, sétagaloppnak érzi
a betegséghez képest. Pontosan ez jellemezte a mai napot: abszolút
mércével mérve valószínűleg szörnyű minősítést kapna, de mivel ma már
alig éreztem valamit a tegnapi dögrovásból, még sosem volt ennyi
energiám leküzdeni a nehézségeket szülés óta, mint ma. Volt is mit,
például ma kellett először a két gyerekkel orvoshoz vonulnunk (csak az
egészséges tanácsadásra, semmi baj nincs). Nagypapi jött segítségünkre,
mert bár ma érkezett meg a tesóbabakocsi, kipróbálás nélkül nem akartunk
vele ilyen hosszú útra indulni, így két babakocsival mentünk. Irtó
sokat kellett várnunk, szörnyű fejetlenség uralkodott a rendelőben, a
doki 3/4 órát késett, majd még a tanácsadáson is a betegrendelésre
érkezőkkel foglalkozott, úgyhogy amikor csak tehetjük, igyekszünk majd
távol tartani magunkat onnan, bár lassan kezdődik a Mimi oltási szezon,
így minimum havonta meg kell majd jelennünk. Mimi hivatalos súlya 3600
gramm, a hosszával persze az az eredmény, ami mindenkinél lenni szokott:
kevesebbet mértek most, mint a kórházban, mert „más a mérési módszer”,
így hivatalosan maradt 52 cm, hogy azért mégse az legyen regisztrálva,
hogy összement. Mimiben a piros popóján kívül nem sok kivetnivalót
talált a doktornéni, bár nem igazán tudtam figyelni, hogy most mennyire
nézte meg a reflexeit, a kutacsát vagy a váladékozó szemét, mert közben
Licit kergettem a rendelőben. A sárgasága is enyhe állítólag, így nincs
vele teendő. A csípőjére meg közölte, hogy jó, bár egy kicsit laza
(mikor itt volt, egy kicsit kötött volt, úgyhogy no comment...) Licibe
viszont belekötött rendesen: 1) az árpája (ami szerintem már kb elmúlt),
2) az ekcémás vagy milyen álla (na jó, az tényleg csúnya, 3) piros a
torka, 4) még valami szívzörejt is hallani vélt, megjegyezte, hogy ugye
jól emlékszik, hogy ezzel már voltunk kardiológián is, hát remélem, hogy
csak összekevert bennünket valakivel, azért hallott bármit is. De ezzel
a csípődologgal elérte, hogy mégannyira sem veszem komolyan, mint
eddig, úgyhogy nem izgatom magam.
Mimi hősiesen tűrte evés nélkül, szépen nézelődve a
dolgot, viszont Licinek nem vittem tízórait, így hazafelé már nagyon
siettünk, hogy ebédelhessünk, aztán nem kellett sokáig altatni. Felkelés
után meg uzsinál egyszer csak bedugta a hüvelykujját a szájába, és
közölte, hogy „Most alszom kicsit” De azért nem aludt :)
Másik etetőszékes történet: Imádja mostanában az
etetőszék biztonsági övét (gondolom, minden más gyerek utálná), be kell
kapcsolni neki, próbálgatja ő is, vagy legalábbis tartja nekünk a csat
egyik felét. Most vacsoránál csak a vége felé jutott eszébe, próbálta
Emót rávenni, hogy kapcsolja be, de mivel már láthatólag csak pár falat
volt hátra, Emó nem akarta. Erre Lica kis gondolkodás után közölte, hogy
„Felmászom ide”, és felállt a székben. Emó szigorúan rászólt, hogy nem
szabad felállni a székben, akkor bekapcsoljuk az övet, és legott meg is
tette, úgy tűnik, nem emlékezett az előző néhány percre... Lica pedig
diadalittasan kiáltotta, hogy „Sikerült!” Elég furfangos a kiscsaj, ha
el akar érni valamit...
Még egy Lica-sztori, mielőtt Mimiről
panaszkodnánk... A nap közepén egyszercsak minden összefüggés nélkül
kijelenti, hogy „Szegény Apa” Kérdem, miért szegény. „Összepisiltem” Hát
valóban történt ilyen egyszer, mikor Emó vitte le fürdeni, de már
legalább egy hete, jó mély nyomokat hagyhatott Licában. De biztos ez is
egy lépés a szobatisztaság felé :)
Szóval Mimi: Nem tudom, miért van az, hogy minden
napról azt hiszem, ez már a mélypont. Ma nagyjából csak az orvoshoz
menet-jövet idején aludt, ami nem is lenne baj, mert máskor az zavar, ha
túl sokat alszik, de akkor nézelődjön szépen a maradék időben, még az
sem baj, ha engem akar folyamatosan (azért Lica-fektetéskor-etetéskor
adhat egy kis pihenőt), csak ne bömböljön! De ő bömböl vagy keservesen
nyekereg vég nélkül. Még szerencse, hogy Emó vasárnap felszerelte a
bölcsőhintát, az kicsit enyhített a terheimen, de csak átmeneti
enyhülést hozott, meg nem akarom hintafüggővé sem tenni. Olyan rossz,
hogy alig várom, hogy Lica végre fejezze már be az evést vacsorakor,
mert olyankor kulminálódik az üvöltés, és tudom, hogy fürdésnél legalább
10 percre abba fog maradni, mert azt az egyet megbízhatóan élvezi
(egész nap fürdetnem kéne?) Aztán most vagy 40 percig szopizott, ami az
én gyerekeimre igazán nem jellemző, reméltem, ez jó lesz valamire a
kevés nappali alvással kombinálva, de 10 perc múlva kezdődött a
menetrendszerű éjszakai hisztiroham. Emó vagy éjfélig állta a sarat,
akkor megetettem megint, de mikor újra rákezdte (pedig máskor csak az
első éjjeli evésig csinálja), már nem bírtuk tovább, bevettük az ágyba
magunk közé. Pedig magunkban addigra már kisakkoztuk, hogy biztos nincs
elég tej, és éhes, de láss csodát, nálunk már egy szava sem volt... Így
aztán a szopizásokhoz legalább nem kellett felkelnem, és úgy tűnik,
nagyon felébrednem sem, mert ébren biztosan nem gondolkodtam volna vagy
egy percig azon, hogy hogy lehet, hogy a gyerkőc egyszerre szopizik és
sír, míg rájöttem, hogy az utóbbit Lica produkálja. Pedig ő már sosem
szokott sírni, ha valami baja van, akkor értelmesen szól, hogy „Apa!”
vagy „Anya!”, de most úgy tűnik, összebeszéltek, nehogy sírás nélkül
teljen az éjszaka hátralevő része.
Szóval mára ez az egy ágyban alvás elfogadható
megoldás volt, de azért nem szeretnénk rendszert csinálni belőle. Nagy
küzdelem lesz, már most látszik, hogy másodszorra nem egy „kisangyal”
típust sorsoltak nekünk... De azért persze imádjuk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése