Váratlanul szörnyű dolog történt: kórházba kerültünk! Az
egész egy ártatlan gyerekorvosi látogatással kezdődött. A súlyomat kivételesen
még meg is dicsérték, bár igazából rosszul mértek, mint az később kiderült.
Viszont azt mondta a doktor bácsi, hogy ő még ilyet 20 év alatt nem látott,
hogy egy hathetes gyerek ilyen sárga legyen, úgyhogy menjünk el a Heim Pál
kórházba vérvételre, nem kell aggódni, nem fognak benntartani... Hát nem így
lett, nem mehettünk haza. Szerencse, hogy Jutka nagymami is elkísért bennünket,
így el tudott menni hozni nekünk mindenféle szükséges dolgot otthonról. Apa is
gyorsan elszabadult munkából a hírre, mert csak 4-től 6-ig volt látogatás,
pedig még egy céges bulira is hivatalos lett volna este.
Egy másik babával és az anyukájával voltunk egy szobában. Mivel a szobatárs-baba mimóza típus volt, és bömbizett a legkisebb zajra is, Anya kénytelen volt a legkisebb nyikkanásomra is felvenni engem, vagy velem alukálni, nehogy felverjem Lili babát. Úgyhogy én nem éreztem nagyon rosszul magam, hiszen el voltam kényeztetve :) De azért az elején annyira meg voltam illetődve, hogy nem nagyon tudtam enni, ami miatt már infúzióval fenyegettek, de Anya megvédett. A nővérkék azt is mondták, hogy olyan nincs, hogy engem ne lehessen megtömni, aztán bebizonyítottam, mikor vagy egy órát próbálkoztak éjjel a cumisüveggel, de sikertelenül.
Első nap szinte végig aludtam, csak Anya nem tudott a zajtól, de második nap, mikor hozzászoktam a körülményekhez, már én sem szundiztam, mert olyan érdekes fények voltak éjszaka, hogy azt muszáj volt nézegetni. Ha véletlenül evés közben el is szunnyadtam, Anyának át kellett vinnie a szomszéd szobába mérlegelni, és arra biztosan felébredtem. Aznap éjjel ketten együttvéve sem aludtunk sokkal többet két óránál.
Mivel péntek délután kerültünk be, egész hétvégén semmi sem történt, végül hétfőn a főorvos asszony elismerte, hogy nem igazán van ok arra, hogy bent legyünk, de a kórház nem engedhet haza, ha a gyerekorvos beutal, úgyhogy hibáztassuk őt. Végül még egy napot kellett maradnunk, mert kaptam egy gyógyszert, ami altató hatású (pedig a sárgaságtól amúgyis aluszékony vagyok), ezért megfigyeltek, nem alszom-e túl sokat és eszem-e eleget.
Kedden mehettünk végre haza. A szobatársainktól kaptunk ajándékba egy bocis előkét, meg is érdemeltük, amiért ennyire alkalmazkodóak voltunk...
Az azért kiderült, hogy a nevemmel sok bajom lesz még, pedig a szüleim a ritka nevek közül igyekeztek olyat választani, amin talán nem akadnak ki az emberek, mert legalább névnek hangzik :) De a kórházban sem tudta sok mindenki megjegyezni a nevem, voltam Luca, Letícia, és hogy mi még, az majd a következő bejegyzésből kiderül.
Összességében engem nem nagyon rázott meg a kórházi lét a szurkálásoktól eltekintve, pedig Anya emiatt aggódott, én meg aggódhattam miatta, mert őt viszont eléggé megrázta. Én csak arra emlékszem, hogy sokat bújhattam Anyához, és én voltam az osztály sztárja a gyönyörű frizurámmal, mindenki bennem gyönyörködött.
Jókedvemet ki is fejeztem Anyának, így ő végre készíthetett rólam igazán mosolygós képeket. Íme a kedvence, bár Apa szerint nem is biztos, hogy mosolygok, csak nyitva van a szám... De Anya jobban tudja!
Egy másik babával és az anyukájával voltunk egy szobában. Mivel a szobatárs-baba mimóza típus volt, és bömbizett a legkisebb zajra is, Anya kénytelen volt a legkisebb nyikkanásomra is felvenni engem, vagy velem alukálni, nehogy felverjem Lili babát. Úgyhogy én nem éreztem nagyon rosszul magam, hiszen el voltam kényeztetve :) De azért az elején annyira meg voltam illetődve, hogy nem nagyon tudtam enni, ami miatt már infúzióval fenyegettek, de Anya megvédett. A nővérkék azt is mondták, hogy olyan nincs, hogy engem ne lehessen megtömni, aztán bebizonyítottam, mikor vagy egy órát próbálkoztak éjjel a cumisüveggel, de sikertelenül.
Első nap szinte végig aludtam, csak Anya nem tudott a zajtól, de második nap, mikor hozzászoktam a körülményekhez, már én sem szundiztam, mert olyan érdekes fények voltak éjszaka, hogy azt muszáj volt nézegetni. Ha véletlenül evés közben el is szunnyadtam, Anyának át kellett vinnie a szomszéd szobába mérlegelni, és arra biztosan felébredtem. Aznap éjjel ketten együttvéve sem aludtunk sokkal többet két óránál.
Mivel péntek délután kerültünk be, egész hétvégén semmi sem történt, végül hétfőn a főorvos asszony elismerte, hogy nem igazán van ok arra, hogy bent legyünk, de a kórház nem engedhet haza, ha a gyerekorvos beutal, úgyhogy hibáztassuk őt. Végül még egy napot kellett maradnunk, mert kaptam egy gyógyszert, ami altató hatású (pedig a sárgaságtól amúgyis aluszékony vagyok), ezért megfigyeltek, nem alszom-e túl sokat és eszem-e eleget.
Kedden mehettünk végre haza. A szobatársainktól kaptunk ajándékba egy bocis előkét, meg is érdemeltük, amiért ennyire alkalmazkodóak voltunk...
Az azért kiderült, hogy a nevemmel sok bajom lesz még, pedig a szüleim a ritka nevek közül igyekeztek olyat választani, amin talán nem akadnak ki az emberek, mert legalább névnek hangzik :) De a kórházban sem tudta sok mindenki megjegyezni a nevem, voltam Luca, Letícia, és hogy mi még, az majd a következő bejegyzésből kiderül.
Összességében engem nem nagyon rázott meg a kórházi lét a szurkálásoktól eltekintve, pedig Anya emiatt aggódott, én meg aggódhattam miatta, mert őt viszont eléggé megrázta. Én csak arra emlékszem, hogy sokat bújhattam Anyához, és én voltam az osztály sztárja a gyönyörű frizurámmal, mindenki bennem gyönyörködött.
Jókedvemet ki is fejeztem Anyának, így ő végre készíthetett rólam igazán mosolygós képeket. Íme a kedvence, bár Apa szerint nem is biztos, hogy mosolygok, csak nyitva van a szám... De Anya jobban tudja!
