2009. június 15: Egyhónapos szülinap

Anya szomorú volt, mert arra számított, vidámabban telik az egyhónapos szülinapom. Szegénynek nagyon fárasztó, hogy állandóan próbál tejet tömni belém, még azt is mondta, hogy kis megátalkodott vagyok, hogy csak több nekifutásra, másfél óra alatt eszem meg a normálisnál így is kisebb adagokat, és magamtól sosem szólok, hogy éhes vagyok még. (Mindig azt mondja, hogy ezt Apától örököltem, ő is éhen halna, ha valaki nem tenné elé az ételt.) Anya naívan azt hitte eddig, hogy a megevett mennyiségem időarányos, meg hogy ha egyszer abbahagyom, az azt jelenti, hogy 5 perc múlva nem tudnék még enni. Így jár az, aki néhány hét után azt hiszi, hogy kiismerte egy kisbaba lelkét!
Én azért jól éreztem magam, mert a szülők, azon a címen, hogy bármilyen tanácsot hajlandóak kipróbálni, hogy többet egyet, elhatározták, hogy ma egész nap Anyával kell együtt feküdnöm, mert ez állítólag mindkettőnkre jó hatással van. Persze a szülői ágy még mindig tabu, így a kanapéra költözött a Tokakirálynő-birodalom.

Aztán mikor sétálni mentünk, Anya meglepve látta, hogy aktívan nézelődöm, pedig eddig mindig végigaludtam a sétát. Ezzel vége annak, hogy Anya csak leül a babakocsi mellé a padra és olvas! Mostantól a testét kell edzenie séta közben, és nem a szellemét, mert nekem már az kell, hogy legyen mit nézegetni: mozogjanak fölöttem a falevelek meg a felhők! Ezért (de az egy hónapos szülinapomra hivatkozva) Anya gyorsan vett nekem egy babakocsira akasztható cicát, és egy szélforgó virágot, ami együtt igen találó ajándék, mert kiteszik a kedvenc becenevem, azaz a Cicavirágot :)
Este még látogatóim is jöttek, Zsolti bácsiék személyében.

Utolsó hónapfordulós ajándékként Anya cézár salátát készített maguknak, mert azt olvasta, hogy egy felmérés szerint az után lesz a legfinomabb a tejcsi. Nekem ízlett, de azért ennek ellenére nem ettem többet...