Vasárnaptól
Lica ismét kegyeskedik szopizni. Már amikor adunk neki :)
Apa ma
szabadságon volt, így el tudtam menni délután a háziorvoshoz a
pajzsmirigy-gyógyszerem ügyében. 4-re mentem, Emó még értetlenkedett is, miért
adok a fél 6-kor esedékes etetéshez utasításokat szükség esetére (az eredeti
terv szerint, ha nem sántult volna le a szombati túrán, addigra már rég
elindult volna focizni)... Jókedvűen indultam el, nem mintha szeretnék orvoshoz
járni, de egy kis felfrissülésnek jól esett egyedül sétálni az utcán, gyors
léptekkel, normálisan felöltözve, nem épp abban, amiben otthon rohangálok,
anélkül bemenni az újságoshoz, hogy babakocsit emelgessek át a lépcsőn... A
vagány csaj képét persze kicsit rombolta, hogy ott aztán nem a Cosmopolitant,
hanem a Kismama magazint emeltem le a polcról... Amire szükségem is lett,
ugyanis a könyvem önmagában nem tartott volna ki a háromórás várakozás során.
Lica evésidejének közeledtével egyre idegesebb lettem (már arra gondoltam,
talán nekem is az ujjamat kéne szopiznom megnyugtatásul), de mikor már egy
órával is túlhaladtunk rajta, kezdtem rezignálttá válni, egyedül Emó tüzelt a
telefonban, hogy hogyan közöljem orvosváltási szándékaimat, ha végre bejutok.
Ebből persze nem lett semmi, mert kinek van ereje ilyesmihez, ha az orvos
mosolyogva azzal fogadja, hogy „Hogy van a kis Lici? Nincsen róla fénykép? Jaj,
de nagyon aranyos ez a kislány!”, úgyhogy csak arra futotta, hogy mikor a
pajzsmirigy-vizsgálat mellé sápadtságom okán begyűjtöttem egy teljes
vérkép-beutalót is, utaltam rá, hogy ennek oka talán a három órás fagyoskodás
és éhezés a váróban...
De mivel ez a blog nem rólam szól, lássuk inkább, hogyan boldogult otthon Lica és az apja. Szegény kiscsaj kénytelen volt így egy napi második étkezést is főzelékkel kiváltani, pedig ennyire gyorsan nem terveztük a hozzátáplálást, de a maradék mennyiségéből ítélve (hacsak nem Apa ette meg) egész jól teljesítettek. Emó szembenézhetett azzal a kérdéssel is, mi a teendő, ha a kiscsaj totál passzív és semmit sem akar csinálni (hát ő sem találta fel a spanyolviaszt), de jutott neki jókedv, játék és alvás is. Azért mire hazaértem, már kölcsönösen hiányzott egymásnak a család. Korábban számolgattuk, mikor voltam eddig a legtöbbet Lica nélkül, de most ez az összesen négy óra viszi a pálmát. De ha már ennyit a lányom nélkül voltam, mennyivel jobban is el lehetett volna tölteni azt az időt!
De mivel ez a blog nem rólam szól, lássuk inkább, hogyan boldogult otthon Lica és az apja. Szegény kiscsaj kénytelen volt így egy napi második étkezést is főzelékkel kiváltani, pedig ennyire gyorsan nem terveztük a hozzátáplálást, de a maradék mennyiségéből ítélve (hacsak nem Apa ette meg) egész jól teljesítettek. Emó szembenézhetett azzal a kérdéssel is, mi a teendő, ha a kiscsaj totál passzív és semmit sem akar csinálni (hát ő sem találta fel a spanyolviaszt), de jutott neki jókedv, játék és alvás is. Azért mire hazaértem, már kölcsönösen hiányzott egymásnak a család. Korábban számolgattuk, mikor voltam eddig a legtöbbet Lica nélkül, de most ez az összesen négy óra viszi a pálmát. De ha már ennyit a lányom nélkül voltam, mennyivel jobban is el lehetett volna tölteni azt az időt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése