2012. szeptember 17.

Ahhoz képest, hogy pénteken még Lica tűnt a gyenge láncszemnek, végül Mimi bölcsis karrierje tört jó időre derékba: Hétfőn ebéd után épp a lázát mérték, mikor érte mentem, és bár a minimális hőemelkedést én nem vettem túl komolyan (de a bölcsisnénik láthatóan igen), és az állítólagos délelőtti tünetek egyikét sem produkálta nekem délután, de másnap reggel lázasan ébredt, úgyhogy irány a doki! A torkát pirosnak találta, a hét végéig otthonülésre ítélt bennünket. Én már ezt tragédiaként éltem meg, szégyenszemre nem gyermekszempontból (szóban forgó gyermek két órát bírt szaladgálni a játszótéren naponta nagy vidáman, nem tűnt épp betegnek, épp csak láza volt minden reggel), hanem munkahelyileg: végülis az egyébként is durva három hetes szabadságomra így minimum egy hetet húzok rá a beszoktatás csúszása miatt, emlékezni sem fog már rám senki... 

De lett ez még rosszabb is: pénteken visszavittük a dokihoz, mert ennyi nap láz már igazán túlzás, kapott antibiotikumot, aztán profin produkáltuk bili segítségével a vizeletvizsgálathoz szükséges anyagot, ami viszont olyan rossz lett, hogy nem is a mi orvosunk, hanem aki rendelt péntek este, hívott fel, hogy mindenképp menjünk be gyógyszerért. Újabb antibiotikum, szerdán menjünk vissza kontrollra :( És most már az sem igaz, hogy csak magamat kell sajnálni (pedig a munkahelyi lógás beláthatatlanul fokozódik), mert most már Mimi is nagyon elesett, persze hogy náthás is lett, nem kap levegőt, így nehéz az alvás is, nappal is nyűgös. Most elképzelhetetlennek tűnik, hogy ez pár napon belül elmúljon :( Azért elsétáltunk a bölcsihez, bekukucskáltunk a kerítésen, hogy ne felejtse el teljesen, hova is járt...

És azért hogy még egy kicsit sajnáljam magam: lelkileg nem csak az kiborító, hogy a munkahelyemért aggódom, sajnálom a gyermekemet, de közbe néha alig bírom elviselni, olyan nyűgös, de mindehhez jön a gyógyszerbeadás... Talán már kiderült a korábbiakból, hogy Mimi személyiségével az ilyesmi nehezen fér össze (bár nem hiszek a nevek jelentésében, de azért: Miett=lázadó): ott tartunk, hogy már ételt sem fogad el tőlem kanálból, mert gyanakszik, hogy valamit belecsempésztem. Úgyhogy marad a zsarolás, de csak a legbrutálisabb fokozatok működnek (addig nem játszom veled, amíg be nem veszed), vagy az erőszak... Nem tudom, melyikünknek borzasztóbb...

Lica ehhez képest állja a sarat, bár a nátha elkapta őt is, de az oviban ezt lazábban kezelik, én lelkiismeretesen rá szoktam kérdezni, hogy nem gond-e, hogy folyik az orra, köhint egyet-kettőt, de nem (pedig most akár még ő is otthon maradhatna, őt legalább már lehet vinni másnap, ha meggyógyul, nem kell minimum egy hét beszoktatás újra, ami alatt megint meg lehet betegedni...)

Kezd beilleszkedni, az ovis rendet már múlt hét végére is megdöbbentő módon magáévá tette, olyan önállóan intézte sorban ebéd után az összes fürdőszobai tennivalót, na meg egy szó nélkül teszi be reggel a szuszok ládájába a Szuszt, és megy be nélküle a terembe, de most már a játékba is bekapcsolódik, délutánonként nem Ildikó néni ölében találom, és már barátnője is van! De persze ebben is szélsőséges: most nem hajlandó addig reggelizni, amíg Bori meg nem érkezik, és folyton azt mondja, hogy ő csak Borival játszik (kémkedésem alapján viszont Bori nem ennyire elkötelezett, így van, hogy Lica egyedül lófrál az udvaron). A személyes varázs azért még mindig működik szerencsére, a pénteki bográcspartin Bori és Kamilla anyukájától is meghallgattam, hogy a lányaik csak Licát emlegetik este otthon. És még a kertészbácsi is ismeri (már a távollétében, Mimi láttán is beazonosítja), igaz, ez nem feltétlenül hízelgő: a "kis szájharmonikás" névvel illeti, az állandó ujjszopizásra utalva.

Sajnos Lica az oviban történteket firtató kérdésekre legtöbbször teljesen bezárkózik, inkább csak akkor lehet megtudni tőle valamit, ha spontán mesél, és az is vagy igaz, vagy nem. Ráadásul Mimi, aki szerintem nagyobb dumás lesz, mint a nővére, örömmel bekapcsolódik ezekbe a beszámolókba, nem igazán zavarja, hogy ő nem volt ott, szövi tovább a történetet, így ketten együtt jó nagy hantákat képesek összehozni.

A végére vidításképp ha nem is ovis sztori, de egy mai kiselőadás a bátorságról a két tesó előadásában:

Lica: "Én nem merek leugrani az ugródeszkáról. Ha felnőttek leszünk, akkor már biztos bátrak leszünk, és le merünk onnan ugrani. De én a hattyútól is félek, mert annak csőre van, és meg tud vele csípni."

Mimi: "Én azért nem félek a hattyútól, mert a Lica fél tőle."