2011. április 30.

Emó mondókázásra akarja rávenni Licát, elkezdi neki: „Gyűlik a felhő”, és várja, hogy Lica folytassa. Hosszú szünet, Lica is vár, majd megszólal: „Esik az eső. Apa, majdnem kihagytad ezt”

Az utóbbi két napban fontos szereplő lett életünkben a muslinca. Kezdődött azzal, hogy tegnap Lica szokás szerint nem akart aludni délután. Előző nap sem aludt, de akkor vagy egy órát csendben eljátszott fent a szobájában helyette, így most rossz néven vettem, hogy bömböl. Felmentem párszor, próbáltam a lelkére beszélni, visszadugtam az ágyba, semmi hatás. A többedik felmenésre végre sikerült annyira lecsitítanom, hogy lehetett vele kommunikálni, így megkérdezhettem, mi a baj, mire ő ezt hüppögte: „Azt hiszem, egy muslinca!” Hát ezért sírt szegény már fél órája! Közöltem vele, hogy nem bánt, két percre rá már aludt is. Azóta már barátunk a muslinca, állandóan róla folyik a szó, ebédnél megbeszéltük, hogy Lica a pici lábait is látta, a ma esti lefekvésnél pedig már egyenesen kereste, hogy hol van, mire Apa: „Biztos ő is lefeküdt aludni” Lica: „Muslinca is betakarózott egyedül”

2011. április 29.

Eseménydús nap volt a mai! Kezdődött a babakörrel, ahol anyák napját ünnepeltünk, így a sütiken kívül pingpongozással kényeztettük magunkat. Már aki, én ugyanis alig tudtam kivenni a részem belőle, mivel Lica végigüvöltötte a bő másfél órát. Semmi sem volt jó: ha egy közös játékhoz nyúlt valaki („Az a Licáé!”), ha Mimit karba vette valaki, hogy én levehessem Lica cipőjét, netalántán pingpongozhassak („Mimit vissza Anyához!”), ha valaki a narancssárga pingponglabdával játszott (ezt végül szégyenszemre el is lopta, haza is hozta). Mindenkit lökdösött, aztán ha véletlenül visszalöktek, játszotta az áldozatot. Az egyik anyuka mindig csak azt látta, hogy az ő kislánya löki meg Licát, mire ő elkezd bömbölni, szegény ott szabadkozott, közben pedig mindig Lica volt az agresszor. A végén már oda jutottunk, hogy ha meghallotta Licát üvölteni, gyorsan megkereste, hol az ő lánya, és ha a terem másik végében volt, gyorsan megmutatta nekem, hogy most nem ő volt a tettes... Summa summarum, rettenetes volt. És mivel tegnap a játszótéren nagyjából ugyanez játszódott le, a szánakozó tekintetek kereszttüzében végül két visító gyerekkel kellett menekülnöm, mert Licát hallva Mimi is rákezdte, kezdem teljesen antiszociálisnak érezni a gyermeket.

Délutánra persze, mikor a családtagokkal találkoztunk, érdekes módon megjavult, és játszotta a kisangyalt, dúlt a szerelem Marcival, úgyhogy csak az idegen gyerekeket utálja...

A nagy családi találkozás apropója Robin ballagása volt, amiről egyöntetűen megállapítottuk, hogy a valaha volt legjobb ballagásban volt részünk. A recept egyszerű: a Fazekas udvarán van játszótér! Innentől fogva nem sok figyelem jutott szegény végzős diákokra, azt néztük olvadozva, hogy Lica és Marci azt játsszák, hogy az egyikük felmegy a csúszdára, a másikuk pedig lent várja, hogy elkaphassa, a vége pedig nagy ölelkezés.

Kingával alaposan zavarba hoztuk a suli néhány diákját a folyosón való szoptatással, de Mimi annyira érdeklődött a hely iránt, hogy alig evett, és ezt a nálunk folytatódó buli során is fenntartotta. Nem is csoda, hogy az esti mérésen az egy héttel ezelőttinél kevesebbet, 4,93 kg-ot mértem.

Robin felnőtté válásának örömteli eseményén kívül történt azonban egy szomorú is: elveszett a(z egyik) Szusz! Valamikor a délelőtti babakocsis kiruccanás közben történt a dolog, így a ballagásra indulás előtt én még szépruhában-szépcipőben végigrohantam a szóba jövő útvonal felét, amennyi belefért az időbe (és másnap Emó is a teljes utat), de persze eredménytelenül. Amennyire meg tudom állapítani, Szusz-2, azaz a dublőr vett tőlünk végső búcsút (bár a sokadik mosásra már egészen hasonultak egymáshoz, így nem biztos), ez némiképp vigasztaló, hiszen Szusz-1 már Lica egyhetes korától végigkíséri őt jóban-rosszban... Alighanem a megmaradt Szusznak most már kijárási tilalmat kellene elrendelnünk...

Robin ballagásán az egyik beszédben felsorolták, hogy milyen jeles emesények történtek a korábbi évek április 29-ein, de egyet kihagytak: hogy 2006-ban ezen a napon házasodtunk össze :) Ez hát a mai hosszú bejegyzés utolsó témája, és mivel Emónak meglepiként elmentünk a lányokkal fényképezkedni, álljon kivételesen itt is pár kép:

   

2011. április 28.

A mára tervezett Heim Pál kórház látogatás elmaradt, több okból is. Szerencsére még időben elkezdtem Mimi szájában kutakodni, megvan-e még a kinövése, és kiderült, hogy vagy másfél hónap után hirtelen, az utolsó pillanatban eltűnt, így aztán megúsztuk, hogy hülyét csináljunk magunkból a szájsebészeten.

És a csoda nem jár egyedül, a szeme is hirtelen ugrásszerűen javult, bár azt nem mondhatni, hogy meggyógyult, de azt mondtam, adjunk neki még pár napot, hátha tényleg vannak csodák. A másik, kevésbé pozitív ok az, hogy Mimi elég beteg lett mára, rekedt, hurutosan köhög, náthás, alig kap levegőt, így nem akartam kitenni most még a kórháznak is.

2011. április 27.

Lica kedvenc nyelvtani szerkezete manapság az alárendelő mellékmondat :) Nem elég, hogy a saját mondanivalóját cifrázza ilyen szép összetett mondatokkal, de ha mi kérdezünk valamit, azt is mindig kiegészíti, mondjuk így:
Anya: „Kérsz ebből a gesztenyés kifliből?” Lica: „Amit a Beni adott”
vagy:
Anya: „Segítsek ráadni a babára a cipőt?” Lica: „Amikor a Mimit szopiztatod”
Kifinomultabban beszél, mint némelyik felnőtt...

2011. április 22-26.

Egy kis húsvét utáni felzárkózás:

A bennünket legtöbbet foglalkoztató esemény mostanában az, hogy Lica nem akar aludni délutánonként. Nagyon találóan fogalmazta meg ezt egy ismerősöm, hogy mikor ő ezzel először szembesült, személyes sértésnek fogta fel, hogy mi az, hogy az utolsó pici szabad idejét is elveszik tőle? Hát ugyanezt érzem én, azzal súlyosbítva, hogy nekem eddig sem volt maradéktalanul szabad az az idő, mert itt van Mimi is, de azért mégis némi lélegzethez jutás, mert Mimi nem tiltakozik olyan vadul, ha egy kicsit mással is foglalkozom, na meg ilyenkor végre rá is jut egy kis kizárólagos idő. De mindez kezd múltidővé válni. Pénteken kezdődött, akkor az lett a vége, hogy mikor este 7-kor babakocsival jöttünk hazafelé a gyógyszertárból, Lica egyszerűen kidőlt, sehogy sem tudtuk felkelteni, álmában átöltöztetve, vacsora és fürdés nélkül került az ágyba, le is húzott ott 13 óra alvást egyben. Így persze szombat délután sem aludt, de akkor kibírta a rendes lefekvésig. Vasárnap és hétfőn izgalmas és fárasztó napjaink voltak, húsvétolás Gyálon, majd Marciéknál, itt végül aludt mindkét nap, de csak többedik nekifutásra (ilyenkor efféle szövegekkel mászik ki folyton az ágyból, hogy „Elég volt aludásból” meg „Gyorsan felébredtem”), és mindkétszer úgy, hogy vasárnap Emó, hétfőn meg én feküdtem mellette, és mindketten gyorsabban elaludtunk, mint ő. Most pedig, amikor ezeket a sorokat írom, szintén fent tesz-vesz a szobájában alvás helyett, lassan ki kell engednem majd, ha elfogy a türelme.

Úgyhogy most kicsit félelmetesnek tűnik számomra az elkövetkezendő majdnem másfél év (ugyanis várhatóan akkor megyek vissza kipihenni magam a munkahelyemen :)), amikor hétköznaponta reggel 8-tól este 7-ig egyetlen szabad percem sem lesz... Pedig nincsenek ám nagy igényeim, igazából az a fő vágyam naponta, hogy 25 egybefüggő zavartalan percem legyen, amikor senki sem szakít félbe, hogy a napi tornamennyiségemet letudjam. Ehhez az sem kell, hogy mindkettő aludjon (arra a csodára várhatnék), Mimi ébren lehet, neki ez még külön program is, amin nagyokat lehet vigyorogni, de Lica rám mászik, megpróbálja kivenni a kezemből a súlyzót, stb. Szóval minden mást csak megcsinálok valamikor, meg nem zavar, ha félbe kell hagynom, de a tornát két guggolásonként csinálni meglehetősen idegesítő és értelmetlen. Eme szerény vágyamhoz képest ez ma így nézett ki: Lica a Ringatón eléggé kifáradt, reménykedve fektetem le, úgy tűnik, sikerrel. Mimi hasa tele, van remény, hogy neki is van türelme végignézni Anya ugrabugrálását, úgyhogy torna indul! 5 perc múlva csörög a telefon. Nem veszem fel, de csak meg kell állnom lehalkítani, de érzem, elkéstem. Reménykedem, hogy mégsem, mintegy két percig, aztán mehetek fel a reklamáló Licához. Természetesen kakis, peluscsere, de hátha csak ez volt a baja, ezután alszik. Azonban időközben Mimit is elkezdte zavarni a hiányom, üvölt odalent. Visszamegyek hozzá, megnyugtatom, a tornát újra bekapcsolom. De a megnyugvás nem tart sokáig, úgy tűnik, nem úszom meg, álmos, bele kell kezdenem a hosszas altatási procedúrába. De legalább Lica csöndben van. Alig végzek el pár gyakorlatot, csöngetnek, Lica természetesen felébred. Aztán Mimi sírt fel még kétszer, mehettem ringatni, mire nagyjából egy óra alatt le is ment a 20 perc tornám. Most is itt rugdosom az utazóágyat ringatás céljából, miközben a másik lábamon egyensúlyozom a laptopot, és húzom az időt Lica kiengedéséig...

Hogy a fárasztó hétköznapokat hétvégén se lehessen kipihenni, természetesen a hosszú hétvége is elég zsúfoltra sikerült. Szombaton sütés-főzés, fűnyírás (Lica lelkesen szedegette a füvet, majd tette a fűnyíró elé: „idekészítem az ennivalóját”), majd Viktor jött vendégségbe (sajnos Ria és a pocakbaba otthon maradtak), a gyerekek elég szépen viselkedtek, hogy el ne rettentsenek egy leendő ifjú apát :) Aztán vasárnap a gyáli húsvét, nyuszisimogatással a piacon (szegény Mimi addig éhezett, amíg Licának nem találtunk végre nyuszikat valahol, mert az előző napokban már az is le volt osztva, ki milyen színű nyuszit fog simogatni, minden szülői hitelünket elvesztettük volna, ha nincs nyúl, de engem nagyon kárpótoltak az édes kacajok a simogatás közben, gondolom, Mimit kevésbé...), hétfőn Apa-oldali családi húsvét, és Marci második szülinapja (irtó édesek együtt a „nagyok”, akkora egyetértésben rosszalkodnak együtt :), például a fekvő Gergőre ugráltak rá nagy összhangban, vagy épp Mimit ijesztgették a hátuk mögül egyszerre előhúzott kutyával és farkassal)

És most, hogy újra eljöttek a „pihentető” hétköznapok, Ringatóval kezdtünk. De hát ide nem csak a gyerekek kedvéért kell jönni, hanem hogy az én anyai szívem is dagadjon a büszkeségtől: olyan jó hallgatni, hogy „Egyik szebb, mint a másik”, azt meg körbenézve látom, hogy mindenki olvadozik a látványtól, mikor egy kisgyerek közeledik Mimit megsimogatni, és Lica mint egy testőr ugrik oda, és fekszik rá Mimire, öleli meg, hogy megvédje (nem is tudom aztán meggyőzni a többi anyukákat, hogy amikor nincs kitől megvédeni, akkor azért nem tombol mindig ennyire a testvéri szeretet).

2011. április 21.

A hivatalos mai mérés szerint Mimi 4,95 kg és 60 cm. Továbbá mehetünk a szemészetre könnycsatorna-átmosásra, amire számítottunk, sőt, már kívántuk, olyan csúnya a szeme, de a szájsebészeti ukáznak viszont nem örültem, borzalmasan hangzik (van Mimi szájában valami kinövés, azt mondta a doktornő, hogy lehet, hogy nem csinálnak vele semmit, mert majd elmúlik, de hát már vagy egy hónapja megvan. Az egyéb opciókba viszont nem szeretnék belegondolni :( )

És egy újabb cumisüveg-siker, ezúttal apai részről! Nekem nem ment, lehet, hogy bejön Jutka nagymami elmélete, hogy én ne legyek a láthatáron, akkor belenyugszik, hogy ez a kaja? Na, majd meglátjuk, még gyakorolunk, de nagyon örülök a fejleményeknek!

2011. április 19.

A mai Ringató igazán tartogatott szép jeleneteket, és én épp ma nem vittem fényképezőgépet... Kezdődött azzal, hogy Lica testével védte meg Mimit a kíváncsiskodó gyerekektől, aztán a végén, mikor már elfáradt, szintén Mimihez bújt, úgy hallgatta a dalokat. De mikor még elemében volt, akkor pedig lazán beült a foglalkozásvezető néni ölébe, így ő rajta mutatta be az összes játékot, amivel ők is jól jártak, meg mi is Mimivel, mert nem kellett felváltva játszanom a két gyerekkel. A végén Mimi némi tulajdonvitába keveredett egy kisfiúval, mert kiderült, neki is ugyanolyan alvókutyusa van, úgyhogy gyorsan szedtük a sátorfánkat a megmentett kutyussal együtt.

Este vacsinál Emó kemény nevelésbe fogott, hogy Lica egyedül egyen, ne nekünk kelljen folyton adni a szájába, ami majdnem abba torkollott, hogy teljesen üres hassal ment aludni a lány. Lica legmegrázóbb érve a sajátkezű evés ellen ez volt: „Ne legyen morzsás a kezem, mert megeszi a hangya!”

2011. április 18.

A nap logikája: „Apa kavics, mert Apa sokat dolgozik. Kavics is sokat dolgozik homokban.”

A nap sikere: Kati mama gyerekfelvigyázás közben lazán megitatott Mimivel egy üvegnyi tejecskét, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, miközben Jutka mama tegnap rengeteget szenvedett sikertelenül, hogy némi tejet/vizet cumisüvegből/pohárból/kiskanálból bejuttasson, és megállapította, hogy a kiscsaj ugyanolyan megátalkodott, mint a nővére, csak az eredeti csomagolást hajlandó elfogadni (mondjuk ő legalább azt elfogadja). Húsvétkor újra próbálkozunk, megpróbálom majd ellesni, mi Kati mama titka.

2011. április 16.

Mozgalmas nap volt, délelőtt Marci volt látogatóban, délután pedig Heni és Alfi baba, na meg a szüleik, és Zoliék, akik most kaptak egy tömény dózist a gyerekes létből, kíváncsiak leszünk, ezek után ők mikor vállalkoznak rá :) Pedig a négy gyerekből kettő nem sok vizet zavart, viszont a nagylányok! Heni azzal kezdte, hogy a lenti szoba egész berendezését áthordta a nappaliba, meg is jegyeztem, hogy milyen jól feltalálja magát idegen terepen is, de a szülei azt mondták, hogy ez nem a társaság, hanem a játékok szeretetére utal :) Lica sosem szokott így ráugrani a játékokra idegen helyen, mondjuk ő még a saját játékosládájánál sem veszi a fáradságot, hogy letúrjon az aljára, csak az létezik, ami látszik is (úgyhogy néha fel kell kavarnom :)) A csajok aztán áttették székhelyüket az emeletre (épp mikor úgy döntöttem, Mimit ott fektetem le, hogy nyugta legyen. Így aztán ő végig ébren vészelte át a vendégeskedést, de hát a nappali nemalvás amúgy is az erőssége). Mi csak a kis talpacskák hangját hallottuk a fejünk felett, ahogy fel-le száguldoznak, néha egy-egy puffanást, egy idő után pedig azt, ahogy Heni ezt ismételgeti: „Szólj Apának, légyszives!” Kiderült, hogy bezáródott Lica szobájába az ajtórács mögé. Engem lenyűgözött ez a fejlett gondolkodásmód, ahogy higgadtan megpróbált küldöncöt meneszteni, hogy megmentsék, csak hát a küldönc nem kooperált...

2011. április 15.

Licó ráérzett a motorozás ízére! Persze eddig is ment vele, de számomra teljesen idegenek voltak mások beszámolói az autó elé kiszáguldó gyerekről, meg a fékezéssel lekoptatott cipőorrokról, mert nálunk elég nyugdíjas volt a tempó, és soha nem ült rajta sokáig. De ma kijelentette, hogy a babakörbe azzal megy, és elég sokáig ment is, mégpedig komoly sebességgel. Aztán persze cipelhettem a motort a hátralevő távon.

A babakörben most már szerencsére nem volt olyan antiszociális, mint múltkor, szépen játszott a többiekkel, produkálta magát, beült egy másik anyuka ölébe, sőt még egy játékot is odaadott egy kisfiúnak, mikor kérte, nagyon büszke voltam rá!

Ebédnél a főszereplő megint Csipesz madár volt. Kezdődött azzal, hogy „Madár megnézi, milyen huncut vagyok!”, de igazán az tetszett, mikor kiderült, Csipesz már nem csak pincér, hanem társalkodónő is:
Lica: Madár adja krumplit!
(Madár engedelmesen adja)
Lica: És beszélgessen a Licával!
Anya: Mit mondjon?
Lica: „Adtam neked kaját!”

Volt ma egy „szajkózzuk, amit a szülők szoktak mondani” jelenet is, az emeletről lejövés volt bemutatva tigrissel: „Tigris, gyere a lábadon!” Tigris persze nem jön. „Akkor viszlek!” :) (update: egy napra rá ugyanez, kiegészítve azzal, hogy "Tigris, elég volt aludni!")

Mimi ma nem volt ilyen vicces, a délutánunk a hétfőire hasonlított, végeláthatatlan és csillapíthatatlan bömböléssel. Pontosabban valamennyire csillapítható volt, de nem vagyok rá büszke: Kétségbeesésemben odáig jutottam, hogy megpróbáltam cumit adni neki, és meglepetésemre sajnos el is fogadta. Így vagy kétszer fél órát dugóval a szájában töltött, amitől én szörnyen éreztem magam, de legalább csönd volt, és el tudtam Licát altatni. Hál’ Istennek a rászokás talán nem fenyeget, mert igazából kicsi már ez a cumi neki, ami van itthon, annyira meg csak nem leszek gyenge, hogy másikat vegyek. Na meg letenni így sem tudtam, csak a karomban hagyta abba a bömbölést a cumi hatására, letéve folytatta, így nem is nyertem olyan sokat vele. De kezdem megérteni azokat, akiket rosszabb természetű gyermekekkel áldott meg a sors, és használják a cumit, mert ilyen bömbölést képtelenség lenne nap mint nap elviselni. Lehet, hogy már a foga jön Mimusnak?

(Zárójelben a mai súlymérés eredménye: 4,85 kg)

2011. április 14.

Lica kifogása az esti pakolásnál: „Most a Mimivel foglalkozom!” Persze nyilván tőlem hallotta ezt, de azért meghatódtam :) Ennek ellenére jött a mesemegvonásos bünti a pakolás megtagadásáért, de ilyenkor meg úgy sajnálom, mikor realizálja, hogy tényleg nincs mese, és mondja, hogy „Pakolok, pakolok”, amikor már késő.

2011. április 13.

Igazi nők:
Megérkeztek a postán rendelt ruhák. Lica felkiált: „Szép leszünk, Mimuka!”

Voltunk a neurológián, természetesen Mimi teljesen tökéletes. Sőt, ki lettek nevezve a gyermekek a nap sztárjainak (Emó megsértődött, hogy miért nem az év sztárjai :)), annyira el volt varázsolva a doktornéni a szépségüktől, az ügyességüktől, a nevüktől...

Mimi tényleg nagyon ügyes és okos mostanában: a dolgok fogdosása egyre jobban megy, azt a huzigatható tehenet, ami Licánál is nagy kedvenc volt, már rendeltetésszerűen használja, és kezd elérkezni a mindent szájba tömős korszak is: rágókát, textilpelust, ami jön.

Neurológiáról hazafelé jövet elkapott bennünket egy óriási jégeső. Miminek csak a lábzsákján gyűlt a jégtakaró, de szegény Lica feje fölött még kupola sincs a tesókocsiban, egy idő után már csak azt kiabálta sírva, ahogy a jég záporozott az arcába, hogy „Anya megölel!”, de Anya épp futási rekordot próbált felállítani babakocsival, jégesőben... Itthon tetőtől talpig át kellett öltöznie szegénynek, csak aztán vigasztalódott meg, természetesen Szusz segítségével („Szeretem a vizes Szuszt!”)

2011. április 12.

Tegnap rettenetes napunk volt, nem is volt kedvem akkor írni róla. Délelőtt Nagypapi még láthatta Mimit többé-kevésbé normális kedélyállapotban, de nem sokkal azután, hogy elment, elszabadult a pokol, a csajszi egész nap csak üvöltött. Déltől este 8-ig nagyjából az volt a legkellemesebb fél percem, amíg kimentem a homokozót befedni, bár akkor is tudtam, hogy üvölt bent a hintában, de legalább nem hallottam (viszont Lica olyan aranyosan hintáztatta, mikor visszaértem). Végül előkerült a hordozókendő is, mert már máshogy nem bírtam vele, pedig már jó mélyre eltettem, nem gondoltam, hogy szükségünk lesz még rá. Ott végül duzzogva elaludt, és mikor Emó hazajött, rá már egész barátságosan volt képes nézni, gondolom, nem is volt már megint hiteles a beszámolóm a nap rémségeiről. Mimi egyetlen jó pontja az volt, hogy a lefekvés simán ment, és fel sem ébredt reggel fél 7-ig.

Így aztán minden ellenérzésem ellenére ma mértem, mennyiket eszik, hátha azzal van a baj, de nem úgy tűnik, a napi össz-evése (bár csak becslés, mert az utolsót elfelejtettem mérni, azt csak az átlaggal becsültem) kb. 640 gramm volt, ami nem olyan sok, de nem is olyan kevés.

Ma is hajlamos volt a csajszi a nyűglődésre, de szerencsére most kevésbé bontakoztatta ki, mert sokkal többet aludt, mint szokott, délelőtt meg végre elmentünk Ringatóra, ott jól érezte magát a sok újdonságtól. Nekem elég nehéz volt két gyereket lovagoltatni, játszatni, de ennek ellenére jó volt, hiányzott már a dolog, bár az itteni néni nem olyan átütő személyiség, mint a MüPában volt, de legalább családiasabb a hangulat, meg nem kell három hétre előre jegyet venni. Úgyhogy a keddi programunk megvan ezentúl.

A végére Mimi jól elfáradt, így megint nagy alvás következett, aztán már csak a hosszas cicin lógások mutatták, hogy valami nem stimmel nála (ezt Lica járta meg, mert most, hogy már be tudja csatolni magát az etetőszékbe, előszeretettel gyakorolja, így hát felmászott, bekötötte magát, de kijönni meg nem tud, kiabált segítségért, csak én épp foglyul voltam ejtve Mimi által). Aztán miközben Licát uzsonnáztattam, hirtelen mintha elfújták volna Mimi rosszkedvét, vigyorgott, gőgicsélt, játszott a rágókájával, azóta megint jóban vagyunk :)

2011. április 10.

Nem lehet elég korán kezdeni a sportot! Ma a gyerkőcök részt vettek életük első futóversenyén, mondjuk egyelőre leginkább babakocsiban (Lica néha kézben / Apa nyakában / icipicit a saját lábán is) a Vivicitta 3,5 km-es gyalogló távján. Aztán amíg Anya ugyanennyit le is futott, ők a Városliget gyepén ejtőztek Apával. Lica felfalta a befutócsomag tartalmát, viszont nagy megelégedésemre a vattacukor nem nyerte el a tetszését (ugyanígy örültem Emó sikertelen McDonalds-kajás kísérletének).

És ha már evés, íme a mai kajára rávevés két felvonásban, kétféle szülői megközelítésben:

1. Uzsonna, Lica kijelenti, hogy a puding nagyon ízlik, de valahogy mégsem eszi, főleg nem egyedül, követeli, hogy a szülők adják. Anya: „Lica, nagylány vagy?” „Nem” (Na, ez nem jött be) „Kisbaba vagy?” „Nem” „Akkor mi vagy?” „Hernyó!” „És a hernyók tudnak egyedül enni?” (izgatottan várom a választ, elég kétesélyes a próbálkozás) „Igen!” (Bingó!) De az ügyes hernyó csak egy kanállal evett egyedül, több nem ment így sem.

2. Vacsora, Apa próbálja növelni a rántott sajt vonzerejét: „Mit kérsz rá? „Majonézt?” „Nem!” „Ketchupot?” „Nem!” „Tartárt?” „Nem!” „Kakaót?” „Igen!” Apa gyorsan visszakozik: „Csak vicceltem. Kakaóval nem esszük a rántott sajtot” Lica ennek ellenére a vacsora egy későbbi pontján maga elé húzza a kakaós bögréjét, és elkezd belőle a tányérjába kanalazni, majd jó étvággyal elfogyasztja a kakaóban szuttyogó rántott sajtot és répát. Anya szörnyülködik, Apa ragyog a büszkeségtől :)

2011. április 8.

Licó Mimi karját forgatja, vizsgálgatja. Kérdem, mit keres, mire ő: „BCG-oltást!” (először persze úgy értettem: biciklipumpát) Na milyen szókincse van a gyereknek?

2011. április 7.

Elöljáróban még egy kiegészítés a legutóbbi „nem lehet következetlennek lenni” bejegyzéshez: Már írtam, hogy Lica evését gyakran az segíti elő, ha Szusz vagy madár adja a kaját. Ma is szükség volt egy kis erősítésre, de a régi személyzet már nem rendelkezett elég vonzerővel, így bepróbálkoztam azzal, hogy „kulcs adja” (Mimi rágókája). Lica néz rám, mint a hülyére, és kijelenti: „Kulcsnak nincs keze!”

A nap fő témája pedig: Mimike 3 hónapos lett! Már csak háromszor ennyi, és egy éves lesz, hihetetlen! Súlya 4,72 kg, minden hurka ellenére továbbra sem sok (Lica picivel 5 kg alatt volt ilyenkor). A kiskönyvben a háromhónapos kérdéssor feszegeti a napirend ügyét, biztos voltam benne, hogy jól meg fogunk bukni ezen, de bekövetkezett, amit nem hittem: nagyjából van már valami ritmusa a napjának! Ehhez persze az kellett, hogy irtózatosan visszavegyen a nappali alvásmennyiségéből, amilyen keveset alszik, azt nem lehet olyan nagyon variálni. Két vagy két és fél órával beéri naponta, 3 részletben, ez alig több, mint amennyit Lica alszik. Sajnos Licánál nem jegyeztem fel, hogy aludt ilyen korában, de biztos, hogy sokkal többet, aggódtam is miatta (min nem?) Evés még mindig nagyjából három óránként, de néha kibír többet is, így a hajnali evéssel együtt hatszor szopizik egy nap. Levegőzni még mindig utál, szerintem az egész utca hallja, ha sétálni indulunk, pedig amúgy egyáltalán nem sírós ő sem. Az öltözködés sem tetszik neki, meg szerintem a szél sem, akármilyen gyenge is. Másoktól régebben hallottam ilyesmit, hogy nem bírja a gyerek a szelet, de nem bírtam átérezni, mert Lica olyan belevaló volt ilyen téren is.

Szóval Mimi lehet, hogy egy kicsit nyámnyilább, de sokkal mosolygósabb és kommunikatívabb, mint Lica volt ilyen korában, elég ránézni és fülig ér a szája. Nagyon ügyesen fog már dolgokat, és érinti össze a kezeit. Lica ez utóbbit kicsit később csinálta, ő a lábát fejlesztette először, olyan célzott rúgásai voltak már ilyenkor... Mimi ilyesmit nem csinál, de ebben szerepet játszhat az is, hogy ő nem egy szál bodyban töltötte élete első 3 hónapját, mint Lica.

Úgyhogy a kis negyedéves tündéri, kiegyensúlyozott, imádom, és nagyon vidám napjaink vannak mostanában hármasban (négyesben is, de az eddig is így volt). Lica is többnyire nagyon rendes (a hisztiktől eltekintve), büntiben ezer éve nem volt (kizárólag Mimi bántalmazásáért szoktam oda küldeni). Tegnap meg ma reggel egészen meghatódtam rajta: Mimi szopizott hajnalban, így reggel később kelt, Licával kettesben mentünk le reggelizni, és mindkét nap úgy kereste, hogy „Mimi hol van?” Igazából olyan furcsa, hogy kezdettől annyira természetesnek tekintette a jelenlétét, nem akarta visszaküldeni, mint én Zít :) Mindig mondja a séta előtti bömböléseknél, hogy „Ne sírj, Mimuka!”, hozza neki a játékokat, segít pelenkázásnál, leginkább a pelust kidobni. (A kidobással kapcsolatban korábban kimaradt egy jelenet, ami engem mélyen megrázott: Leszakította a még a mi gyerekkorunkból megmaradt nagybecsű Vidám mesék borítóját, aztán teljes természetességgel vitte kidobni a könyvet, ha nem vesszük észre, ki is dobta volna. Nem csak az zavart, hogy majdnem kidobta, és azt sem tudtuk volna, hová lett a könyv, hanem hogy meg sem rázta a dolog: széttéptem, tönkrement, kidobom, ennyi. Már megint a fogyasztói társadalom :( )

Azért a nagy idill ellenére Mimi szopiztatása még kényes dolog, bár nincs az, amivel mások mindig riogatnak, hogy Lica is vissza akarna szokni a cicire (lehet, hogy azért, mert amikor neki kellett volna, akkor sem szeretett szopizni), de például az esti lefekvéses direkt kakilós jelenetet szoptatásokkor is előadja mostanában. De azért néha meg prímán elszórakoztatja magát közben, pl. eldugja a Szuszt, aztán megkeresi :) (az elbújós-eldugós játékok lényegét még nagyon nem érti, ugyanoda dug/bújik mindig, és hangosan bejelenti, hogy ott van, vagy ha én bújok, megmondja, hová bújjak)

Ennek a hosszú és csapongó bejegyzésnek a lényege összefoglalva az, hogy tündéri gyermekeink vannak, és nagyon boldogok vagyunk velük :)

2011. április 5.

Nem lehet ám itthon következetlenül viselkedni, és más mércével mérni a gyerkőcöket, mint magunkat! Mikor nagyon elegem lett Lica csattjának negyvenedik megigazításából, mondtam neki, hogy csak akkor ehet banánturmixot, ha hajlandó felvenni a hajpántot. Engedelmeskedett is, úgyhogy kapott turmixot, meg én is ettem egy kanállal, mire szigorúan rámszólt: „Anyán nincs hajpánt!”

Örömmel láttam, hogy Jutka mama múlt heti látogatásának áldásos hatásaként Lica megtanult gyöngyöt fűzni, már profin csinálja egyedül. Ennél már csak annak örültünk jobban, hogy egymás után két éjszaka aludt el mindkét gyerek egy pisszenés nélkül! Ilyen még nem volt! Igaz, Licához mindkét éjjel menni kellett egyszer (most éjjel azt kiabálta felriadva, hogy „Másik nadrágot!”), de ennyi igazán belefér.

2011. április 3.

Licó mai költeménye: „Hej, Gyula, Anya / Szól a duda, Anya / Pest, Buda, Anya / Pattogatott Anya” Ezt előadta a család összes többi tagjáról is, és az is eldőlt, hogy szerinte a Zítől kapott kutyus tölti be Miminél a Szuszhoz hasonló nagybecsű hű társ szerepét (pedig van pár más aspiráns, amit ilyen célból kapott a csajszi), ugyanis őt foglalta bele a versbe hatodik versszakként Szusz után.

Lica élményei múzeumlátogatás után: „Melyik állat tetszett legjobban?” „A cica!” „És melyik tetszett még?” „A másik cica!” Szóval elmentünk a természettudományi múzeumba cicákat nézni...

2011. április 1.

Végre eljutottunk a baba-mama körbe, ahová már január 7-én el szerettünk volna menni Licával, csak a kiskisasszony közbeszólt :) És mostanra lett olyan nagy, hogy újra próbálkozhassunk. Igaz, volt nála picit fiatalabb baba, de nem akarták elhinni, merthogy Mimi olyan pici, a hurkák ellenére... Úgyhogy azért a második gyereknél is csak magyarázhatom, hogy nagyobb, mint aminek látszik (nem is írtam, szerdán a kardiológián Licára megkérdezték, mitől ilyen sovány ez a gyerek... Pedig én nem is látom annyira annak, egyszerűen csak jó alakja van :))

A klub nagyon jó volt, bár itt is eléggé zavart, hogy a nagy gyerekricsajozástól (pedig nem voltak olyan sokan) alig hallottuk egymás hangját. Nem értem, a ferencvárosi gyerekek halkabbak? Azért a zenebonához Lica is hozzájárult egy irtózatos hisztivel, szép kis bemutatkozás... Attól kapott sírógörcsöt, hogy egy formabedobó játék kb 15 formája közül az egyikhez egy másik gyerek is hozzányúlt. Szegény kislány annyira megszeppent, hogy onnantól vagy egy órán át hordta Licának a formákat. Egy zsarnok a gyerekem!

Délután Marciék és Kati mama látogattak meg bennünket, főleg homokozás volt a program. Beni is megjegyezte, hogy Marci máskor hogy kommandíroz másokat, de Lica zsarnok utasításai előtt még ő is meghajlik. Azt hiszem, majd ő is mondhatja, mint az anno az anyja, ha megkérdezik, mi lesz, ha nagy lesz, hogy vezérigazgató (de nekem elmúlt, de hát nem is lennék ilyen alkalmas, mint ő :))

A nagy közös játékban kicsit elfeledkeztünk Mimi evésidejéről, de ő nem nagyon szólt, meg nem sokkal csúsztunk, de mikor végre táplálékoz jutott, olyan rengeteget és mohón evett, mintha egy hete nem kapott volna, meg is lett az eredmény: az egész a ruhámon landolt végül. Így aztán késő éjszakáig várhattuk, hogy ismét összegyűljön annyi tejecske, ami elég a reggelig alváshoz...

Lica beszédében mostanában azt látom fejlődésnek, hogy egyre több ok-okozati kapcsolatot használ. Íme néhány példa: „Lépcsőn elestem, azért van a seb.” „Betakarlak, hogy ne fázzál, Mimóka” „Apa kezét fogni, mert hideg a padló” (itt a logika kissé áttételes...) „Apa felvesz, úgy könnyű látni Zít” „Menjünk, mert elüt a porszívó. Meneküljünk!” „Elvesztettem a nyuszit Görögországban. Új nyuszit kell venni!” (ez utóbbinak nem igazán örülök, reméltem, hogy csak később lép be a fogyasztói társadalomba, nem is értem, honnan szedte)