Emónak az utóbbi hetekben nem
volt elég a gyerekekhez való hajnali kelés, kelt a hajnali futások kedvéért is,
ugyanis ismét maratonra adta a fejét. Ma volt a nagy nap, ahol Flórival együtt
természetesen sikerrel vették a távot. De hogy ők fáradtak el jobban azidő
alatt, vagy én, azon lehetne vitatkozni... Két gyerekkel az óriási tömegben a
Városligetben - nem kis kihívás! A rajt után játszóterezéssel akartuk tölteni
az időt, de mint kiderült, a Városliget nem bővelkedik ilyesmiben... Másfél óra
bolyongás után Zí telefonos és googlemaps-es segítségével bukkantunk csak rá
egyre, de addigra már fordulhattunk is vissza, ugyanis indult a mi versenyünk,
a 600 méteres családi futás.
Ez kezdődött azzal, hogy
miután elfoglaltuk a szuper rajtpozíciót, az indulás előtt 3 perccel persze
hogy pisilni kellett Licának. Kiverekedtük magunkat a tömegből, diszkrétnek nem
nevezhető módon elintéztük a dolgot egy bokor tövében, visszaverekedtük
magunkat, majd 30 másodperccel a rajt előtt készen is álltunk, mikor mindkét
gyerek egyszerre úgy döntött, hogy nekik nem jó a helyzet úgy, ahogy van: Mimi
megelégelte a babakocsit, Lica meg a saját lábán gyaloglást (amit a másfél óra
játszótér keresés után nem is csodálok, pedig a végén már karban vittem, mert
sejtettem, hogy baj lesz a futásnál). Arra persze már nem volt idő a
visszaszámlálás közepette, hogy Mimit hordozóban magamra kössem, így csak Licát
penderítettem gyorsan be a babakocsiba, Mimit meg vittem puszta kézzel. Egy
elhaladó versenytárstól meg is kaptam, hogy ez már igazán sportértékű, és még
azt is felajánlotta, hogy tolja Licát (nem fogadtam el). Féltávon kicsit
rontottuk a szintidőnket azzal, hogy tettem még egy kísérletet, hátha Lica
mégis megtesz lábon is valamit a versenyből, úgyhogy kocsiból kiszereltem,
Mimit beszereltem, aztán a kánonban felhangzó bőgés hatására vissza az egész.
Elég hosszúnak tűnt így az egyébként röhejes 600 méter (és jó kis
karizomlázat szedtem össze közben), pedig végülis kb 8 perc alatt megvolt így
is. A célban a kommentátor figyelmét sem kerültük el, úgyhogy ország-világ
hallhatta, hogy: "Vannak itt extrém
futók is: egyik kézben gyerekkel, másikkal babakocsit tolva" :)
A nagy sportteljesítmény után
végre tényleg játszótereztünk, bár ott is jó sokan voltak. A dolgot
beárnyékolta, hogy mikor már épp indultunk a kacsákhoz, egy vérfagyasztó 3
percre elveszítettem Licát! Épp csak annyit néztem félre, míg Mimire feladtam a
cipőt, és már nem volt sehol. Csak azt tudom mondani, amit mindenki más, akivel
ez megtörténik: nem kívánom senkinek azt az érzést! Annyira sokkot kaptam, hogy
a játszótéren körbenézésen kívül nagyon el sem mozdultam a helyemről, így aztán
Lica ott talált, amikor vidáman visszasétált a kacsáktól...
Ehhez képest az olyan
apróságok már szinte említésre sem méltóak, hogy milyen esélytelen wc-re
elmenni két gyerekkel meg egy felpakolt babakocsival. Az ilyen gyakorlati
problémákat azt hiszem, csak az érzi át, aki már maga is szembesült vele.
Aztán a célhoz mentünk várni
a fiúkat, jöhettek volna gyorsabban is, mert Lica már elég rosszul tűrte a
dolgot (szerencsére Mimi elaludt addigra). Nagy öröm és kipurcanás minden
részről. Emó kissé féltékenyen figyelte, hogy mikor ölelésre hívta Licát, ő
Flórihoz ment, de kiderült, csak a banánja kellett :)
Hogy maga a futás milyen volt
a nap hőseinek, arról sajnos nem tudok beszámolni, és szegényeket még sajnálni
sem tudtam eléggé elkínzottságukért, amióta állandó szellemi (és majdnem
állandó fizikai) kimerültségben leledzem a két gyerekre való folyamatos
odafigyelés és a felelősség terhe miatt, azóta minimálisra csökkent a
szolidaritásérzetem mások iránt, egyszerűen nem érek rá sajnálni őket :) Pláne,
ha maguknak keresték a bajt :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése